Crockett és Tubbs a zsírprofi beépített drogzsaruk, éppen egy vad szórakozóhely kellős közepén „buliznak”, komolyan nézelődve, szájukat csücsörítve, várva a megfelelő pillanatra, hogy elkaphassák a csúnya gonosz bácsikat.
Amikor a mobil hirtelen megcsörren, Crockett (Colin Farrel) gondterhelt arccal, ráncosított homlokkal, oldalra nézegetve egy telefonhívást kap. Az egyik beépített emberük kétségbeesett hangja van a vonalban és közli vele, hogy minden le van fújva, megzsarolták, a családja veszélyben, nem tehetett mást, be kellett köpnie mindenkit az egész akciónak annyi. Idáig még lehet is követni a sztorit, a filmből eltelt kb. 5 perc. Innentől fogva viszont már elindul a káosz, a művészi kameramozgások áradata, ami a Collateralban olyan jól bevált, itt izzadságszagúvá válik, megindulnak a végzetes kapufalövések áradatai. Persze csak a rendező részéről, mert a színészek adják a hírnevükhöz méltó alakítást. Nade ne menjünk ennyire előre!
A történet ott folytatódik, hogy a két szuperzsaru, új megbízást kap egy emberkétől, akiről a film végéig nem fogjuk tudni egészen pontosan, hogy ki is valójában, de a kamera azért mindig nagyon különlegesen és egyedien fog mozogni. Az új megbízás nagyon veszélyesnek tűnik, de hőseink csak ráncolják a homlokukat és még sebészi beavatkozással sem lehetne elérni, hogy valami mosolyféle kerüljön az arcukra. Elintézik nekik a háttérinfókat, a csapat nagyon profi, minden szuperul klappol, a tökös srácoknak sikerül a rejtegetős hadművelet. Beépülnek, mint liszt a tésztába. A gubanc csak akkor kezdődik, mikor a romantikus típusnak éppenséggel nem nevezhető, ámbár meglehetősen rosszarcú főhősünk, (a kettőből a fehérebbik) beleszeret, az eleinte rendkívül idegesítő de később kiderül, hogy mélyen érző kínai csajszikába. Innentől csak úgy történnek az események, no persze nem túl akciódúsan, vagy érthetően mert nekünk arra nincsen szükségünk, hiszen ez egy rendkívül különleges film, hihetetlenül modern megoldásokkal, mint például főcím mellőzése. Értelmes párbeszédek kidolgozása és a néző elé tárása, megérthetővé tétele, ezekre ne is számítsunk.
De egy biztos, a srácok nagyon tökösek, a homlokukat klasszul ráncolják és olyan hihetetlenül profik, hogy miután egy egész lakókocsinyi bűnözőt lemészárolnak, meghiúsítva a feketébbik főhős szerelmének a felrobbantását. A szuperzsaru aszongya egyetlen szerelmének, hogy várjon rája a lakókocsiban, ahol éppenséggel annyi C4-es van, hogy egy egész utcát törölni lehetne vele. Lényeg a lényeg: profik a srácok, vérbeli zsaruk és fantasztikusan gondterhelt arccal tudnak nézni maguk elé.
Hogy mire fel ez a fikázós stílus? Azok közé az emberek közé tartozom, akik az elejétől a végéig látták a film címét adó zseniális sorozatot. Ami igaz, hogy mai szemmel kissé gagyinak tűnhet, hiszen a 80-as évek kellős közepén indult (1984-1990) ennek köszönhetően a válltöméses zakók, rózsaszínben pompázva, vagy a hatalmas Bobby Ewing frizurák, minden egyes részben visszaköszönnek majd. De valahogy mégis hihetetlenül el lett találva a hangulata, mérföldkő volt a sorozatok történelmében, sokan voltak, akik utánozni próbálták, persze sikertelenül. Ahhoz hogy ilyen különlegessé váljon, feltétlenül szükség volt egy remek zeneszerzőre, történetesen Jan Hammerre, aki most már legendásnak számító korszakalkotó zenéket írt a produkcióhoz. Michael Mann nagy büszkén bejelentette, hogy a mozifilm teljesen más lesz, mint a sorozat volt. Ezen már egyből elcsodálkoztam, hiszen miért kell azt, ami ilyen sikeres volt, gyökeresen megváltoztatni? Gondoltam én nagy bölcsen. De aztán megláttam az első trailert a filmből és be kellett vallanom, hogy egész jóra sikerült. Ez pedig sajnos csak egy csali volt. Tipikusan annak az esete, amikor egy filmet remekül beharangoznak, jók a színészek, jó a rendező, de a valóság viszont siralmas. Már az első pillanattól fogva érezni lehet, hogy itt valami nem stimmel. Nem igazán érti az ember, hogy mi, de valami nem klappol. Aztán ahogy telnek a súlyosan hosszú percek, mert a produktum valami félelmetesen unalmas, semmi másra nem tud a néző gondolni, csak arra, hogy mi nem stimmel ezzel a filmmel. Mi a baj vele? Hiszen a színészek olyan jól játszanak, a rendezés is egészen különleges. Az egyetlen gond csak az, hogy kb. 2 percenként veszi észre az ember, hogy moziban van, az órájára néz, és azt várja, hogy mikor fog már történni valami. Erre sajnos nagyon sokat kell várni, mert az utolsó 15 perc az, ami egész tűrhetőre sikeredett. Meg a szerelmi száll esetleg, ami hitelesnek és különlegesnek mondható.
Az egész film egy zagyvaság, érthetetlen cselekményszövéssel, túlságosan nyers kameramozgatással, 120 percig akciómentesen és ami a legeslegszörnyűbb: bármennyire is vártunk rá, bármennyire is bíztunk benne, a legendás zenékből egyetlen hangot sem fogunk hallani a film alatt. Néha-néha már azt hisszük, hogy mégis, de mégsem lesz belőle semmi. Michael Mannek sikerült a terve; egy teljesen más Miami Vice-t sikerült nekünk készítenie, ami gyökeresen az ellentettje a sorozatnak. Az zseniális volt ez meg katasztrofális! Senkinek sem ajánlom!
A történet ott folytatódik, hogy a két szuperzsaru, új megbízást kap egy emberkétől, akiről a film végéig nem fogjuk tudni egészen pontosan, hogy ki is valójában, de a kamera azért mindig nagyon különlegesen és egyedien fog mozogni. Az új megbízás nagyon veszélyesnek tűnik, de hőseink csak ráncolják a homlokukat és még sebészi beavatkozással sem lehetne elérni, hogy valami mosolyféle kerüljön az arcukra. Elintézik nekik a háttérinfókat, a csapat nagyon profi, minden szuperul klappol, a tökös srácoknak sikerül a rejtegetős hadművelet. Beépülnek, mint liszt a tésztába. A gubanc csak akkor kezdődik, mikor a romantikus típusnak éppenséggel nem nevezhető, ámbár meglehetősen rosszarcú főhősünk, (a kettőből a fehérebbik) beleszeret, az eleinte rendkívül idegesítő de később kiderül, hogy mélyen érző kínai csajszikába. Innentől csak úgy történnek az események, no persze nem túl akciódúsan, vagy érthetően mert nekünk arra nincsen szükségünk, hiszen ez egy rendkívül különleges film, hihetetlenül modern megoldásokkal, mint például főcím mellőzése. Értelmes párbeszédek kidolgozása és a néző elé tárása, megérthetővé tétele, ezekre ne is számítsunk.
De egy biztos, a srácok nagyon tökösek, a homlokukat klasszul ráncolják és olyan hihetetlenül profik, hogy miután egy egész lakókocsinyi bűnözőt lemészárolnak, meghiúsítva a feketébbik főhős szerelmének a felrobbantását. A szuperzsaru aszongya egyetlen szerelmének, hogy várjon rája a lakókocsiban, ahol éppenséggel annyi C4-es van, hogy egy egész utcát törölni lehetne vele. Lényeg a lényeg: profik a srácok, vérbeli zsaruk és fantasztikusan gondterhelt arccal tudnak nézni maguk elé.
Hogy mire fel ez a fikázós stílus? Azok közé az emberek közé tartozom, akik az elejétől a végéig látták a film címét adó zseniális sorozatot. Ami igaz, hogy mai szemmel kissé gagyinak tűnhet, hiszen a 80-as évek kellős közepén indult (1984-1990) ennek köszönhetően a válltöméses zakók, rózsaszínben pompázva, vagy a hatalmas Bobby Ewing frizurák, minden egyes részben visszaköszönnek majd. De valahogy mégis hihetetlenül el lett találva a hangulata, mérföldkő volt a sorozatok történelmében, sokan voltak, akik utánozni próbálták, persze sikertelenül. Ahhoz hogy ilyen különlegessé váljon, feltétlenül szükség volt egy remek zeneszerzőre, történetesen Jan Hammerre, aki most már legendásnak számító korszakalkotó zenéket írt a produkcióhoz. Michael Mann nagy büszkén bejelentette, hogy a mozifilm teljesen más lesz, mint a sorozat volt. Ezen már egyből elcsodálkoztam, hiszen miért kell azt, ami ilyen sikeres volt, gyökeresen megváltoztatni? Gondoltam én nagy bölcsen. De aztán megláttam az első trailert a filmből és be kellett vallanom, hogy egész jóra sikerült. Ez pedig sajnos csak egy csali volt. Tipikusan annak az esete, amikor egy filmet remekül beharangoznak, jók a színészek, jó a rendező, de a valóság viszont siralmas. Már az első pillanattól fogva érezni lehet, hogy itt valami nem stimmel. Nem igazán érti az ember, hogy mi, de valami nem klappol. Aztán ahogy telnek a súlyosan hosszú percek, mert a produktum valami félelmetesen unalmas, semmi másra nem tud a néző gondolni, csak arra, hogy mi nem stimmel ezzel a filmmel. Mi a baj vele? Hiszen a színészek olyan jól játszanak, a rendezés is egészen különleges. Az egyetlen gond csak az, hogy kb. 2 percenként veszi észre az ember, hogy moziban van, az órájára néz, és azt várja, hogy mikor fog már történni valami. Erre sajnos nagyon sokat kell várni, mert az utolsó 15 perc az, ami egész tűrhetőre sikeredett. Meg a szerelmi száll esetleg, ami hitelesnek és különlegesnek mondható.
Az egész film egy zagyvaság, érthetetlen cselekményszövéssel, túlságosan nyers kameramozgatással, 120 percig akciómentesen és ami a legeslegszörnyűbb: bármennyire is vártunk rá, bármennyire is bíztunk benne, a legendás zenékből egyetlen hangot sem fogunk hallani a film alatt. Néha-néha már azt hisszük, hogy mégis, de mégsem lesz belőle semmi. Michael Mannek sikerült a terve; egy teljesen más Miami Vice-t sikerült nekünk készítenie, ami gyökeresen az ellentettje a sorozatnak. Az zseniális volt ez meg katasztrofális! Senkinek sem ajánlom!
Rendezte: Michael Mann
Zene: John Murphy
Szereplők: Colin Farrel, Jamie Foxx, Li Gong
Játékidő: 134perc
IMDB: 6.2
Saját vélemény: 4.5
Zene: John Murphy
Szereplők: Colin Farrel, Jamie Foxx, Li Gong
Játékidő: 134perc
IMDB: 6.2
Saját vélemény: 4.5
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.