The Walking Dead 4. évad - sorozatajánló

A második és a harmadik széria alaposan megosztotta a nézőket, nekünk se volt túlságosan ínyünkre az egyhelyben toporgás. Hershel farmja és a börtön után végre megbolygatott méhkas módjára eredtek szét hőseink a szélrózsa minden irányába, miután az egykori woodburys helytartó, a Kormányzó visszatért és dühösebbnek tűnt, mint valaha – de ne szaladjunk ennyire előre. Tekintsünk vissza októberig. A negyedik nekifutás első pár epizódja után azt hittük, hogy ugyanolyan cselekményt kapunk, mint amilyet a korábbi karmester, Glen Mazzara képzelt el. Szerencsére az új showrunner, Scott Gimple nem hagyta otthon a kreativitását, több olyan húzása volt az elmúlt hónapokban, amikről álmodni sem mertünk, dacára annak, hogy néhány rajongónak ez is kevés volt. Az AMC több pénzt pumpált a sorozatba, a szereplők pedig több mérföldet gyalogoltak, mint valaha. És végre a túlélési játszma is jelentős szerepet kapott. Mert mi lehet annál szebb, amikor kedvenceink viseltes gúnyában, kisebb csapatokat alkotva menedéket és élelmet keresnek egyik napról a másikra? S ha ez nem lenne elég, saját belső harcukat is meg kell vívniuk, miközben minden bokor mögött járkálók hada les rájuk. Spoileresek leszünk!


Mivel is indult az egész? Miután hőseink a Kormányzót elkergették, Woodbury lakosságát is befogadták a börtönbe. Rickék már csak ritkán portyáznak, inkább földet művelnek, letették a fegyvert. Mindaddig, míg egy titokzatos kór el nem kezdi tizedelni a túlélőket - gyógyteával és ápolással semmire sem mennek, így a fertőzötteket elkülönítik, kedvenceink pedig vakarják a fejüket, hogy mit kellene tenni. Az antibiotikumok messze vannak, egy többnapos, veszélyes utazással kecsegtet a megszerzésük, de egy kisebb csapat útra kell. Időközben Carol néni saját kezébe veszi a betegek sorsát, néhányukat titokban megöli annak érdekében, hogy ne terjedjen tovább a betegség. Mikor ez kitudódik, a nőnek mennie kell. Amikor a fertőzésnek vége, új nehézségekkel kell szembenéznie a társaságnak: a Kormányzó bosszút forral. Nagyjából az évad felénél váratlan fordulatot vesz az addig egy szálon futó történet. Kiderül, hogy mi történt a gonosszal, miután Rickék elkergették. A fickó egy családnál talál menedéket, szerelembe esik, atyai szerepet vállal, majd egy másik túlélőcsoporthoz szegődik, akiknél kis időn belül átveszi az irányítást.



Az a két-három epizód, amely teljesen a Kormányzóra hegyeződik ki, talán sokkal jobb, mint az előző szériák együttvéve. Pont. Ennyi drámát, ennyi pálfordulást a készítők még soha nem öltek a sorozatba, mint akkor. Az alapból negatív karakter még szerethetővé válik, teljesen átéljük identitását, a múlt szomorú emlékeiből építkező jellemfejlődését és az atyáskodásának gyökerét. Mindaddig, míg újra ki nem mutatja foga fehérjét, fegyverekkel és tankkal újból meg nem támadja a börtönt. A támadás olyannyira jól sikerült, hogy a túlélők szélnek erednek, elszakadnak egymástól, kisebb csoportokra oszlanak – persze csak azok, akik életben maradnak. A Kormányzónak és az eleddig a béke követének számító öregúrnak, Hershelnek meg kellett halnia – ha másért nem is, hát azért, hogy a jó és a rossz közti egyensúly helyreálljon. Az évad felétől egy merően újszerű The Walking Deadet ismerhettünk meg. A klasszikus posztapokaliptikus stíluselemek itt a legerősebbek, hiszen szereplőinknek nincs meg az a biztos háttér, mint korábban. Újra kell építeniük mindent: menedéket találni, gondoskodni magukról és a társaikról. Minden részben más és más csoport sorsát követhetjük nyomon, mígnem az utolsó epizódban ismét keresztezik egymás útját.


Nem akarom hogyvoltozni az egész cikket, de azt mindenképp hangsúlyozni szeretném, hogy habár időhúzásnak tűnhet a folyamatos útkeresés, az elhagyatottnak tűnő házak átkutatása, az esti merengések, a múlton való rágódások és más apróságok, de mindig sokkal érdekesebbek, mintha meglenne egy stabil háttér. Amikor egy fiatal lány, Beth élete első berúgását akarja kivitelezni, mert korábban, amikor még az apja élt, erre nem volt oka, de amikor úgy ébrednek reggel, hogy az lehet az utolsó napjuk, akkor minden hasonló, pitiáner dolog felértékelődik. Tyreese, Carol és a kislányok fejezetei is átértékelődnek, amikor beüt a tragédia (merész gyerekgyilkossággal), ami mellett a Carol színvallása is eltörpül. Az út során olyan szereplőkkel (egy izomagyú, de szerethetően mackós katonával, autistának tűnő tudóssal és egy hallgatag jónővel) találkozik Glenn, akik talán véget vethetnek a fertőzésnek – de vajon megéri-e Washingtonba utazniuk, amikor a koreai srác még nem talált rá elveszett feleségére? Mi a fontosabb? Az emberiség sorsa, vagy a szeretet? Aztán ott van Rick, Michonne és Carl, akiknek kapcsolata méginkább kiteljesedik. Főleg a szamurájkardos amazon nyílik meg a fiú előtt, kiderül a szomorú múltja és az, hogy ez a csapat segített neki kilábalni a reményveszteségből. Rick és Carl közti szál talán kibogozhatatlan, hiába büszke fiára az apa, Carl egyszerűen nem tud megfelelni neki, ő maga is egy szörnyeteg és végre ezt belátja. Jól illusztrálja a helyzetet az utolsó rész egyik múltba tekintő jelenete, amikor a fiú barátja legózik, ő pedig egy pisztollyal babrál.


A szétszóródott csapat hamarjában, egymástól függetlenül új megoldásban reménykedik. Eljutni Terminusba, a Végállomásra, ahová a környék sínpárja is vezet. Kicsi furcsa megoldás az, hogy mindenkinek ez jutott az eszébe. Az útszéli feliratok alapján menedék és étel vár minden túlélőre. Most őszintén! Egy olyan világban, ahol farkastörvények uralkodnak, elképzelhető, hogy létezik egy hely, az emberiség utolsó mentsvára, ahol mindenki boldog és minden fenyegetés megszűnik? Ugye-ugye. Az évadzáró például tele van utalással: mikor Rick csapdával nyulat fogni tanítja fiát, elmondja, hogy csak az áldozatok ösvényét kell figyelni, így azok akaratlanul is belesétálnak a csapdába. Pont ez történik a túlélőkkel is – a visszatekintéseknek tehát nem kis jelentősége van, még ha ez elsőre nem is tűnik fel. Az évad talán legnagyobb tanítása az, hogy ha egy ilyen nyomasztó világban élünk, egyik napról a másikra megváltozhatnak a körülmények, az addigi szilárd jellem is darabokra hullik, így az alanynak újra össze kell szednie magát. Persze már nem ugyanaz a személy lesz, mint korábban.


A készítők pattanásig feszítették a húrt és ez így van rendjén, még akkor is, ha több rajongóknak ez a szisztéma megfekszi a gyomrát. A lassan felépített kártyavár összeomlik, mindent újra kell kezdeni – valakinek sikerül, valakinek nem. Gimple remekül játszadozik a karakterekkel, a mondatoknak súlya van, érdemes mindet elraktározni magunkban, hiszen kivétel nélkül utalnak a jövőre. Még akkor is, ha mészárlásra vágyunk. E tekintetben a negyedik évadnak nincs miért szégyenkeznie, megszámlálhatatlanul sok koponyalyukasztásnak lehettünk szemtanúi – a veszély szinte zsigeri, akkor csap le, amikor nem várnánk –,  jó párszor minket is sikerült meglepniük. Már-már melankolikus hangulatot teremtettek a nyugisabb pillanatokban exponált képek. Vidéki birtokok, gyártelepek, erdő – rengeteg csodálatos helyszínen fordultak meg a szereplők, a CGI pedig remekül simult az a barnássárga színekkel operáló őszies környezetbe.


Ráfért már a fentebb taglalt frissítés a sorozatra, talán most sikerült legjobban elkapni az akció és a dráma arányát, de könnyen lehet, hogy a stáb rám cáfol októberben és egy merően más képlettel áll elő. A lényeg: nem éreztem magam átverve, nyilván szükséges frissítés kellett a sorozatnak, nem ülhetnek hőseink ölbe tett kézzel, még akkor sem, ha a világ menthetetlen. Az utolsó rész hemzseg az utalásoktól, nyilván nem nehéz észrevenni, hogy amikor Rickék menekülőre fogják, segélykiáltásokat hallanak a konténerekből, a ketrecben lévő hullák sem rothadtak és feketék, hanem frissek és vörösek. Bár banálisnak hatott az egykori seriff utolsó mondata, a cliffhanger csak erős közepesnek mondható, tény, hogy nem adják olcsón a bőrüket és ugye Tyreese-ék sem kerültek még elő. Robert Kirkman és Gimple interjúi megerősítik bennünk a gyanúnkat - sejthető, hogy mi fán terem a terminusi brigád, de az októberben érkező ötödik évadig semmiben sem lehetünk biztosak, akár olvastuk a képregényt, akár nem.

Szereplők: Andrew Lincoln, Steven Yeun, Chandler Rigs, Scott Wilson, Norman Reedus, Chandler Riggs, Danai Gurira, Lauren Cohan, David Morrissey
Rendezte: Ernest R. Dickerson, Michelle MacLaren, Gregory Nicotero, Guy Ferland
Író: Scott Gimple, Robert Kirkman, Greg Nicotero, Angela Kang
Producer: Frank Darabont, Robert Kirkman, Gale Ann Hurd, David Alpert
Vágó: Julius Ramsay, Hunter M. Via, Nathan Gunn
Fényképezte: Michael Edison Satrazemis
Zene: Bear McCreary

IMDB értékelés: 8.7
Gamekapocs értékelés: 8.8