Minyonok filmkritika

A Pixaron túl is van élet. Ezt Christopher Meledandri többek között olyan filmekkel bizonyította, mint a Jégkorszak-sorozat, vagy a hamarosan trilógiává bővülő Gru. Ez utóbbi kapcsán pedig ugye nem minden esetben a címszereplő gonoszok leggonoszabbika vagy a három örökbefogadott kislány, Margo, Agnes és Edit jut az ember eszébe. Mert ahogy a Jégkorszakot, a makkot kergető, szerencsétlen motkány, úgy a Grút az őt szolgáló, szintén szerencsétlen minyonok tették mindenki számára emlékezetessé. A milliárdos bevételt alulról súroló két rész pedig kellő inspiráció volt a Universal számára, hogy a merchandise szempontból is jobban eladható, félnótás sárga, krumpliszerű lények saját, amolyan Gru-előzményfilmet kapjanak.

Viszont amíg az alapot szolgáltató Gru szólt valamiről, főhősei igazi jellemfejlődésen mentek keresztül, addig a szolgalelkű minyonok maximum csak a humor forrásaként voltak jelen. Sokszor hiába vitték el ők a showt, feladatuk többnyire kimerült abban, hogy rövid gegekben, helyzetkomikumon alapuló kikacsintásokban szórakoztassák a gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Vagyis Gru és talpnyalói mindig is kéz a kézben járva érték el azt a hatást, ami igazán szórakoztatóvá, felnőttek számára is élvezhetővé tette a látottakat. Másfél órát pedig meglehetősen nehéz csakis szerencsétlenkedéssel kitölteni. Igaz, ennek a filmnek a célcsoportját teljesen hidegen hagyják az olyan mondandók, mint amit mondjuk az Agymanók képvisel. A Minyonok ennek megfelelően nem is akar másnak látszani, nem közvetít a világon semmiféle üzenetet, csak szimplán szórakoztat.

A Minyonok már megszületésüktől kezdve csak azért élnek, hogy a leggonoszabb gonosztevőt szolgálják. A T-Rextől, Drakulán át Napóleonig mindig az aktuális rosszfiú útját egyengették, de nem sok sikerrel. Bénaságuk rendre aktuális főnökük halálához vezet, így a gazdátlanul maradt bajkeverők közül hárman, Kevin, Bob és Stuart (Pierre Coffin) útnak indul, hogy a '60-as évek New Yorkjában kikötve az éppen zajló Gonosz Expón összefussanak Scarlett Túlölővel (Sandra Bullock), a hihetetlen rajongás övezte első női főgonosszal. Scarlett azt a feladatot bízza a trióra, hogy lopják el az angol királynő koronáját, a kaland tehát Angliában folytatódik, de ahogy azt a kis ütődött talpnyalóktól megszokhattuk, semmi sem úgy alakul, ahogy azt aktuális gazdájuk eltervezte.

A szeretnivaló szolgalelkűek ellenére a Minyonok nézése közben mindvégig hiányérzete van az embernek. Joggal, a Grút pótolni hivatott Scarlett Túlölőt ugyanis hiába állították be úgy, mint a kor legnagyobb gonosztevője, motivációja hányaveti módon van felvázolva, szerepe is teljesen súlytalan és karaktere is nagyon keveset van jelen. Igen, ez a film nem róla szól, de miután a kis semmirekellők története arra van kihegyezve, hogy olyan új főgonoszt találjanak, akit szolgálhatnak, igazán kaphatott volna mélyebb, teljesebb szerepet. Ahogy Kevin, Bob és Stuart karaktere se tart semerre a film során, úgy Scarlett se több, mint egy kirakatszereplő, akinek csak az a feladata, hogy mozgatórugója legyen a cselekménynek.

De mindez mellékes, mert maguk a készítők is tisztában voltak a minyonok korlátaival. Tudniillik, a cuki banánimádók esetében teljesen felesleges bármiféle jellemfejlődésre koncentrálni. Elég, ha rendre elveszettnek hitt szituációkba hajítjuk őket, a többit pedig rájuk bízzuk. Mert szerencsétlenkedés ide vagy oda, mindig ők kerülnek ki győztesen. Ez az esetlenség pedig végigköveti a trió útját, de amíg ez kisebb dózisban remekül működött a Grúban, addig a Minyonokban ezt másfél órán keresztül kellett volna megoldani. Több-kevesebb sikerrel ez össze is jött, a film azonban így nem más, mint szkeccsek egész sorozata. Ez talán a gyerekek számára tartósan szórakoztató tud lenni, a felnőttek számára viszont nem marad más, mint a jól eltalált kikacsintások, popkult utalások.

A célcsoport azonban nem ők, a Universal és az Illumination pedig nem titkoltan úgy pozicionálta a Minyonokat, hogy hangos gyerekkacajjal tudják megtölteni a mozitermeket. A három minyon bőven elegendő ahhoz, hogy a kitűzött célt teljesítse ez az amúgy teljesen felesleges mellékszál. Megkapjuk a szerencsétlenkedést, a jópofa gegeket, hangulatosan felépített, '60-as évek Londonját. Ugyanígy nem lett maradandó a Minyonok, de funkcióját maximálisan betölti. Ez a középszerűség viszont így akkor se fáj annyira, ha az apró segédek rajongójaként is felismerjük, ez a film lényegében nem szól semmiről, léte pedig csak azért lehetséges, hogy újabb súlyos dollármilliók/milliárdokat kaszáljon a stúdió.

Hogy felnőttként nem fogsz repetát kérni belőle, az előre borítékolható, ahogy az is, hogy néhány hangos kacajon kívül mást nem fog kiváltani belőled a látott élmény. Mégis remek családi program lehet a Minyonok, mert ha más nem is, a gyerkőc tényleg kap egy olyan szórakoztató mesét, ami kifejezetten neki szól. Szemben az Agymanókkal, itt tényleg az a cél, hogy az agy kikapcsoljon és átadja magát a helyzetkomikumból adódó, olykor tényleg kreatívan kivitelezett humornak.

A Minyonok nem tökéletes, kissé erőltetett alkotás, viszont a célnak megfelel. Szórakoztató töltelékfilm, amivel talán könnyebb kitartani a két év múlva érkező Gru 3-ig.

Gamekapocs értékelés: 6
Metascore: 59/100
Rotten Tomatoes: 59% 

Minyonok
Eredeti cím: The Minions
Rendezte: Pierre Coffin, Kyle Balda
Írta: Ken Daurio, Brian Lynch, Cinco Paul
Szereplők: Sandra Bullock, Jon Hamm, Chris Renaud, Pierre Coffin
Zene: Heitor Pereira
Játékidő: 91 perc
Magyarországi premier: 2015. július 9.