Bionic Commando Rearmed

A mostani cikkemet akár úgy is elkezdhetném, hogy „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy japán cég”... Ám de nem fogom, lévén a Nintendot, s annak félisteni státuszra emelt első konzolját, a Nintendo Entertainment System-et (a továbbiakban csak NES) mindenki ismeri. Vagy játszott vele, vagy csak hallott róla, de kötve hiszem, hogy a játékosok kollektív emlékezete valaha is megfeledkezne róla. Addig legalábbis biztosan nem, míg létezik Capcom.

Már megvan annak jó 20 éve is, hogy az NES-re megjelent egy korszakalkotó akciójáték. A Bionic Commando a Contraval és a Megamannel egyetemben igazi csodának számított akkoriban. A korához képest remek történettel, gyönyörű grafikával és forradalmi ötletekkel bírt. Nem is kellett tehát sok hozzá, hogy mikor a Capcom egy régi nagy név újraélesztését tűzte ki célul, a BC-ra essen a választás. Mielőtt azonban az igazi nagytestvér megjelenne, amolyan reklámfogásként elkészítették a klasszikus Bionic Commando modern grafikával felvértezett egy az egyben portját. De vajon megéri-e beizzítani a PSN-t/Xbox Live!-ot/Internetet a már egyszer átélt játékért?

Retro feelin'
Akik esetleg nem ismernék a játékot, álljon itt a történet, majdnem teljes terjedelmében. 2029-ben felfedeznek egy titkos dokumentumot, melyet egy már rég letűnt katonai rezsim hagyott hátra. Ez az úgynevezett Albatrosz Projekt, egy meg nem valósult fegyverprogram. Ám balsors, a terv egy gonosz imperialista, Generalissimo Killt parancsnok kezébe kerül. A federációs erők, hogy megfékezzék Killtet, a helyszínre küldik Joseph Gibbson, alias Super Joe ügynököt. Valami azonban balul üt ki, és Super Joe nyomtalanul eltűnik a bevetés alatt. A federációs erők utolsó reménye bennünk, játékosokban van. Feladatunk megtalálni Super Joe-t, és ha már úgyis arra járunk, megfékezni Killt parancsnokot.

Bár a játék történetén nem változtattak egy sort sem, sajnos be kell látnunk, hogy ez még ma is egy elég jó kis háttérsztori egy akciójátékhoz. Fűszer a már így is ínycsiklandó receptre a sok humoros, magát komolyan nem vevő karakter és dialógus, melyek sokat dobnak a program hangulatán. Ha pedig valami elvihet a hátán egy ilyen remake-et, hát a hangulat az. Hisz mi másért is ülne le valaki 20 év után ugyanazon játék elé, ezúttal az atomerőműveket is megszégyenítő Playstation 3-mal?

20 év múlva
A játékmenet sem változott fikarcnyit se. A világtérképen kiválasztjuk, hová is dobjon le minket a helikopter. Ha ez megvolt, kezdődik a pálya, melyen a célunk megtalálni és meghackelni a különböző számítógépes állomásokat. A hackelés afféle minijáték keretein belük történik, és ha sikerrel jár, újabb nyomot tudhatunk magunkénak Super Joe hollétével kapcsolatban. A klasszikus felépítést kitoldották egy tucat új pályával, ám ezek sem tartanak tovább pár percnél. Minden szint végén vár minket egy aktuális boss, akit csak megfelelő trükkel győzhetünk le. A boss-harcok élvezetesek és szórakoztatóak is, de azt azért nem mondanám, hogy felejthetetlen pillanatokat tartogatnának. Fegyvereink egyébként a már megszokott géppisztoly-rakétavető vonalon mozognak, az ellenségek pedig ezekhez mérten váltakoznak a játékban (van, amelyik golyóálló, van, amelyik rakétaálló, és így tovább).

Ami viszont a játék sava-borsát adja, az a főhős, Nathan Spencer bionikus karja. Ezzel a karral minden olyat megtehetünk, amit egy hétköznapi emberrel közel lehetetlen lenne. Sőt, a játékban még ugrás gomb sincs! Ezt is a karunkból kilőtt kötéllel helyettesíthetjük. Felkaphatunk vele robbanó hordókat, megoldhatunk egyszerűbb puzzle feladványokat, vagy épp felkapaszkodhatunk a plafonra, hogy biztonságos távolból lőhessük szét a felszerelt turetteket. A Bionic Commando számára a kar használata valahogy olyan, mint a Half-Life 2-nek a Gravity Gun volt. Millió apróbb ötlet és részlet mellett ez lesz az egyetlen olyan, amit sosem fogunk elfelejteni. Külön öröm lesz, amikor lehetőségünk akad elkapni és magunkhoz húzni egy ellenfelet, hogy aztán Nathatn (becenevén csak „Red") egy klassz jobbegyenessel kidobja őket a pályáról.

A múlt árnyai

A játék az eredetivel teljesen megegyező módon oldalsó izometrikus nézetet alkalmaz. Ahogy szaladunk, a kép velünk együtt scrolloz a következő helyszínre. Mindennek hála a beláthatás tökéletes, mint ahogy a célzás és a kar használata is. Ami viszont már koránt sem olyan, amilyennek lennie kéne, az maga az irányítás. PC-n teszteltem a játékot, s néha az idegeimre ment, hogy Red vagy túl lassan, vagy túl gyorsan reagált egy-egy billentyűnyomásra. Egyesek váltig állítják, hogy konzolon a joystick miatt jobb az irányítás, de akárhogy is, ez bizony hosszú távon idegesítő. Mivel pedig a játék amúgy sem a könnyű kategóriába tartozik, nem ártott volna ezt tovább finomítani.

Magát a nehézséget még elviselném, lévén a játék így is rövid. Tapasztaltabb játékosoknak 3-4 órába telik majd kipörgetni, de még az újoncoknak sem tart tovább egy délutánnál. A grafika és a hang tökéletes port. Előbbi gyönyörűen kivitelezett, igazi csemege, utóbbi pedig a klasszikus 8 bites muzsika épp hogy polifonozott változata. Igazi retro-gyöngyszem, minden régi rajongónak könnyeket csal majd a szemébe. Ha igazán szőrszálhasogató akarok lenni, akkor egyedül a gépigénybe tudok belekötni. A drágaság csakis Shader Model 3.0-t támogató videokártyán hajlandó elindulni, mi több, a fejlesztők egy olyan bugot is bejelentettek, melynek „köszönhetően" a játék nagyon könnyen szaggatásokat produkál egymagos processzorokon. Tudom, hogy ezek a játékszerek ma már elfogadható árkategóriába esnek, mégsem hiszem, hogy egy ilyen apróságnál, mint a Rearmed, ez megbocsátható lenne.

Igazság szerint a Rearmed az, ami: a régi klasszikus Bionic Commando mai játékosoknak szánt demonstrációja. Ha szeretted az eredetit, vagy kíváncsi vagy, esetleg egy rövid, de annál velősebb szórakozást keresel a gépnél, mindenképp ajánlom a Bionic Commando Rearmedet. A teljesen újgenerációs változat megjelenéséig kellemes bemelegítés lesz. Ha viszont nem szereted a nehéz kihívásokat és hajhullást kapsz az esetleges irányítási hibáktól, kerüld, mint a tüzet!