A Vasember

Meglepően kedvező fogadtatásra talált a Vasember. Világsztárok, egyszerű forgatókönyv és gigászi robotruhák, amik össze-vissza zúznak mindent, ami a közelükbe kerül. Ismerős körítés… vagy talán mégsem?

Vajon mire is elég egy ilyen formula? Az utóbbi évek képregény feldolgozásai vagy nagyon jók lettek (Transformers, Pókember széria), vagy nagyon rosszak (Fantasztikus Négyes… Azóta is rémálmaim vannak!), az azonban mindegyiknek csak javára vált, ha egyből a lecsóba csapva valami ultralátványos effektparádéval örvendeztették meg a moziba látogató közönséget. Aztán egyszerre csak hopp, megjelenik Vasember, és vele együtt egy több, mint két óra hosszú film, mely alapvetően nem a látványra építkezik. Meglepő? Nos, engem személy szerint váratlanul ért a film furcsa megközelítési módja. Történetesen a Vasember azon képregény-filmek közé tartozik, melyek a történetet és a karakter mélységeit állítják a középpontba.


Persze azért nem kell megijedni, az Én, Pán Péter szerű hardcore dráma nagyon messze van még, de valljuk be, kezdésnek nem is rossz! A történetre kár szót vesztegetni, ahogyan magára, a forgatókönyvre is. Kiszámítható, semmi csavar, vagy váratlan húzás, nem is beszélve a sík karakterekről, akik közül talán egyedül a főhős, Tony Stark emelkedik ki. Ő viszont annyira, hogy Robert Downey Jr.-nál keresve sem találhattak volna jobbat megformálójául. Igazi playboy ő, aki képes egyik pillanatról a másikra váltani, mindezt nagyon hiteles és szellemes formában. Érdemes a filmet eredeti nyelven megtekinteni, mert Downey hangjátéka nagyon sokat dob az összképen. A színész humora még a legkomolyabb mondatokba is belecsempész némi iróniát, ami kifejezetten javára válik az egész filmnek. Annyira, hogy észre sem vesszük, milyen lassan akarnak itt beindulni a dolgok. Az első egy órában pl. alig-alig látunk valamit, ami lenyűgözhetne, és ez egy – alapvetően – akcióközpontú műfajnál merész húzás. Mégis, itt jól sül el.


A többi színész alakítására már nem mondhatok ennyi jót. A másik húzónév, Jeff Bridges, aki a főgonosz szerepében tetszeleg, nagyon buta és egyszerű, mint egy fadarab, az eye-candy Gwyneth Paltrow-ra pedig szót vesztegetni sem érdemes. Azt azonban meg kell jegyezni az igazságosságot szem előtt tartva, hogy ez nem az ő hibájuk. Próbálkoznak – nem is rosszul! -, de ha a forgatókönyv nem enged több kreativitást, lehet a világ legnagyobb színésze az ember, akkor sem telik majd többre. Persze nem eszik olyan forrón, a film értékeiből mindez nem igen von le, és hacsak nem konkrétan kritikus szemmel ülünk be a Vasemberre, egy pillanatig sem fog zavarni bennünket a mellékkarakterek egyszerűsége. Bár az utolsó nagy harcot azért jobban felvezethették volna az írók.


A rendezői székbe ezúttal a műfajban abszolút újonc Jon Favreau ült. Sokan hiszik igaznak azt a sztereotípiát, mi szerint a friss rendező egyenlő a rossz rendezővel, ám ez a szemlélet itt egyértelműen megdől. Favreau teszi a dolgát, se jól, se rosszul. Az egész miliő megfelel a kívánalmaknak, való igaz, semmi kirívót nem mutat meg a direktor talentumából. Sebaj, a Fantasztikus Négyes mozik után ez több mint elegendő ahhoz, hogy széles vigyorral a képünkön álljunk fel a székből.


Ugyan fentebb írtam, hogy ez a film nem a látványra épít, azt azért meg kell hagyni, hogy amit mutat, az ott van a toppon rendesen. Ugyan a „Minden idők legcoolabb látványorgiája!” cím továbbra is Michael Bay Transformerséjé, a Vasember felnőve az elvárásokhoz nagyon jól teljesít. Stark szuperruhája csillog-villog, karcolódik és ég, ha kell, a sok szép robbanásról és repülő jelenetről már nem is szólva.


A Vasember egy jól összerakott képregény-film, mely végre megmutatta, hogy nem csak azokon a Marvel filmeken lehet jól szórakozni, amikben mutánsok vagy pókruhás tudósok szerepelnek. Ugyan messze még az Oscar, mégis jó úton haladnak a stúdiók, és ha a Vasember folytatása - ami tuti biztos – is követi a formulát, könnyen meglehet, hogy pár év múlva új királyt avatunk a feldolgozások trónusán.