American Horror Story: Coven - sorozatajánló

Brad Falchuk és Ryan Murphy sorozata annak ellenére volt üdítő 2011-ben, hogy voltaképpen összelopkodott ötletek egymásra halmozásából állt. Az unalomig ismert kliséket azonban sikerült úgy szervírozniuk, hogy az egyszeri horror rajongó mind a tíz ujját megnyalta utána. A második évad elmegyógyintézete után ismét a modern korba csöppentünk. A Coven a Harry Potter kifordított mása is lehetne, nyál és giccs nélkül. Abban viszont hasonít Rowling művére, hogy ez is lenyúlt ötletekből áll, de továbbra is jól áll neki. Nem marasztaló mindvégig és délutáni matinénak kiváló, ha nem a dajkameséknél ragad lenn az ingerküszöböd. Boszorkányok márpedig vannak - erre az alaphelyzetre épül a Coven, banyának születni kell, aztán ha kiválasztanak, egy patinás iskolában fejlesztheted tökélyre a tudásodat.


Persze csak külsőre tűnik „patinásnak” a suli, legbelül azonban egy széteső, romlott utópia, amit egy olyan zsarnok, a „Legfőbb” irányít, mint Fiona Goode. Minden emberöltőben csak egyetlen születik belőle, s ha egy új trónkövetelő akad, ereje fogyni kezd, megbetegszik és végleg elsorvad, átadva a helyét az új generációnak. Fiona ebbe nem akar belenyugodni, kétségbeesve keresi az öregedés ellenszerét, ám a kísérleti gyógyszereknél hatásosabb, ha inkább a másvilágra küldi az új Legfőbbet, ezzel elszívva a fiatal utód energiáját. Ezzel egy időben új diákok kerülnek a koven falai közé, akiket környezetük csodabogárnak hisz, ám hamarjában kiderül, hogy a mókának és kacagásnak annyi, véres intrikákkal szembesülnek. Ha a belső viszály nem lenne elég, érdemes tudni, hogy a bluestól hangos New Orleans a vudu fővárosa is, itt székel a törzsi mágia halhatatlan nagyasszonya, Marie Laveau, aki persze a boszorkányok ősellensége. A két esküdt ellenfél annak rendje és módja szerint összecsap.


A készítők jó érzékkel gondolták tovább a salemi mítoszt, s olyan valós szereplőket is beleírtak a történetbe, mint Madame Delphine LaLaurie, aki a 18. században arról várt híressé, hogy rabszolgákat kínoz a padlásán, miközben bálteremben nívós esteket ad. Naná, hogy Fiona a föld alól kaparja elő a saját korában megbéklyózott pszichopatát, hogy aztán cselédként a koven alkalmazásába állítsa. Laveau és Fiona tisztességtelen harcáról szól a fő szál – legalábbis az évad első felében biztosan, hiszen emellett számos olyan esemény történik, amely csak a végén zárul le teljesen. Az új diákok is élik az életüket, hamarjában szembesülnek azzal, hogy nem minden fenékig tejfel: az jó kislány Zoe egy estés ismertség után beleszeret egy fiúba, Kitbe, akit gyorsan fűbe is harap. Még szerencse, hogy a lányok értenek a holtak feltámasztásához, így egy hörgő, félhülye, amolyan Frankenstein-szörnyé degradálják a srácot. Zoe ellentéte Madison, a korábbi tinisztár, aki beleunt már a kábítószerekbe, dugásokba és a féktelen tivornyázásokba, hozza a gerinctelen picsa szerepét. A Down-kórós Nan és a túlsúlyos Queenie is több annál, mint aminek elsőnek látszik. Az ártatlanság álarcát hamar a porba dobják.


Távol áll tőlünk a spoilerezés, annyit azonban elárulhatunk, hogy a vudusok vs. boszik párharca csupán az egyedüli érdekesség a sorozatban. Beleköpnek a levesbe a boszorkányvadászok is, szereplőink az ördöggel is lepaktálnak, nyomokban zombik is előfordulnak, valamint Stevie Nicks, az állítólagos híres énekesnő is dalra fakad két epizódban – nem tudni melyik a rosszabb. Gyakorlott American Horror Story fanként már lehetett sejteni, hogy a fiatalok játéka csupán megmosolyogtató tényező, Jessica Lange és Kathy Bates lejátssza a színről a feltörekvőket. Bár Jessica mama tökéletes beleéléssel hozza a hervadó, kiélt és menthetetlen főgenya szerepét immáron harmadik éve, jó lenne már egy pozitív szerepben is viszontlátni. Bates nagyi már a Stephen King-féle Tortúra óta az egyik kedvencünk, lehet, hogy most rasszista, megtébolyítja a vér szaga, de kellően árnyaltan nyomul a képernyőn, így lehetetlen nem szeretni. A sznob Myrtle Snow lírikus ömlengéseit, anyáskodását is élveztük, mindvégig tartogatott némi meglepetést. Említést érdemel még a nekromanta Misty Day szerepében tetszelgő Lily Rabe, aki hippi mivolta ellenére is ragyog a képernyőn, kár, hogy az írók nem nagyon tudtak mit kezdeni a karakterével. A lakáj, Spalding, mint Denis O’Hare az egyik legelvetemültebb arc, néma és betegesen vonzódik a játékbabákhoz.


És a többiek? A fiatalokra ne is fecséreljünk drága karaktereket, legyen elég annyi, hogy van hová fejlődniük. Sokkal inkább dicsérhetjük az írókat, akik szépen betáraztak Louisiana rég elfeledett rémtörténeteiből, hétről hétre előálltak valami új finomsággal. Az évad végén megtestesülő ördög cinikus magabiztossággal vezeti az orruknál fogva a főbanyákat, míg a zeneszerető, szaxofonos baltás gyilkos szerelemre gerjed Fiona iránt, Danny Huston magabiztos rutinmunkával szinte parázslott a képernyőn. Ami viszont nagyban hozzájárult a morbid atmoszférához, a zseniális és merész fényképezés. Michael Goi technikája olykor szó szerint a feje tetejére állították a megszokott normákat, szinte öröm volt gyönyörködni benne.


A második széria zsúfolt szerkezete után szinte nagy felüdülés volt, hogy a Covenben volt idő mindenre, nem kapkodtak a készítők a narratívával, nem tűnt videoklipesnek az egész. Ellenben az unalom itt is felütötte a fejét, de nem úgy, mint legutóbb, ahol a végére lassan, de biztosan süllyed az érdeklődésünk. Itt nagyjából az évad felénél bekövetkezik az üresjárat, de ott akkor nagyon: egy-két rész totálisan semmitmondó időhúzásnak hat. A végére persze begyújtják a rakétákat, elvarrják a szálakat, olykor egy huszárvágással (ezúttal is szó szerint) téve pontot az események végére. Lehet, hogy a stábnak bele kellett férnie 13 részbe, de ez nem mentség arra, hogy képtelen voltak lecsapni a feldobott labdát. Ennyi? - tettük fel a kérdést az utolsó rész után.  Utólag belegondolva kézenfekvő volt az új Legfőbb személye, mégis maradt elég okunk a sajnálkozásra: bizony, egy kicsit többet vártunk volna ettől az évadtól.


Nem a készítők fantáziájával volt baj, hanem azzal, hogy az első két nekifutással egyszerűen túl magasra tette a lécet, talán sejthettük is, hogy ezúttal nem tudják azt átugorni. Ha nem állítunk elvárásokat a sorozat elé, akkor mindezek ellenére remekül szórakozunk majd. Jó volt látni a boszorkányságot a modern időkben, s ha az érdeklődésünk néha-néha meg is inog, a gyönyörű és olykor húsba maró képek miatt le sem vesszük a szemünket a képernyőkről. Erőszakból ezúttal sem volt hiány, bár olykor azt éreztük, csak azért került vér bele, hogy valamivel feldobják a ritmust. Természetesen a negyedik évad menetrendszerűen októberben érkezik, annyit tudni róla, hogy az ötvenes években fog játszódni, s ez lesz Jessica Lang hattyúdala, ráadásul a művésznő német akcentust gyakorol. Nem fogjuk kihagyni – ennyit megígérhetünk.   

Szereplők: Evan Peters, Jessica Lange, Lily Rabe, Sarah Paulson, Taissa Farmiga, Denis O'Hare, Jamie Brewer, Kathy Bates
Rendezte: Michael Lehmann, Alfonso Gomez-Rejon,
Bradley Buecker, David Semel és Michael Uppendahl
Írók: Brad Falchuk, Ryan Murphy, Tim Minear, Jessica Sharzer, Jennifer Salt és James Wong
Producer: Bradley Buecker, Brad Falchuk és Ryan Murphy
Vágók: Adam Penn és Fabienne Bouville
Fényképezte: Michael Goi
Zene: James S. Levine

IMDB értékelés: 8.4
Gamekapocs értékelés: 7.0