Lost: A befejezés

Vasárnap végleg befutott az immáron hat éve zakatoló popkulturális tehervonat, amit úgy nevezünk, Lost. A kétórás záró epizód örökre pontot tesz a repülőgép-szerencsétlenséget túlélők történetének végére.

Csapjunk is bele a közepébe. Sajnos amennyire jól indult a Lost az első évaddal, annyira mélyrepülésbe kezdett a következő két-három szezonra, tisztán látszott, hogy a készítők úgy gondolták, a kezdéskor felhalmazott hatalmas nézőseregből és az ezzel járó tengernyi pénzből még több pénzt tudnak csinálni két fölöslegesen hosszú, unalmas kitöltőrészekkel telenyomott évaddal. Szerencsére az írói sztrájknak, illetve a folyamatosan elpártoló nézőknek köszönhetően a negyedik és az ötödik széria rövidebb, pörgősebb és izgalmasabb lett, most pedig befejeződött az utolsó, hatodik szezon is, ami egyben lezárta a teljes sorozatot. A Lostnak vége, s ezzel a TV történetének egyik legnagyszabásúbb produkciója fejeződött be. De mit kapott az, aki ennyi éven keresztül, jóban-rosszban kitartott Jack és bandája mellett?
 

Nos, jó sok misztikumot, rengeteg vetítést, kevés megválaszolt kérdést. Sajnos a fantasztikus első évad után, azt követően, hogy J.J. Abrams levette a kezét a Lostról, a megmaradt két showrunner, Damon Lindelof és Carlton Cuse láthatóan nem tudott mit kezdeni se a nagy népszerűséggel, se az előre felépített karakterekkel, sem pedig a szigettel, így végül valahogy úgy folytatták a sorozatot, ami teljesen ellentétben állt azzal, amit előtte lefektettek. És innentől tetemes mennyiségű spoiler következik majd, így aki még nem látta a sorozatot, s legfőképpen az utolsó évadot, az jobb, ha most abbahagyja az olvasást, bepótolja a lemaradást, s utána visszajön.  
 

Néhány ortodox fanatikus (beleértve a Gamekapocs saját teszterét, Cash-t is) úgy gondolja, hogy az írók már az első részt követően végig tudták, mi lesz a Lost története (ők is ezt hangoztatták egy időben), s merre is halad ez az egész. Aki nem teljes elvakultsággal nézte a sorozatot, az már a második évad elején rájött, hogy erről szó sincs, sőt, annyira nem tudták, merre vigyék a sztorit, s hogy adjanak magyarázatot az addigi eseményekre, hogy inkább minden részben csak bedobtak valami új misztikumot, valami megmagyarázhatatlan eseményt, ami aztán fixen odakötötte a nézőket a következő pár hétre, ugyanis abban reménykedtünk, hogy a kitartásunkért cserébe előbb-utóbb majd válaszokat kapunk. A válaszok pedig nem jöttek.  
 

Alapvetően persze az utolsó  két évad alatt már rájöttünk, hogy az íróknak eszük  ágában sincs néhány konkrétumnál többet adni. Egyrészt azért, mert amikor eredetileg beírták a sorozatba ezeket a kérdőjeleket, fogalmuk sem volt róla, hogy később majd mit kezdenek vele, másrészt azért, mert a sziget ennek köszönhetően mesterségesen megteremtett misztikumát nem szerették volna megcsorbítani. A Lost ugyanis valahol mindig is arról szólt, miként döntenek a szereplők egyszerűen anélkül, hogy konkrétumokat tudnának, hogyan cselekszenek pusztán a hit alapján. A hit és a konkrét tények mindig is ellentétben álltak a sorozatban, s az írók is sokszor inkább hitet kértek a nézőktől. Ez egészen addig működött is, ameddig az első évadból megismert, fantasztikusan megírt karaktereket ügyesen használták, ameddig a néző még törődött velük.
 

De ahogy ez kezdett elmúlni, s ahogy elkezdték az írók a saját elbaltázott sztori-döntéseik miatt teljesen hiteltelenül kezelni a főhősöket, úgy csúszott félre az egész sorozat. Míg eredetileg a flashbackek a karaktereket egészítették ki, s segítettek megérteni a történetet, az utolsó évadban az egész már csak úgy tűnt,  mintha önkényesen kiválasztanának egy-egy eseményt, ahelyett, hogy rendesen felépítenék a cselekményt, s így az egész olyan érzést keltett, mintha tíz különböző film első öt percébe néznénk bele: abszolút semmi értelme nem volt. Ráadásul menet közben a karkaterek minden motivációja és súlya lemorzsolódott: Sawyer, miután elveszítette Julietet és megölte Coopert már szinte semmit nem csinált, csak néha keményen nézett, Sayidot teljesen leépítették, ráadásul Locke szolgáltalába állítani is egy borzalmasan rossz húzás volt. Hurley szintén nem csinált semmit, csak néha egy-egy víziója után segített a többi érdektelen szereplőt a sziget egyik végéből a másikba noszogatni, Miles azóta nem tudom miért létezik, mióta először beírták a sorozatba, de most sem tesz hozzá az egészhez semmit, azon kívül, hogy néha akadékoskodik.  
 

S akkor talán a legrosszabb a Jin és Sun vonal. A szétválasztásukkal annyit értek el, hogy Sun az évad háromnegyedében egy sorral dolgozik: hol van Jin? Aztán amikor végül újra összehozzák őket, rögtön meg is halnak –ezért megérte. Persze látszott, hogy abszolút semmit nem tudnak már kezdeni a két karakterrel, a történetre befolyásuk szinte nincsen, de akkor is, egy első évad óta jelenlévő párt ilyen olcsó módon eltenni láb alól csak azért, mert az írókból már rég kifogyott a kreativitás, nos, csúnya dolog, de ugyanez a helyzet állt fenn Juliet esetében is. Az már csak röhej kategória, hogy Ilanát nagyjából állandó szereplővé alakították, aztán egyszercsak meglepetésszerűen atomjaira robbantotta egy bomba. Mégis az utolsó évad legnagyobb melléfogása a szamuráj csávó és segédje, John Lennon, akiket a mai napig nem tudok mire vélni, de inkább nem is járatom rajta az agyam, mert felesleges.  
 

A legnagyobb csalódás azonban Ben karaktere, akinek szinte semmi érdemleges szerep nem jutott az utolsó szezonban, pedig Michael Emerson színészi képességei nem egy, de nem is két Lost epizódot mentettek már meg a totális csődtől. De az egész hatodik évadra jellemző volt a borzalmas színészvezetés, ami az írók inkompetenciáján túl annak is köszönhető, hogy a nézettség folyamatos csökkenésével az ABC már nem finanszírozta a sztárok megnőtt gázsiját. Ennek köszönhető, hogy Sawyer például három részt kihagyott egymás után, de volt, hogy Locke, Kate, Sayid, Jin, vagy Sun sem szerepelt, vagy csak feltűnt pár pillanatra. Szomorú, hogy végül idáig süllyedt ez az egykor még a karaktereiről híres sorozat.


De egyébként tévedtem, mert nem ezek okozták a legnagyobb csalódást a Lost teljes történelmében, hanem Locke megölése. Attól, hogy a sorozat frissiben megalkotott főgonosza felvette az egykor szeretett főszereplő alakját, még marhára nem lesz érdekesebb, se szimpatikusabb. Csak annyit értek el vele, hogy megsemmisítették mind közül a legeredetibb, leginkább szerethető karaktert, ami főként azért bántó, mert végig John képviselte azt, ami az egész sziget, illetve az egész sorozat lényege: a hitet.  
 

Az a helyzet, hogy folyamatosan csak szidom az írókat, pedig egy dologban zseniálisak: a félrevezetésben. A második évad óta folyamatosan megvezetik a nézőket, és ezzel próbálnak időt nyerni, de sajnos nem sikerül. Egykor még ugyanis úgy tűnt, a Lost igazából egy sci-fi, mert a sziget tudományos alapon működik: erre utaltak a bunkerek, az állomások, a számok, Eloise és Daniel technoblablája, meg a többi. Egy időben még a készítők is azt nyilatkozták, hogy minden, ami a szigeten történik megmagyarázható tudományosan. Aztán persze kiderült, hogy ez körülbelül annyira igaz, mint hogy teljesen kitalálták előre a forgatókönyvet. Mert egyébként azt is nyilatkozták, hogy sosem írnak majd bele időutazást. Aztán mi történt egy évaddal később? Igen, főszereplőink időt utaztak. Ráadásul a komolyabb fordulatokat sem tudták értelmesen elsütni, hiszen már az ötödik évad közepén lehetett sejteni (konkrétan a tizenkettedik rész végéből), hogy Locke valójában a füstszörny, később pedig arra is rá lehetett jönni, hogy ő a Jacob ősellenségeként, név hiányában a nézők által csak Man in Blacknek nevezett srác. Ennek köszönhetően, amikor a hatodik szezon első részében ténylegesen ellőtték a fordulatot, az már olyan gyengén szólt, mint egy besült pisztoly.
 

De pont ugyanezt játszották el Richard karakterével is, az pedig már maximum tényleg csak a butább nézőknek hatott meglepő fordulatként, amikor végül a szigetre visszajött Widmore és csodafegyvere, Desmond. Azt már csak félve kérdezem meg az utolsó rész alapján, hogy Desmond mégis honnan tudott a sziget „titkáról”, amikor azt Jacob csak Jacknek és bandájának mondta el, illetve rajtuk kívül még a Man in Black tudott róla. De alapvetően  még mindig nem ez a legnagyobb baj. Őszintén megmondom, annyira nem zavart volna, hogy sosem kaptunk választ egy nagy tengernyi kérdésre, például: mit csinált a vírus, mire voltak jók a számok, milyen kapcsolatban áll ténylegesen Widmore a szigettel, illetve a Dharmával, mi volt Eloise szerepe ebben az egészben, kik építették azokat a hatalmas szobrokat, amelyek egyikében pl. Jacob is lakott, miért húzódott végig az egész sorozaton Jack és az apja közötti viszony, mi a helyzet Walttal és a különleges képességével, mi volt az a tekergető, hogy utazik a sziget, és még sorolhatnánk, azt hiszem nagyon hosszan. Akad ugyan, amivel próbálkoztak: például megmutatni, ki is volt a két hulla, akit még az első évadban találtak, de a kérdések nagyrészével egyáltalán nem vesződtek, hiszen nagyrészükre biztos, hogy ők sem tudták a választ.
 

Még afelett is szemet hunytam volnta, hogy a sziget szabályai folyton változtak, mindig újak jöttek, az írók egyszerűen képtelenek voltak konzisztensek maradni saját magukkal. De az sajnos már teljesen elfogadhatatlan, hogy az eredetileg még tudományos magyarázatokat sejtető sztori (később újra félrevezettek minket a bombával, azt hitetve el velünk, hogy lesz jelentősége), a végére egy teljesen blőd menny-pokol jó-gonosz, túlvilág, nem túlvilág felállássá alakult. Itt már nem a válaszokról (illetve azok hiányáról) van szó, hanem arról, hogy öt év után oda lyukadt ki a sorozat, hogy egy rendesen előadott, értelmes, karakterekre épülő történet helyett az egész egy végzet által kötelezővé tett jó a rossz elleni ütközetről szól, ahol főhőseink egy olyan gonosz ellen harcolnak, akinek a motivációit egyáltalán nem ismerjük, a múltja alapján pedig egyáltalán nem egyértelmű, miért olyan nagy dolog, hogy ki akar jutni a szigetről. Oké, ha egyszer kijut, akkor mit csinál? Miért olyan rossz ez? Ezen információk hiányában az egész narratíva bebukik, a karakterek küzdelmei érdektelenek, mint ahogy Desmond / Jack önfeláldozásának sincs túl nagy súlya ennek köszönhetően.
 

A lezárást nézve pedig azt hiszem nem nagyon kell meglepődnünk, elég ismét csak a készítők nyilatkozataiba belenézni: pár évvel ezelőtt fennen hangoztatták, hogy sosem lesz az a Lost megoldása, hogy mindenki meghalt, és a sziget csak egyfajta túlvilág, vagy purgatórium. Persze pont ez történt, ami csak azért elég nagy probléma, mert ennek tekintetében az összes főszereplő összes eddigi küzdelme értelmetlenné vált, hiszen az egésznek semmi köze nem volt a sorozat cselekményéhez. Ráadásul maximálisan a biztonságra utaztak, így kaptunk egy kis ízelítőt a szomorú befejezésből, aztán megkaptuk a boldog befejezést is, így mindenki örül. Mivel az írók már jóval korábban sarokba szorították magukat, nem nagyon tudtak mást tenni: sem hely, sem történeti háttér, sem pedig karakterek nem maradtak egy hatalmas, epikus zárásra, így mentették ami menthető, és előrukkoltak ezzel.
 

S őszintén meg kell mondanom, engem azért meghatott. Az utolsó két órás duplarész a lehetőségekhez képest nagyon jól sikerült, s az alternatívák közül (amelyekből szinte mindegyik garantáltan felbosszantotta volna a rajongókat) talán sikerült kiválasztaniuk a legkorrektebb lezárást. Az utolsó jelenet pedig már könnyfakasztóan megható: a vágások, ahogy Jack sétál a templomban, s mellette a szigeten visszamegy oda, ahol először felébredt, mikor kezdődött a sorozat, egyszerűen fantasztikus. Michael Giacchino zenéjére pedig nincsenek szavak, az ember egy zseni. S habár az egész hatodik évad nem szólt másról, mint hogy súlytalanná vált, érdektelen karakterek oda-vissza caplatnak a szigeten, s teljesen kivesztek a Lostra egykor jellemző, egész, kerek történeteket elmesélő epizódok, saját tanulsággal és zárással (ezek voltak a legjobbak), végül az utolsó részre azért sikerült egy kicsit visszahozni a régi fényből.  
 

A főszereplők még villantottak egyet-egyet: Jack és Locke közös jelenetei és párbeszédei fantasztikusak voltak, az egyre sötétebbé váló, komorabb hangulat remekül illett a cselekményhez, s a még életben maradt karakterek nagyjából megtalálták a helyüket. A végén pedig, annak ellenére, hogy csak egy írói menekülő út volt, azért kihozták a hosszú évek alatt megszerett karakterekből azt, amit csak lehetett. Ahogy találkoztak egymással, ahogy elkezdtek elmékezni, ahogy végül mindenki összejött. Amikor Ben bocsánatot kért Locke-tól, azt hiszem az egész sorozat legmeghatóbb pillanata volt, mint ahogy az is, hogy utána kinnt maradt, nem ment be a többiekkel. A végén megmutatták az írók, hogy azért mégiscsak profik, ezért csodálkozom, hogy menet közben hogy mehetett ennyire félre a dolog.
 

De sajnos ennek ellenére sem tudom elfelejteni, hogy évekig elhitették velem és a többmillió  rajongóval, hogy minden egyes apróság, minden egyes elhintett jel, utalás ér valamit, s később jelentősége lesz. Hogy a sztori nem véletlenül ennyire komplex, hogy a sziget körül zajló események nem véletlenül ennyire összetettek, hanem a végén az egész össze fog állni, s minden értelmet nyer. Végül kiderült, hogy minden csak humbug volt, ami egy még nagyobb humbughoz vezetett. És mégis hiányozni fog.