Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel veszi kezdetét az Everhood 2 több, mint 10 órányi pszichedelikus kalandja, amiben egy szürreális pixelvilágban, élet és halál között ragadva kell valahogyan válaszokra lelnünk és ezáltal jobban megismernünk a valódi énünket. A cél tehát nemes, feladatunk azonban korántsem lesz egyszerű, mivel az időközben felbukkanó, gyakran szinte leírhatatlanul amorf „élőlények” mindent elkövetnek majd azért, hogy lépten-nyomon elbizonytalanítsanak minket a saját dolgunkban, ezáltal pedig önmagunkban. Itt bizony minden egyes kimondott, jobban mondva leírt szónak súlya és jelentése van, legyen az akár metafizikai okfejtés, esetleg abszurd humoros kikacsintás, vagy épp mind a kettő egyszerre. Az Everhood 2 tehát egyáltalán nem az a fajta játék, amit végigjátszva visszateszünk a polcra és soha többet nem gondolunk rá. Sőt, az általa felvetett kérdések és homályos magyarázatok még jóval azután is velünk maradnak, hogy végleg szögre akasztottuk a táncoló fekete lakkcipőnket.
Lakkcipőnket? Mi a franc?! Nos, elsőre valóban meglepő lehet, hogy a Chris Nordgren és Jordi Roca által megálmodott elvont akciószerepjátékban táncolva kell helyre tennünk a rosszfiúkat, ugyanakkor garantálom, hogy az első tétova lépéseket követően hamar uralma alá hajt majd a ritmus, amitől kezdve mi leszünk a táncparkett valódi ördöge. Ehhez csupán annyit kell tennünk, hogy az öt dallamsávosra osztott játéktéren hősünkkel ugrálva és jobbra-balra mozogva kerülgetjük az aktuális ellenfelünk által felénk küldött szólamokat. Persze, ez a passzív hozzáállás a győzelemhez még nem lenne elég, ezért aztán lesz lehetőségünk bizonyos hangjegyeket magunkba szívni, amiket aztán egy nagy erejű támadás képében visszaküldhetünk a feladónak. És hogy mi a trükk? Hát az, hogy egyrészt kezdetben fogalmunk sem lesz arról, a többféle szín közül melyik okozza a legnagyobb kárt, másrészt a sebzésünk mértékét befolyásoló kombószámlálónkat még a legkisebb hiba is képes azonnal lenullázni.
Emiatt aztán a komolyabb nehézségi szintek kipróbálása előtt javallott gyakorolni, amire lesz is bőven lehetőségünk, ugyanis a megannyi ellenféltípus egytől-egyig saját zeneszámot kapott, aminek ritmusa és megoldási színkódja fix, csak a hangjegyfelhozatal változik. Ennek mondjuk megvannak az árnyoldalai is, mivel ily módon a sima közkatonák elleni összecsapások hamar repetitívvé válnak, viszont szerencsére mindezért kárpótolnak majd valamicskét a különféle főellenfelek, akik nemcsak egyedi mechanikákkal büszkélkedhetnek, hanem még a megvalósítás terén is okozhatnak pár kellemes pillanatot. Itt szeretném megjegyezni, hogy a játék indításakor felvillanó, epilepsziaveszélyre figyelmeztető szöveget egyáltalán nem szabad félvállról venni, mert a fejlesztők minden létező fronton hadat üzennek az érzékszerveinknek, ami az ilyesfajta őrületre kevésbé fogékonyakat könnyedén elriaszthatja a játéktól.
Hatalmas hiba lenne azonban valódi, orvosok által kiállított kórlap hiányában kihagyni ezt a szürreális utazást, mert olyan, semmihez sem fogható élményekkel gazdagodhatunk, amikhez még csak hasonlót sem élhettünk át korábban videojátékokban (igen, még az első részben sem). Kicsit olyan érzésem volt a játékkal töltött időm alatt, mintha nem is én játszanék vele, hanem éppen fordítva, valójában ő az, aki irányítja a mozdulataimat és szépen-lassan egyre jobban kiismer, hogy aztán végigjátszva a lelkemet fogjon és eldobjon, mint egy agyonhasznált kapcarongyot. Bár ez így leírva elsőre akár még taszító is lehet egyesek számára, valójában erről szó sincs, hiszen miközben az Everhood 2 „aljas” módon kihasznál minket, egy pillanatra sem fogunk ellenkezni, sőt, egyre többet és többet akarunk majd ebből a felfoghatatlanul egyedi, sokban a nemrégiben elhunyt David Lynch munkásságára emlékeztető és számtalan síkon értelmezhető pszichedelikus agymenésből.
A játék körítése és mondanivalója tehát valósággal letaglózza az embert, mindezt pedig remekül egészíti ki a fentebb már emlegetett, elképesztően egyedi ritmikus harcrendszer, ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett a pár kisebb hiba mellett, amik kissé beárnyékolják az önfeledt szórakozásunkat. Az egyesek számára kényelmetlenül túltolt effektorgiákról és az ugyanolyan ellenfelek elleni repetitív összecsapásokról már volt szó, azonban még ezeken túl is akad néhány zavaró játékelem. Az egyik ilyen, hogy a rendszer nem mindig észleli az általunk kiosztott billentyűparancsokat, ami az életvesztés mellett sokszor vet majd véget az aktuális kombóláncunknak. Ezt persze egy-egy később megjelenő ingyenes javítás könnyedén orvosolhatja, amire meg is van az esély, hiszen a fejlesztők nem ülnek a babérjaikon és folyamatosan adják ki a játék hibáit javító foltokat. A kidolgozatlan szerepjátékos elemek terén viszont ez a lelkesedés már korántsem lesz elég az üdvösséghez. Pedig oda is elférne egy kis törődés, mivel egy szimpla XP csíkon (szintlépéskor növekszik a sebzésünk és az életerőnk), valamint néhány használati tárgyon kívül semmit sem kapunk, ugyanakkor cserébe ezek miatt gyakran indulhatunk majd farmolni, ami alaposan megtöri az Everhood 2 amúgy kifogástalan tempóját.
A játék hatalmas szerencséje azonban, hogy még mindezen hibái ellenére is egy olyan, elképesztően egyedi élményt nyújt, amivel egész egyszerűen nem lehet betelni. Persze, kell hozzá néminemű nyitottság, hiszen a retro pixelgrafikával elénk tárt szürrealista világ minden, csak épp nem könnyen befogadható. Ennek ellenére viszont megéri rászánni az időt és belevágni ebbe a meglehetősen abszurd, döntésekkel teli történetbe, mert a végére érve szinte bizonyosan át fogjuk majd értékelni magunkban az Everhood 2 által feltett kérdésekre adott válaszainkat. A játék ugyanis sokkal jobban tudja nálunk, mi számunkra a leginkább fontos egy videojátékban, milyen kihívást keresünk bennük, mennyire vagyunk alaposak, mennyi karakterrel elegyedünk beszélgetésbe és hogy mi az, amitől mindeközben igazán rettegünk.
Az Everhood 2 március 4-én jelent meg Switchre és PC-re. Mi utóbbin merültünk el a szürrealizmusban.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.