Festővászon

Kevés ma már az olyan film, amely drámaiságát fent tudja tartani akár 96 percen keresztül is, úgy, hogy valójában semmilyen látványos tragédia nem történik ez idő alatt. Kevés manapság az olyan családi mozi, amely nem a gagyi, unalmas amerikai vígjátékok közé tartozik. És kevés a jó tévéfilm is.

A Festővászon története nagyon egyszerű. Adott egy látszólag tökéletes család, ahol valójában senki sem olyan, mint egy átlagos amerikai háztartásban. A legszembetűnőbb probléma az édesanya skizofréniája, melyet férje toleránsan, tíz éves kisfia azonban kicsit nehezebben, értetlenül, néha kissé kétségbeesetten visel. A lassan önmagára és családjára is veszélyessé váló asszonyt kórházba szállítják, innentől kezdve egy érdekes apa – fiú történet bontakozik ki, miközben az apa megszállottan épít egy vitorlást, mint egy tudatalatti önterápiaként, illetve azért, hogy feleségének és fiának örömet okozzon.  A sztori körülbelül ennyi, ebben a három mondatban minden benne van, ami a film közel száz percében történik.


Unalmasnak vagy elcsépeltnek hangzik? Néhol kicsit az is, kicsit túl lassú, kicsit túl vontatott, de összességében egyszer érdemes megnézni. A skizofréniával foglalkozó filmek közül ez az, amely legtermészetesebb környezetében ábrázolja ezt a mentális betegséget, és még érdekesebb ötlet az, hogy mindez csak másodlagos szerepet kap, csak egy folyamat elindítója. Ezzel az úgynevezett hasadásos elmezavarral igen sok film foglalkozott már, és a következő felsorolást elnézve mindegyik nagy sikert aratott: Egy csodálatos elme, Egy elmebeteg nő naplója, Sohaország, Tükör által homályosan, Pí, Skizofrénia.


A Festővászon sose lesz olyan ismert film, mint pl. az Egy csodálatos elme, mivel ahhoz nem elég nagy volumenű, nem elég látványos, nem elég erőteljes, nem elég magával ragadó. De úgy gondolom a cél nem is ez volt, hanem egy egyszerű, hétköznapi film létrehozása, amely közel kerül az emberekhez, mert valóságos. És ez azért is érdekes, mert a rendező és forgatókönyvíró, Joseph Greco, a kisstílűnek nem nevezhető Titanic rendezői gárdájának tagja volt.  Jól járt azonban ezzel a filmmel is, hiszen hat díjat zsebelt be az eredetileg Canvasra keresztelt alkotása. Megjegyzem, hogy láttunk már azért ettől jobb anyagokat is, amelyek sajnos díjazatlanul maradtak.


A filmet Floridában, a rendező lakóhelyén forgatták, ahol egy hatalmas hurrikán majdnem tönkretette a stáb munkáját. De nem csak a színhely, hanem maga a történet is erősen köthető Joseph Greco életéhez, hiszen az ő édesanyja is skizofréniás volt, így érthető, hogy minek köszönhető ez a hiteles ábrázolás és valószerűség. Sőt azt az ötletet is a saját múltjából merítette, hogy az édesapa vitorlást építsen. Az apa szerepét a filmben Joe Pantoliano játszotta, akinek a neve a film producereként is felvillan a stáblistán, és akit egyébként jól ismerünk már, hiszen olyan nagy filmekben szerepelt, mint a Mátrix, a Daredevil a fenegyerek, a Bad Boys, vagy az egyik személyes kedvencem, a Memento. A lassan hatvan éves színésznek nem okozott gondot helytállni az anyagi problémákkal küzdő, makacs ám szeretetreméltó apa szerepében, elhisszük neki minden szavát és mozdulatát, még annak ellenére is, hogy nem ilyen jellegű filmekből és szerepekből ismerjük.


De ez minden bizonnyal nem a már mögötte álló több mint 50 évnek köszönhető, hiszen a tíz éves Devon Gearhart is profiként játszott. Persze szakmai tapasztalatokkal ő is rendelkezik már bőven. Elsősorban az amerikai közönség ismeri több sorozat epizódszereplőjeként, feltűnt például a Lost egyik részéből is. De egy Burger King TV-reklámban a magyar közönség is találkozott már ezzel a helyes kis arcocskával. Az, hogy a 2007-es Funny Games U.S. című horrorban szerepet kapott, azt bizonyítja, hogy nem csak én találtam profinak a filmbeli játékát.


Marcia Gay Harden kapta talán a legnehezebb szerepet, hiszen ő alakította a skizofréniás édesanyát. Pontosan annyira idegesítő, zizegő és zaklatott volt, hogy a nézők is érezhették, mennyi türelemre lehet szükség, ahhoz, hogy egy hallucinációkkal, üldöztetési téveszmékkel küzdő emberrel együtt tudjunk élni. Őt is ismerhetjük már, hiszen rengeteg filmben szerepelt, amelyből most csak egy párat említenék: A köd, A láthatatlan,  Mona Lisa  Mosolya, Ha eljön Joe Black stb. Harden végig jól hozza azt a vibráló, zizegő, zavaró egyéniséget, melyet a szerepe megkíván tőle, de nekem hiányzik belőle valami, amitől megkedvelem, amitől átérzem a helyzetét. Ehelyett a fiúval tudok azonosulni, de talán ez így is a jobb, hiszen Chrisnek kell a legtöbb érzéssel megbirkóznia: el kell fogadnia az édesanyja betegségét, és beteges szeretetét; el kell fogadnia édesapja megváltozott viselkedését, zavarodottságát és meg kell küzdenie természetesen a saját démonaival is.