Indiana Jones és a Kristálykoponya Kir.

Egy húsz esztendő múltán újraélesztett opusz, egy jól csengő név a mozifalóknak, amely egybeforrt a viseltes kalappal és a korbáccsal. George Lucas és Steven Spielberg koprodukcióját azonban nem szabad ötlethiányban előszedett, újraélesztett pénzeszsáknak tekinteni.

Indiana Jones majdnem hetven évesen is köszöni szépen, jól tartja magát – ütött kopott bőrkabátja a szemünkben továbbra is makulátlan. Újdonsült „családias” hangulatban vág neki a rejtélyes kristálykoponya királyságának felkutatására, noha noszogatni kell, elszántságán nem eshet csorba.


Fél órával a premier után, az élmény – mondhatni - még nem ült le, átéltem mindazt, amit még gyerekfejjel az első három rész nyújtott nekem, noha még halántékomon nem erednek deres hajszálak, némileg letisztultabb látásmóddal és mozis tapasztalattal is Spielbergéknek csaknem sikerült újraráznia az élményt. Kétségtelen, hogy most ugyan másként hat az emberfiára ez a két óra hossza. Lucas mester kedvelt szokása, hogy akár évekig is kérőzhet a tökéletesnek kívánkozó forgatókönyvön, nem elég, hogy az ötlet kipattan a fejéből, azt kötelező olyan sokat látott vén rókának papírra vetnie, mint David Koepp-nek és így a harmatosság nem lehet jellemzője a Jurassic Park-ot és a Pókembert is jegyző „Lucas zsoldos katonájának”. A régészlegenda újjáélesztésé elől tehát minden akadály elhárult, s ezt csupán Spielberg képzeletére kellett bíznia, hogy az a vásznon is ragyogjon. Mindnyájan akarták ezt a filmet, s ez az ambíció a mi elvárásainknak is meg kell, hogy feleljen.


1957-ben járunk, a hidegháború legfeszültségteljesebb időszakában. Idillt látunk – Elvis Presley nótájára zeng velünk a nézőtér, aztán szakad a kötél egy csapatnyi ruszki katona – élükön az okkultista Irina Spalko (Cate Blanchet) – ügyes csellel beférkőzik az amerikai hadsereg által féltve őrzött területre, túszukkal Dr. Jones-szal (Harrison Ford, vagy nem tudnátok?) és az áruló cimborával Mac-kel (Ray Winstone). A feladat pedig felkutatni egy minden tudást magába foglaló kristálykoponyát, melynek eredete több ezer évre vezethető vissza Peruba. Indiana-t pedig nem olyan fából faragták, hogy huzamosabb ideig fogva tarthatják, így megindul a macska-egér játék az üldözők és a régészünk között, hol az egyik, hol a másik oldalára billentve a játszmát. Közben régi titkokra derül fény, magára a címben foglalt koponya városára, mely túlmutat az emberi képzeleten, de még halandó földi valónkon is. Kalandjai során Indy nem várt segítségre lel a lázadó fiatal jampec – Mutt (Shia LaBeof) – személyében, aki hasonló identitást mutat a múlt értékes jelenségei iránt, valamint régi, de cseppet sem elfeledett szerelme, Marion (Karen Allen) is keresztezi útját. Kissé hibbant, ám célravezető információkat őrző professzortársát (John Hurt) is a kitartó szovjet bagázs sodorja elébe.


Aztán a társaság útja lucas-i fordulatokkal tarkítva robog a cél felé, szusszanásnyi pihenőt sem hagyva, hol az elmaradhatatlan autós üldözéssel keltve az adrenalint, hol a letűnt korok útvesztőin átgázolva. Az apró, nevezzük levezetéseknek a markáns jelenetek közötti csendet, pedig azt szolgálja a nézők szemében, hogy a történet mélységét tudassa velük, mert az bizony kiemelkedik a sablonszkriptek közül. Hullámzó figyelemelterelések tarkítják az összképet, mégis összerakott minden, lélegzetelállító látványú és hanghatású, földi és mesterséges elemeket megmozgató trükközéseknek hála, akár olyan visszaköszönő poénokkal szemben állítva, mint a gazdájához visszataláló kalap – folyton mozgásban minden, egy Indy mozi minden elemével. Kétségtelen, hogy a kezdeti hatáskeltés néhányunknak elhúzódó lehet, és manapság sajnos a trendek megkövetelik a fantáziában való túlzott elrugaszkodást, de ez szerintem többünknek nem zavarhatja a lelkivilágát.


A „haj van az autón (Hair is on Ford)” személyében dicsérendő, hogy jópár veszélyesnek látszó kaszkadőrmutatványt is maga vállalt be, fityiszt mutatva az elkényelmesedett fiatal kollégáinak. Látszik rajta az akarás, mert ez a szerep elválaszthatatlanul az övé, erre még 2008-ban is rászolgált. Az újdonsült utánpótlás pedig szorosan az „öreg” árnyékában lohol, ismét szembeállítva a múltat és a jelent, olykor nevetségesen túlzóan is – s ez az a pont, amiért semmiképpen nem róhatunk fel semmit a számlára, Ford pajkosságában a régi fényét láthatjuk viszont. Shia a Transformers után is meghagyja a dicsőséget, még nem jött el az ő ideje, s ha hihetünk a pletykáknak (amelyeket főként a rendező egy sajtótájékoztatón maga kottyintott el), a folytatások az ő főszereplésére épülnének, de most megmaradt a nagybetűs mellékszerepnél is. Régészünk és volt szerelmének romantikus szála talán túl gyorsan lobbant újra lángra, egy kicsit elhanyagoltnak érzem ezt a részt, bár lényegi szempontokon nem változtat még nálam sem. Apró poénokat, utalásokat bárki észrevehet a játékidő során – talán egy-kettő még az emlékezetünkben is megmaradhat, de klasszikus idézeteket, mint korábban, nem fog létrehozni – vagy nem lesz igazam?


A stáb közül mindenki értette a dolgát, a rutinosság és a maximalizmus az én egyéni véleményem szerint learatta a babérokat. A monumentális CGI és a klasszikus eszközökhöz nyúló látványteremtés és hangorkán, a maga tűrhető történetvezetésével felnőtt az Indy filmekhez, mintegy átkötésül szolgálva a ’89-es epizód rajongói és az új generáció között. Az elmúlt évtizedek nem múltak el nyomtalanul senkin sem, bár azóta más lett a filmfogyasztók értékítélete, gondoltak rájuk is. A rendezés tapasztalata Spielbergben ott van, neki mi sem lehet könnyebb, mint egy kasszasikert megkoreografálni, az a néhány sekélyesebb jelenet, úgymint a csúfosan elbukó barátságok többszöri fordulata, valamint Shia vagánykodásainak megmosolyogtató fejezetei vesszenek a süllyesztőben, van bőven mire flashelni. Cate túlzottan igéző tekintette minden gonoszságot aláaknáz, valahogy nem vehetjük komolyan ezt a szerepet. A végkifejlet talán most a legmesésebb, az írók itt eleresztették fantáziájukat, mely igen nagy próbatétel elé állította az effektusok gazdáit, de e lényegi pontot is sikeresen továbbléptek az érdekeltek.


Le sem vesszük a szemünket a képről, megakad a szívószál a szánkban, noha nem a meglepettségtől - igen ezt vártuk, ezt kaptuk, nem volt kiszámíthatatlan – erre még olyanok sem vállalkoztak, mint Lucas. Kifizettük, az élmény a miénk – hasonlítani a régiekhez pedig értelmetlen lenne. Ezt is rongyosra fogjuk-e nézni, rajtunk múlik. Hiába ráncos az arc, ősz a haj, szívtiprónak titulált félmosoly – akár régi önmaga későbbi paródiája – mégsem az. Megérte a cím leporolása, Stallone Rocky-ja után Ford is megkapta a reflektorfényt, ami bár kissé hamarabb fog elhalványodni, mint a kezdetekben. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága meglépte azt, amit eltervezett, két órán keresztül a markában tartva, folytatásra kívánkozva.