A várúr könyvkritika

Nem könnyű olvasmány a Hollóárnyék-trilógia középső darabja. Az erőteljes nyitásban egy részletesen kidolgozott, komor világot ismertünk meg, amit Anthony Ryan erős karakterekkel tömött tele. Noha a folytatás sem sétagalopp, író még véletlenül sem esik a terjengősség csapdájába. Ám mint minden új fantasy univerzumot, ezt is szokni, ízlelgetni kell, befogadása nem megy könnyen, s ha a felgyorsult világban egy könyv nem képes pár oldal után beszippantani, könnyen eltűnhet a süllyesztőben. A vér éneke szerencsére nem ilyen lett, mondhatni kimagaslott a mezőnyből. Ha megragadt a hangvétel, egészen különleges élménnyel gazdagodtál. Az író továbbra sem árul zsákbamacskát, A várúr ugyanolyan sötét tónusokkal operál, mint a nyitókötet.


A történet ezúttal is a gyerekkorból kilépett katonanövendékek sorsára koncentrál. Miután Vaelin hazatér, az új király kinevezi őt az Északi Végek urának. Hálátlan szerepkör ez, tekintve, hogy kietlen, fagyos vidéken kell helytállnia, miközben az északi rabszolgatartó voláriak pusztító támadásra készülnek. Kicsit érezhető a párhuzam a Trónok harcával, ahol a Fal őrei szintén az északi fenyegetéssel néztek farkasszemet. S ha ez még nem lenne elég, még egy másik ellenség is beleszól a játszmába, mely olyan erőknek parancsol, amit ép ésszel képtelenség felfogni. Vaelin tehát eléggé elfoglalt lesz a második kötetben, ha nem hallgatna a vér énekére,  könnyen alulmaradna az ezernyi veszedelemmel szemben. Eközben a királyságot is belviszályok sújtják, még a Hit alapjai is megrendülnek, de összefogásról szó sem lehet.


A cselekmény ezúttal több szálon fut. Vaelin históriája mellett Frentis életének alakulását is követhetjük, aki egy nomád mágusnő rabságában szenved, testét mágikus béklyók sora gyengíti, illetve itt van nekünk még Lyrna, aki a lonak nomád népet keresi fel békekötés céljából. Utolsó a sorban Reva, kinek viszontagságokkal teli felnőtté válásával ismerkedhetünk meg, miközben apja hagyatékát keresi. A több nézőpont dacára a narratíva nem válik csapongóvá, szereplőink komoly jellemfejlődésen esnek át, alkalmazkodnak a nehézségekhez és befolyásolják a világ alakulását. Minden váltásnál egy kicsivel többet tudunk meg a háttérben zajló eseményekről, illetve más országok kultúrájáról is. Kedvencem egyértelműen Lyrna lett, aki kezdetben egy idegesítő hercegnő, ám később pozitív változáson ment át és lassan a szívemhez nőtt. Ryan megannyi apró momentumban, párbeszédben brillíroz leginkább, a sztori lassan, de biztosan egy nagyobb volumenű eseménybe torkollik. A végére minden értelmet nyer, s noha a kötél szakad, a sokat látott olvasó végül nem fog meglepődni. Hogy miért? Az író ugyan szorgalmasan szította a tűzet, a lángok fel is csaptak, de gyorsan el is fojtotta azt.


A várúr szép ívet ír le egészen a végéig, nincsenek benne üresjáratok, végig egyenletes színvonalon mozog. Annak ellenére írom ezt, hogy a befejezéssel nem voltam elégedett. Ryan mindvégig trilógiában gondolkodott,  így a történet akkor zárul le, amikor az igazán érdekes események elkezdődnének. Félreértés ne essék, így is bitang jó olvasmánnyal gazdagodtam, amit leginkább a szereplők visznek el a hátán, úgy, hogy Vaelinra némileg kevesebb figyelem jut. Az író rengeteg apró adalékkal tette árnyalttá a karaktereket – teljes sikerrel. Az új arcok belépője szintén kiválóra sikerült, mindenkinek érthető a motivációja, noha néhányuk nagy változáson esik át a történet végére. Az erőszakból, izgalomból és harcból ezúttal is bőven jut az olvasónak, Ryan naturálisan, húsba maró részletességgel részletezi a vérontásokat, melyek soha nem válnak öncélúvá.


Azért nem csak minden a durvaságról szól a regényben. Emberi érzelmek elevenednek meg a lapjain, Ryan lehengerlő érzékkel adagolja a belső vívódásokat, ami sokkal személyesebbé varázsolja a háborús témákat. Nehéz a hősi fantasyben újdonságot találni, ám a merész témák, az emlékezetes szereplők és logikusan felépített cselekmény miatt A várúr egyike a műfaj legjobbjainak – tényleg nem viccelek. Nyilván több ponton is elbukhatott volna az író, beleeshetett volna abba a hibába, hogy valami még nagyobbat, még elképesztőbbet tálal elénk, mint egy éve, de akkor kevésbé lett volna hihető az egész. A vége nem durran akkorát, mint vártam, ám a katarzis kétségtelenül be fog következni a folytatásban, a szálak még jobban összekuszálódnak, lesz itt dráma a jövő év elején érkező Tűz hercegnőjében, erre mérget vehetünk.

A várúrba itt tudsz beleolvasni.