John Rambo

Amikor valamivel több, mint egy éve Sylvester Stallone bejelentette, hogy a Rocky után a másik legendás szerepét, a Rambo-t is feléleszti, sokan csak nevettek rajta. Valahogy elképzelhetetlennek tűnt a tragikus harmadik epizód után a kritikai siker...

Nos, ez az állítás végül abszolút tévedésnek bizonyult. A John Rambo mind a tengerentúlon, mind az öreg kontinensen jó fogadtatásra lelt. Hogy miért is? Nos, sok oka van, de már itt az elején le kell szögeznem, hogy nekem is nagyon tetszett a film. Történet szempontjából ne várjunk sokat, nem is igen kell. Rambo-t felkeresi egy csapat misszionárius, akik segíteni szeretnének a burmai területen szenvedő lakosságon, akiket egy kegyetlen katonai rezsim tart elnyomás alatt már hatvan éve. John eleinte húzódzkodik, végül azonban a film kötelező hölgyszereplője kedvéért belemegy a dologba.


A történet ennyi és nem több, a lényeges dialógusok pedig már a film első félórájában lezajlanak. Utána az alkotás átadja magát az akciónak, amiből meg kell valljam, kevesebb lett, mint arra számítottam. Mindez azonban egyáltalán nem megy a minőség rovására. Stallone rendezése kiválóan megkoreografált jeleneteket eredményez, és így még az sem tűnik fel, hogy minden idők talán legvéresebb és legnaturálisabb akciófilmjét nézzük. A vér  fröcsköl, a végtagok repkednek a szélrózsa minden irányába, a katonák hullnak, mint a legyek, és mégis… Valahogy az egészet észre sem vesszük a film alatt!


Gondolkodtam rajta, hogy írjak-e egyáltalán a színészi játékról. Nem azért, mert olyan rossz, hanem azért, mert annyira nincs mit játszani a filmen, hogy gyakorlatilag nem kell hozzá tehetség. Azonban a mellett, amit Sly bácsi és a többi, ismeretlen színész nyom, nem mehetek el szó nélkül. Gyakorlatilag nulla karakterrajzzal rendelkező szereplőkből hoznak ugyanis ki annyit, amennyit a többi filmben az agyonismertetett alakokból sem sikerül a legtöbb színésznek. John belenyugvása és flashback-jei zseniálisak, az pedig, amit annak idején Stallone-ban mindenki támadott (nuku mimika és közepes hangjáték) itt abszolót pozitívumként jelentkeznek. Keresve sem lehetett volna jobbat találni erre a szerepre Sylvester Stallone-nál. A negatív szereplők a mai trendnek ellenszegülve nem érdekesek, hanem szimplán gyűlöletre méltóak. A néző nagyokat kurjantva, őrült vigyorral az arcán reagálja le véres halálukat. Ügyes.


Látvány tekintetében a film nem nő fel a mai trendekig. Nincsenek agyongrafikázott CGI jelenetek, lassítások. Egyetlen komolyabb robbanást leszámítva nem is nagyon fogunk a padló alá esni, de mindez nem véletlen. A John Rambo egy régi korszak nagy lezárása és utolsó hírmondója, melybe bele sem fért volna a modern technika. Kaszkadőrjelenetekből viszont lehetett volna több. Dicséretesen hangzik ugyan, hogy egyetlen ugrás kivételével az összes jelenetet Stallone csinálta, az igazság az, hogy ezek kimerültek futásban és műfegyverekkel való lövöldözésben.


A zenei aláfestés és a helyszínválasztás szintén kiváló. Előbbi mély melódiáival, amerikaiasan hősies, ám keleti motívumokkal tarkított főtémájával még a soundtrack-gyűjteményünkben is elfér majd. Burma tájai lenyűgözők, a dzsungel pedig nagy felüdülés a Rambo 3 sivatagi mészárlásából. Mindez persze semmit nem érne jó operatőri munka nélkül, viszont mint minden más, ez is nagyon rendben van a John Rambo-ban.


Összességében annyit mondhatok Stallone új filmjéről, hogy méltó korona a Rambo-szériára. Igazi lezárás, olyan, amilyet a ’80-as évek egyik utolsó ikonja megérdemel. Aki szereti az akciófilmeket, az azért, aki pedig nem, az azért menjen el a moziba. Előbbi, mert nem csalódik, utóbbi meg mert igen, de kizárólag pozitívan.