2003-mat írtunk, amikor Dan Brown könyve, a Da Vinci kód első alkalommal került a boltok kirakatába. Akkor még senki sem sejtette, milyen lavinát indít majd meg e regény, de mára szerintem nem kell senkinek sem bemutatni a következményeket.
Da Vinci kód a moziban, Da Vinic kód a dokumentumfilm csatornákon, a csapból is a Da Vinci kód folyik. Na meg persze az ellenhadjárat, melyet a katolikus egyház a kezdetektől fogva folytat Brown feltevése ellen. Most nem szeretnék abba belemenni, hogy ebből mi igaz és mi nem, vagy hogy ki miért mondja, amit, mert ez nem történelem óra, hanem egy játék magazin. A téma pedig ebből adódóan nem más, mint a marketinggépezet legújabb szülötte, a The Da Vinci Code, mely a monitorokat és TV képernyőket egyaránt találta letámadni. Lássuk, ez miképp adódott!
Money, money, money…
Igen, bizony, a pénz nagy úr. Talán a legnagyobb. Elsősorban ennek is köszönhetjük a népszerű regény játékátiratát, de azt azért tegyük hozzá, hogy a kiadó nem a tízezres kategóriába passzintotta be a programot, hanem a budget-ek közé, ami esetünkben hétezer Forintot jelent. Végső soron ez nem is olyan rossz összeg, pláne ha az EA katasztrofális Harry Potter átirataira gondolunk, amikért nem átallottak 12 ezret is elkérni... Az ár azonban még mindig nem minden, hisz felvetül a kérdés, hogy egy ilyen alkotás mennyire felelhet meg a jelen kor elvárásainak? Nos, a választ már itt az elején tisztázni kívánom: egész jól. Mikor a játékot először indítottam el, nem tudtam pontosan, mire számítsak. A történelmet szeretem, és mindig is fogékony voltam az összeesküvés elméletekre, így az alapanyag számomra kézzelfogható volt. De a formáját illetően erős volt a gyanúm, hogy nem lesz nyerő a tartalomhoz. Abban a pillanatban azonban, mikor a főmenü megjelent a képernyőn, és a zene felcsendült, nagyon meglepve éreztem magam. Az egészből sütött az igazi Da Vinci kód hangulat. Az még hagyján, hogy a háttérben szépen úsznak végig a mester híresebb művei (köztük persze az alap Mona Lisa), a kórus által előadott melódia annyira szép, hogy egy perc alatt ráhangolódunk a témára, még akkor is, ha eleve utáljuk az ilyesmit.
M, mint Mári…izé…kalandjáték??
A The Da Vinci Code (továbbiakban TDVC) stílusát meghatározni nem könnyű dolog. Kalandjátéknak nehéz lenne nevezni a sok lopakodás és akció miatt, de a stealth action kifejezés is nekrofíliának tűnne. Maradjunk tehát a jó retekklubbos megoldásnál, és nevezzük el a játékot „rejtvényfejtőslopakodós- ésnéhaegyjótbunyózósnak". Ugyanis verekedést is tömtek bele. Hogy miért? Én nem igen értem. A dolog kb. úgy néz ki, hogy mikor épp megoldottunk egy fejtörőt Robert-tel vagy Sophie-val (a két szereplőt felváltva adja a kezünkbe a program), hirtelen rajtunk ütnek, és gyorsan meg kell védenünk professzori becsületünket, akár ökölharcban is. A legszomorúbb az egészben az, hogy a saját fejlesztésű harcrendszer nem lett rossz, csak nem illik bele a koncepcióba. Mikor bunyóra kerül a sor, alul feltűnnek az egérrel és egyes billentyűkkel előhozható védekezési, ütési kombók, amiket ügyesen aktiválva lezúzhatjuk keresztény felebarátainkat. Nekem akaratlanul is a Fahrenheit-et juttatta eszembe a dolog, de míg ott felvillanyozó hatása volt, addig itt inkább kizökkentő jellegű. A fejtörők amúgy nagyrészt a könyvből származnak, így aki olvasta a regényt (vagy látta a filmet), az nagy előnnyel indul. Találunk még sok minijátékot is, melyek hol jobbak, hol rosszabbak, de összességében egyikre sem fogunk emlékezni a végigjátszás után. Apropó, végigjátszás! A játék (a mai trendektől eltekintve) meglepően hosszú lett. 11 fejezet van benne, és mindegyik elég időt vesz el, így nem fogjuk úgy érezni, hogy becsaptak minket. Ha más nem is, ez tényleg pozitívum.
Mona Lisa
A zenéről már áradoztam egy sort, de azt nem mondtam, hogy nincs túl sok féle. Mivel a játék nem a filmből készült közvetlenül, az ottani melódiákat nem fogjuk hallani, és le kell mondanunk Tom Hanks és Audrey Tautou terelgetéséről is. Helyettük saját modelleket és szinkronokat kapunk. Ezek mind nagyon tetszetősek, de pont a főhős, Langdon néz ki úgy, mintha egy kamionnal való frontális baleset után ment volna Franciaországba. Amúgy a látvány összességében megkapó. A textúrák szépek, a színek nincsenek túlerősítve, a festményeket egyből felismerjük. Persze a „megkapót" ne tessék itt túlmasztifikálni, lehetett volna sokkal-sokkal jobb is, de mivel a program konzolokra is megjelent, nem lepődtem meg az alacsony poligonszámon. Sok ingame és render mozi vár még ránk a történet során, ezek minőségéről még nem szóltam. Általánosságban jól megrendezett jelenetekről van szó, bár utóbbiak minősége nem egy Blizzard (nagyon nem az…). Az irányítással már nem voltam ennyire kibékülve. A kamera beakad, elfordul, ugrál, a billentyűkiosztás pedig szándékkal sem lehetne rosszabb és kényelmetlenebb. Mondjuk meg lehet szokni, de azért én jobban örültem volna, ha a tárgykezelést és felvételt más gombokra tették volna, az E-nek már van épp elég feladata.
Leonardo sírna, vagy nevetne?
Summa summarum, a TDVC nem lett rossz játék. Nem kiemelkedő, nem „musthave" (by InGen) kategória, de aki egy kellemesen hosszú kalandot keres, esetleg újra szeretné élni a történetet a hősök szemszögéből, az nyugodt szívvel beruházhat rá. Mivel az ára kedvező, még azt sem mondhatom, hogy ne érné meg. Az egyetlen utolsó siralmam a bugokból adódik. Ezekből ugyanis volt sok. Előfordult pl, hogy a játék minden magyarázat nélkül kidobott a desktopra, de nagyon sokszor találkoztam poligonillesztési hibákkal is. Én tudom, hogy a határidő szűkös volt, de a bétateszteléssel még egy-két hetet el lehetett volna tölteni, nem estek volna el annyi eladott példánytól...
Money, money, money…
Igen, bizony, a pénz nagy úr. Talán a legnagyobb. Elsősorban ennek is köszönhetjük a népszerű regény játékátiratát, de azt azért tegyük hozzá, hogy a kiadó nem a tízezres kategóriába passzintotta be a programot, hanem a budget-ek közé, ami esetünkben hétezer Forintot jelent. Végső soron ez nem is olyan rossz összeg, pláne ha az EA katasztrofális Harry Potter átirataira gondolunk, amikért nem átallottak 12 ezret is elkérni... Az ár azonban még mindig nem minden, hisz felvetül a kérdés, hogy egy ilyen alkotás mennyire felelhet meg a jelen kor elvárásainak? Nos, a választ már itt az elején tisztázni kívánom: egész jól. Mikor a játékot először indítottam el, nem tudtam pontosan, mire számítsak. A történelmet szeretem, és mindig is fogékony voltam az összeesküvés elméletekre, így az alapanyag számomra kézzelfogható volt. De a formáját illetően erős volt a gyanúm, hogy nem lesz nyerő a tartalomhoz. Abban a pillanatban azonban, mikor a főmenü megjelent a képernyőn, és a zene felcsendült, nagyon meglepve éreztem magam. Az egészből sütött az igazi Da Vinci kód hangulat. Az még hagyján, hogy a háttérben szépen úsznak végig a mester híresebb művei (köztük persze az alap Mona Lisa), a kórus által előadott melódia annyira szép, hogy egy perc alatt ráhangolódunk a témára, még akkor is, ha eleve utáljuk az ilyesmit.
M, mint Mári…izé…kalandjáték??
A The Da Vinci Code (továbbiakban TDVC) stílusát meghatározni nem könnyű dolog. Kalandjátéknak nehéz lenne nevezni a sok lopakodás és akció miatt, de a stealth action kifejezés is nekrofíliának tűnne. Maradjunk tehát a jó retekklubbos megoldásnál, és nevezzük el a játékot „rejtvényfejtőslopakodós- ésnéhaegyjótbunyózósnak". Ugyanis verekedést is tömtek bele. Hogy miért? Én nem igen értem. A dolog kb. úgy néz ki, hogy mikor épp megoldottunk egy fejtörőt Robert-tel vagy Sophie-val (a két szereplőt felváltva adja a kezünkbe a program), hirtelen rajtunk ütnek, és gyorsan meg kell védenünk professzori becsületünket, akár ökölharcban is. A legszomorúbb az egészben az, hogy a saját fejlesztésű harcrendszer nem lett rossz, csak nem illik bele a koncepcióba. Mikor bunyóra kerül a sor, alul feltűnnek az egérrel és egyes billentyűkkel előhozható védekezési, ütési kombók, amiket ügyesen aktiválva lezúzhatjuk keresztény felebarátainkat. Nekem akaratlanul is a Fahrenheit-et juttatta eszembe a dolog, de míg ott felvillanyozó hatása volt, addig itt inkább kizökkentő jellegű. A fejtörők amúgy nagyrészt a könyvből származnak, így aki olvasta a regényt (vagy látta a filmet), az nagy előnnyel indul. Találunk még sok minijátékot is, melyek hol jobbak, hol rosszabbak, de összességében egyikre sem fogunk emlékezni a végigjátszás után. Apropó, végigjátszás! A játék (a mai trendektől eltekintve) meglepően hosszú lett. 11 fejezet van benne, és mindegyik elég időt vesz el, így nem fogjuk úgy érezni, hogy becsaptak minket. Ha más nem is, ez tényleg pozitívum.
Mona Lisa
A zenéről már áradoztam egy sort, de azt nem mondtam, hogy nincs túl sok féle. Mivel a játék nem a filmből készült közvetlenül, az ottani melódiákat nem fogjuk hallani, és le kell mondanunk Tom Hanks és Audrey Tautou terelgetéséről is. Helyettük saját modelleket és szinkronokat kapunk. Ezek mind nagyon tetszetősek, de pont a főhős, Langdon néz ki úgy, mintha egy kamionnal való frontális baleset után ment volna Franciaországba. Amúgy a látvány összességében megkapó. A textúrák szépek, a színek nincsenek túlerősítve, a festményeket egyből felismerjük. Persze a „megkapót" ne tessék itt túlmasztifikálni, lehetett volna sokkal-sokkal jobb is, de mivel a program konzolokra is megjelent, nem lepődtem meg az alacsony poligonszámon. Sok ingame és render mozi vár még ránk a történet során, ezek minőségéről még nem szóltam. Általánosságban jól megrendezett jelenetekről van szó, bár utóbbiak minősége nem egy Blizzard (nagyon nem az…). Az irányítással már nem voltam ennyire kibékülve. A kamera beakad, elfordul, ugrál, a billentyűkiosztás pedig szándékkal sem lehetne rosszabb és kényelmetlenebb. Mondjuk meg lehet szokni, de azért én jobban örültem volna, ha a tárgykezelést és felvételt más gombokra tették volna, az E-nek már van épp elég feladata.
Leonardo sírna, vagy nevetne?
Summa summarum, a TDVC nem lett rossz játék. Nem kiemelkedő, nem „musthave" (by InGen) kategória, de aki egy kellemesen hosszú kalandot keres, esetleg újra szeretné élni a történetet a hősök szemszögéből, az nyugodt szívvel beruházhat rá. Mivel az ára kedvező, még azt sem mondhatom, hogy ne érné meg. Az egyetlen utolsó siralmam a bugokból adódik. Ezekből ugyanis volt sok. Előfordult pl, hogy a játék minden magyarázat nélkül kidobott a desktopra, de nagyon sokszor találkoztam poligonillesztési hibákkal is. Én tudom, hogy a határidő szűkös volt, de a bétateszteléssel még egy-két hetet el lehetett volna tölteni, nem estek volna el annyi eladott példánytól...
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.