2017 legjobb horrorfilmjei

Essünk túl a nehezén: 2017-et nem a horror éveként tartjuk majd számon. Bármennyire is kerestem, nem találtam olyan kaliberű mély alkotásokat, mint amilyen 2016-ban a Green Room és a The Witch volt. Sőt, az ígéretes független filmek is háttérbe szorultak, pedig az elmúlt éveket egyértelműen ezek uralták, ellenben a nagy stúdióknak sikerült néhány kommersz, de élvezhető darabot kiszenvedni magukból. A résztvevők számát is meg kellett nyirbálnom, így idén csak egy top 15-ös listával szolgálhattam.

Lássuk, milyen alkotások maradtak ki a legjobbak közül! Gore Verbinski újra horrort készített, Az egészség ellenszere (A Cure for Wellness - trailer) hűen idézi a Kör rendezőjének képi világát. Adva van egy szanatórium, ahol piszkos titkok lappanganak, de az alkotás sajnos túl sablonos volt ahhoz, hogy maradandó legyen. Darren Aronofsky Anyám! (Mother! - trailer) című alkotása egy szimbólumokkal teletömött, nehezen értelmezhető botrányfilm. Emellett alig befogadható, viszont kiváló alapanyag a vitákhoz és számos értelmezése lehet.


Én mindenképp megtekintésre ajánlom a Csadoros vérszívó rendezőnőjének új filmjét, a The Bad Batch-et (trailer) is, amely egy posztapokaliptikus világban játszódó, lassú és vontatott exploitation Ana Lily Amirpourtól. Főszereplőnőnk a kannibálok karmai közül menekül meg, majd szépen bosszút áll a Jason Momoa karaktere által vezetett brigádon. Szintén a kihagyhatatlan kategóriában indul a Csontok és skalpok rendezőjének új alkotása, a Brawl in Cell Block 99 (trailer), amely nem igazán horror, viszont az egyik legbrutálisabb börtönfilm, amit láthatunk. A főszerepben Vince Vaughn brillíroz, aki már a True Detective második évadában is bebizonyította, hogy jól áll neki a nehézfiú szerepe, elvégre minden adottsága megvan hozzá. A történet szerint egy családjának élő drogfutár a rácsok mögé kerül. Békés nyugalomról szó sincs, elvégre ki kell vívnia, hogy átkerüljön a szigorúan őrzött részlegbe. Sok csont eltörik, mire sikerülni fog.

15. Boldog halálnapot! (Happy Death Day)

Tree beképzelt egy csaj, aki csak saját magát szereti. Miután egy egyéjszakás kaland után felébred, élete gyökeres fordulatot vesz. Olyan érzése támad, hogy ezt a napot már átélte egyszer. És igen: egy álarcos gyilkos szépen lemészárolja a lányt, majd ismét újdonsült pasija ágyában találja magát, így kénytelen újra és újra átélni ezt a szörnyű napot. Időközben persze egyre közelebb kerül támadójához, és az időhurok csak úgy érhet véget, ha leleplezi a gyilkost.


A film egy iszonyatosan irritáló anyag, amely a megszokott slasher normákat követi, nem sokat tesz hozzá a recepthez. De hiába utáljuk kezdetben Tree-t, egy idő után mégis szimpatizálunk vele, ráadásul a rejtélyt is sikerült érdekessé tenni. Gondoltad volna, hogy az egyik Paranormal Activityt jegyző Christopher Landon képes lesz lekötni és mosolyt csalni az arcodra? Trailer.

14. Annabelle 2 (Annabelle: Creation)

Végre egy olyan folytatás, amely érezhetően jobb az elődjénél. Ehhez csak a svéd származású David F. Sandberg kellett, aki tavaly a Lights Outtal tette le a névjegyét Hollywoodban. Az Annabelle 2-ben tisztességesen felmondta James Wan leckéjét, előzményfilmnek tökéletes. Egy vidéki házban Samuel Mullins játékkészítő mester lányának elkészíti a címszereplő babát, ám Bee egy autóbalesetben elhuny. Tizenkét évvel később egy csapat árva gyerek költözik a birtokra, ám hamar kiderül, hogy ott valami nem stimmel.


A gyerekszínészek derekasan helytállnak, ám arról már nem tehetnek, hogy a forgatókönyv nem áll meg a lábán, és egy idő után leül a sztori. Nyomokban kimondottan ügyesen bánnak a kamerával, és olykor tényleg a frász kerülgeti a nézőt. Az atmoszféra lehetett volna fenyegetőbb is, de így sem lehet okunk panaszra. Trailer.

13. The Belko Experiment

Egy teljesen elzárt irodaépületben elszabadul a pokol. Egy nap csúcsidőben minden kijáratot elzárnak, odalent pedig egy csapat fegyveres felszólítja az embereket, hogy meg kell ölniük egy bizonyos számú alkalmazottat, különben ők halnak meg. Az óra pedig ketyeg. A film teljesen komolyan veszi magát, a trükközők látványosan fűbe harapnak, így mindenki komolyan veszi a fenyegetést. Ahány szereplő, annyiféle vérmérséklet. A felsőbb vezetés itt is magához szeretné ragadni a hatalmat, a gyáva aktatologatók behódolnak, a törtetők pedig az erős karakterekhez dörgölődnek. Pont úgy történne minden, mint a valóságban.


Főleg az antipatikus arcok miatt élvezetes móka a The Belko Experiment, a script feszes, az árulások már nekünk fájnak, s a végén igazi vérfürdőbe torkollik az egész. A Wolf Creek írója, Greg McLean ötletes embertanulmányt vezényelt le A galaxis őrzőiről elhíresült James Gunn forgatókönyvéből. Nem magyaráztak semmit túl, csak arra hívja fel a figyelmet, hogy szorult helyzetben a legtöbb emberbe egy szemernyi empátia sem szorul. Trailer.

12. Better Watch Out

Alapjáraton egy karácsonyi horrorkomédiával van dolgunk, amelyben egy fiatal fiú a lakásban összezárva marad csinos bébiszitterével. A lányról hamarosan kiderül, hogy egy igazán pszichopata alkat, aki nem riad meg attól, hogy beverjen néhány koponyát. Ahogyan a fiú, Luke sem teljesen az, mint ami elsőre látszik, de a többi szereplő is kimondottan rohadék figura. A Better Watch Out csak eszközként nyúl a kifacsart karácsonyi hangulathoz, és bemutatja, hogy a gyerekek is lehetnek koravén fifikás alakok, akik bármire képesek.


Mivel gyakorlatilag egyetlen helyszínen, egy házban játszódik az egész, az operatőrre nagy feladat hárult, de végül sikerült változatos képi világot megalkotni. A vérrel finoman bánnak, ettől eltekintve végig hihető marad a film, nem csap át ripacskodásba. Ami a legjobb, hogy olyan izgalmakat tartogat, hogy végig erősen markolnunk kell a szék karfáját. Chris Peckover fekete humorral átitatott szatírája kötelező lehet, ha keményebb filmre vágysz az ünnepek alatt. Trailer.

11. Élet (Life)

Ami nem sikerült az Alien: Covenantnak, azt a Life kisujjból hozta. A történet szerint egy csapat űrhajós bizonyítékot talált a földönkívüli élet létezésére. Először meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a termetes féregre emlékeztető valami nem káros az emberre, ezért a Föld légkörétől távol, egy űrállomáson vizsgálják meg a létformát. Ahogy az már sejthető, hogy a lény cseppet sem békés, ráadásul okos is, így a legénység csakhamar a túlélésért küzd majd.


A Zombieland írója, Rhett Reese és a Védhetetlen, valamint a 44. gyermek rendezője, Daniel Espinosa egy végletekig precíz sci-fi horrort rakott össze Jake Gyllenhaal, Rebecca Ferguson, Ryan Reynolds főszereplésével. Klasszikus csak azért nem lesz belőle, mert a produkció nem lép túl a sablonokon, a fordulatok már messziről integetnek felénk, és hiányzik belőle a kellő mélység. Viszont a fényképezés és az alakítások simán elviszik a hátukon az egész filmet. Trailer.

10. The Void

Egy rendőr, Daniel az éjszaka közepén egy drogos srácra bukkan járőrözés közben. A kisvárosban nem megszokott az ilyen, a sértett halálra van rémülve és valami elől menekül. Főszereplőnk a kisváros kórházába viszi a fiút, ám hamarosan egy titokzatos társaság veszi körbe a létesítményt, a néhány fős személyzet és pár orvosi ellátásra szoruló helyi polgár csapdába esik. Nem is gondolják elsőre, milyen nagy bajban vannak, igazi lovecrafti borzalom leselkedik rájuk.


A kanadai író-rendező páros, Jeremy Gillespie és Steven Kostanski nyíltan adózik a nyolcvanas évek biohorrorjai előtt a The Voiddal. Mintha a Carpenterre jellemző fordulatokat nyakon öntenék Cronenberg testi mutációkon átesett rémeivel. Szereplőink lassan, de biztosan elveszítik józan eszüket, miközben egy titokzatos kultusz munkálkodik a háttérben, de a falakon belüli fenyegetések sem elhanyagolhatók. Sötét és baljós atmoszférában kimondottan erős a film, hűen idézi a klasszikusokat, ráadásul mindent CGI nélkül, tehetséges maszkmesterek közreműködésével. Trailer.

9. 1922

Míg az elmúlt évtizedekben egy kezünkön meg tudtuk számolni a tisztességes Stephen King-adaptációkat, addig 2017-ben rögtön három alkotás is az élmezőnyben végzett. Ebben komoly szerepe volt a Netflixnek is. Az 1922 King azonos című novellájából készült, és egy szemernyi természetfeletti elem sincs benne. A gonosz itt az emberi természet és lélek sötét oldala. A főszereplő Wilferd hálátlan feleségével és gyerekével él egy farmon a 20. század harmadik évtizedében, ahol csak kemény munkával lehet érvényesülni egy olyan családnak, ahol a legnagyobb vagyont a termőföld jelenti. Az anya azonban el akarja adni a birtokot és a városban kezdene új életet, ám ennek a férj nem örül. Fiával elhatározzák, hogy megölik az asszonyt, hogy megőrizzék eddigi szegényes életüket.


A bűntudat hamarosan elkezdi emészteni Wilferdet, ráadásul gyereke is elhidegül tőle, a csonka család elindul a lejtőn. Hamarosan elméje is megtréfálja a férfit, szellemeket lát, hiába könyörög Istennek, hogy bocsásson meg neki. A korhű díszletek, a parádés fényképezés és hangulat miatt kiemelkedő alkotás az 1922, Thomas Jane tapsot érdemlően hozza a megcsömörlött családapát. Egy igazi, elkerülhetetlen tragédia az egész, s mint ilyen, képes könnyeket csalni az arcodra, ugyanakkor a lassú melankólia végig átjárja a filmet, és te is a hatása alá kerülsz. Trailer.

8. Farkasnász (Hounds of Love)

Végül Ausztrália is hozzáadta a maga remekművét a listához. A Hounds of Love egy igaz történetet dolgoz fel. Az 1980-as években egy koszos kisvárosban, Perth-ben egy sorozatgyilkos pár garázdálkodik. Autójukkal fiatal lányokat rabolnak el, hogy otthonukban megkínozzák, így dobva fel amúgy sem lagymatag szexuális életüket. Egy nap a talpraesett Vickit szemelik ki, ám a lány nem törődik bele sorsába. Miután a szabadulási kísérletei csődöt mondanak, egymás ellen fordítja elrablóit. Hiába a közös titok, a házaspár közti ellentét szinte kézzel fogható - csak egy apró szikra kell, hogy az egész lángra kapjon. Mindketten rendkívül összetett személyek, számos átélt sérelemmel a hátuk mögött, ha Vicki okosan sakkozik, talán újra láthatja a napfényt.


Ben Young belsőségek nélkül is egy feszült filmet alkotott, a fülledt és koszos kertvárost lassú képekkel és ütős zenékkel prezentálja, ahol még az emberek még szabadon sem lehetnek boldogok. Igazán a drámai vonal sokkal erősebb, persze így is kapunk nem kevés izgalmat és megaláztatást az arcunkba. A szerelem elsősorban áldozathozatalról szól, te mit tennél meg, csak azért, hogy elkápráztasd szíved választottját? Vajon foggal-körömmel ragaszkodnod kell egy olyan kapcsolathoz, amelybe már amúgy is léket vert az élet? A történet abszolút hihető, s a maga egyszerűségénél fogva sokkolja a nagyérdeműt. Trailer

7. The Devil’s Candy

Fura vagy sem, Sean Byrne legutoljára 2009-en örvendeztette meg az unikumra vágyó horrorrajongókat a The Loved Onesszal. Hogy miért kellett ilyen sokat várni a legújabb filmjére, az rejtély. Viszont kétségkívül megérte, hiszen a The Devil’s Candy nem csupán egy üres home invansion, bizony van ott mélység is. Adva van egy átlagosnak nem mondható família: az apa egy metálzenét imádó festő, aki egészen elborult képeket készít. Alapvetően az anya tartja el a családot, lányuk, Zooey elsősorban az apjára ütött. Éppen most költöztek egy olyan házba, ahol korábban már történt néhány bűneset. A korábbi lakó, Ray nem tudja elviselni, hogy az egykori otthonába új arcok költöztek, minduntalan ott ólálkodik körülöttük.


Azt hihetnéd, hogy innen csupán arról szól a film, hogy Ray elkezdi terrorizálni a családot, pedig nem. Szereplőink igazán összetett személyek, a The Devil’s Candy pedig a zene, a festészet és a Sátán kapcsolatát feszegeti. Előbbi kettő akár a gonosz eszköze lehetne, de csak a szereplőkön múlik, milyen közel engedik magukhoz. Szerencsére mindnyájan talpraesettek, így hiába lóg a levegőben a tragédia, valahogy mindig sikerül jól kijönniük belőle. A szimbólumokkal teletömött alkotásnak komoly mondanivalója van, ráadásul a soundtrack is nagyon erős (van itt Slayer, Pantera és Metallica is), mindez pedig egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek. Soha nem tudjuk előre, hogy a sátán milyen formában manifesztálódik (őrület, festmény, vagy egy gyilkos?), pont ezért tart végig sakkban. Ráadásul ha a zenei ízlésed is hasonló, akkor duplán jól jársz. Trailer.

6. Gerald’s Game

Mike Flanagannek már bérelt helye van az évvégi listáinkon, nincs ez másként idén sem. Az Oculus, a Before I Wake és a Hush rendezője idén Stephen King novellájából forgatott filmet a Netflixnek. Az egy helyszínen játszódó darabok sorát erősíti a Gerald’s Game, bár Flanagan ezúttal relatíve kis költségvetésből gazdálkodhatott. Az alaphelyzet egyszerűbb már nem is lehetne: Geralt és felesége, Jessie a hétvégi házukba látogatnak, hogy új színt vigyenek széthulló kapcsolatukba. Sajnos a férfi szívrohamot kap, a feleség pedig ott marad az ágyhoz bilincselve. A nőnek nem csupán a fizikai korlátokkal kell szembenéznie, hanem saját démonjaival is.


A rendező mindent kihozott az alapanyagból, amit lehetett. A pár múltját visszaemlékezések formájában ismerjük meg – egyikük sem szent életű, ezt már most elárulhatom. Jessie csak akkor szabadulhat, ha a saját fejében helyre rakja a dolgokat, ehhez pedig nem kevés önmérséklet sem kell. Segítségre nemigen számíthat, mire a gondnokok jönnek, már régen szomjan hal a nő. Ráadásul éjjelente egy torz alak is les rá az árnyékok takarásában – vagy csak a képzelete játszik vele? A korlátok miatt itt elsősorban a színészi alakítások a fontosak, Carla Gugino és Bruce Greenwood pedig derekasan helytáll. Az író kicsit szájbarágósan vezényli le a filmet, viszont remekül játszik a néző érzékeivel, sok esetben csapdába csal, máskor viszont húsba maró erőszakkal operál. Trailer.

5. Tűnj el! (Get Out)

A Get Out derült égből villámcsapásként érte a nagyérdeműt, a fesztiválokon ujjongva fogadták a filmet. Pedig az előjelek nem erre utaltak: amikor egy vígjátékok mellékszereplője azon kapja magát, hogy ő bizony rendezni fog, akkor abból nem sok jól sül ki. Pedig Jordan Peele ránk cáfolt nagyon, amikor saját sztoriját vitte vászonra. A történet annyi, hogy egy szerelmespár női tagja éppen a családjának készül bemutatni pasiját, aki történetesen fekete. Rose számára mindez természetes, ám Chris attól fél, hogy nem fogadják be a szülők. Gyanúját erősíti, hogy amikor megérkeznek, minden nagyon fura. Az öregek és más vendégek túlságosan mézes-mázosok, beszólásaik kétértelműek, de a srác mégsem tud bizonyítékot szerezni.


Chris viszont hajthatatlan. Nyomozni kezd, hogy lerántsa a leplet az igazságról. A forgatókönyv szerencsére úgy van felépítve, hogy végig kétségek közt tart, a legkülönösebb dolgokra is lehet magyarázatot találni – ezzel védekeznek a családtagok is. A rejtély pedig kimondottan fenntartja az érdeklődésünket, egy emberként szurkolunk Chrisnek. Peele pedig két kézzel ontja magából a fekete humort, szépen körül járja a rasszizmus témáját, és nagyon ügyesen korunk társadalmi problémáira reflektál. Ilyen hozzávalókkal pedig a zseniális végeredmény sem meglepetés. Trailer.

4. Nyers (Raw)

A belgák időről-időre képesek nagy dobásokra. A Raw szerencsére formabontó darab, nem igazán lehet besorolni egyetlen kategóriába, azon kívül, hogy egy kannibálfilmről van szó. Az író-rendezőnő Julia Ducournau tökéletesen ráérzett a mai főiskolások elfajzottságára, még ha ezt szélsőséges keretek között meséli el. Nem feszegeti a határokat, bármennyire is ezt sulykolták belénk a bulvárlapok, sőt igazából nekem a szatíra része tetszett, a minimális gore a háttérbe szorult. Justine egy vega csaj, akit a gólyatáborban nyers hússal etetnek. A szelíd, tisztelettudó lány annyira rászokik az emberi hús ízére, hogy mindent megtesz, hogy csillapítsa éhségét.


Természetesen nem a polgárpukkasztás a film valódi célja. Minden egyes vérontásnak hosszasan megágyaz, s olykor még a fekete humor eszközét is beveti. A túlzásba vitt művésziesség gyeplőjét a rendezőnő szerencsére mindig idejében visszahúzza, és a kannibalizmust is felfoghatjuk más függőségek metaforájaként. A baj csak a fiatalok megfelelési kényszeréből fakad, az élvezetek halmozása jelenti az igazi veszélyt. Sokszor nem veszik figyelembe, hogy mindennek komoly következményei vannak. Egy barát elvesztése például nagy tragédia lehet, de Justine ennél is tovább megy. Egyre durvább dolgokba keveredik, hiába lógnak folyton a levegőben az intő jelek. Gyomorforgató persze, de nem úgy, ahogy gondolnád. Alighanem az idei felhozatal legokosabb darabja. Trailer.

3. It Comes at Night

Az előzetesek az idei év legfélelmetesebb filmjét vetítették előre, az elvárások pedig nem igazán teljesültek. Akkor mégis miért csüng a bronzérem Trey Edward Shults első horrorjának nyakában? Mert itt megint a drámai vonal került túlsúlyba. Adva van egy posztapokaliptikus világ, ahol egy vírus agresszív zombivá változtatja az embereket. Az erdő közepén élő család is szigorú szabályok szerint él: nappal csak párban járhatnak, éjszaka bezárják az ajtókat és senkinek nem nyitják ki. Persze a veszély ugye előbb-utóbb rájuk talál.


De tényleg igazi fenyegetésről beszélhetünk? A film elsősorban az emberek közti bizalmatlanságot mutatja be. Ha egyszer benned van a gyanakvás, azt semmi nem irthatja ki belőled, bármit megtennél, hogy megmentsd a családodat. Ha ez az érzés lassan paranoiává és képzelgéssé alakul, akkor már minden odavan. A hangulat ennek megfelelően a végletekig nyomasztó, az alkotók remekül játszanak a fényekkel és az árnyékokkal, mindehhez pedig hiteles színészi alakítások párosulnak. Az a kevés hideglelős rész pedig inkább ajándék, ennél hangsúlyosabb és értékesebb az igazi mondanivaló. Trailer.

2. Széttörve (Split)

Night Shyamalan határozottan visszatért a porondra, a Split pedig igazából egy pszichológiai horror, amely egy 23 személyiséget a fejében hordó skizofrén Kevin kiszámíthatatlanságából fakad. Ez az ember rabol el néhány tinédzser lányt, akik csak akkor szabadulhatnak, ha valahogy kiismerik a férfi fejében lévő személyeket. Lehet, hogy az egyik én, a kilencéves kisfiú segít nekik?


Adva van egy bitang jó forgatókönyv, és azt most tegyük félre, hogy nem mindegyik személyiség kapott játékidőt, csak a hierarchiában legmagasabban állók. James McAvoy szinte tobzódik a szerepében, már az arcmimikájából tudjuk, melyik én került felszínre, még hozzá sem kellett öltöznie. És persze megemlíthető még a mindvégig józanul viselkedő Anya Taylor-Joy, aki képes tisztán látni, ami egy főhőstől roppant lehengerlő. A többi lány pedig nem méltó hozzá. A feszültség végig tapintható Shyamalan művében, de a drámával sem áll hadilábon, bár arra a szükségnél kevesebb idő jut. Trailer.

1. Az (It)

Az idei év nem csupán a Stephen King-adaptációkról szólt, hanem arról, hogyan eresztett gyökeret a nyolcvanas-kilencvenes évek szellemisége a képernyőkön és a vásznakon. A Stranger Things keltette hullámok nem akarnak szétoszlani, tombol a retro láz, a hangfalakból  synthwave dübörög, otthon pedig SNES Minit nyomkodunk. Hosszas vajúdás után végre megszületett az It remake-je Andy Muschietti tolmácsolásában, aki legutóbb a Mama című produktummal tette le a névjegyét. A sztori már ismerős: egy maine-i kisvárosban a lúzerklub tagjai élvezik a nyári szünidőt, csakhogy egyre több gyerek tűnik el a környéken. A srácok nyomozni kezdenek és rájönnek, hogy az eltűnések mögött egy bohócformában tetszelgő entitás, Pennywise áll. Hőseink elhatározzák, véget vetnek a lény ördögi játékának.


Kommerszebb már nem is lehetne a film, pedig az év elején nem mertem volna rá fogadni, hogy a győztes a mainstream kategóriából kerül ki. A helyszín és a körítés hamisítatlanul idézi a kilencvenes éveket, a szereplők tényleg odateszik magukat, egyik sem idegesítő, ráadásul igazán vicces dialógusokat sikerült adni a szájukba. Oké, nem olyan beteg, mint a könyv, de valahol meg kell húzni a határt. A gonosz lényegét pedig profi módon sikerült megragadnia Bill Skarsgårdnak, mellette még a korábbi Krajcáros, Tim Curry is eltörpül. Más idők járnak most, és ezúttal a regény valódi gondolatait is sikerült továbbítania a rendezőnek, ha már az ijesztgetés és a fordulatok egy idő után nem ütnek. Mégis, az egész koncepció képes volt arra, hogy az adott korszak rajongóit pórázon vezesse és felidézze a gyermeki félelmeinket még így harmincon felül is. Ha a folytatás kicsivel merészebb lesz, már nyert ügyük van Muschiettiéknek. Trailer.

+1. Bőrpofa (Leatherface)

Hollywood már másodszor próbál előzményfilmet készíteni a Texasi láncfűrészes mészárláshoz. Ezúttal az egyik legjobb francia horror, az Inside alkotói, Alexandre Bustillo és Julien Maury kaptak lehetőséget arra, hogy bemutassák a Hewitt család büszkeségének eredettörténetét. Négy fiatal szökik meg a fiataloknak fenntartott elmegyógyintézetből, túszként magukkal viszik az egyik nővért is. Kezdetét veszi az ámokfutás, nyomukban egy olyan rendőrrel, akit személyes bosszú vezérel. A társaság rengeteg hullát hagy maga után, majd egy olyan trauma éri az egyiket, ami után emberi bőrt húz az arcára, és mindenkit kettéhasít, aki átlépi a családi farm határát.


Nem értem a filmet övező gyűlölethullámot. Sekélyes karakterek, gyenge forgatókönyv? Hát kérem, az 1974-es eredeti sem bővelkedett összetett szereplőkben és plusz mondanivalóban, leszámítva némi társadalomkritikát. A rendezők tisztességes erőszakparádét tolnak az arcunkba, az antihősök mindegyike gátlástalan alak, talán csak az egyikükbe szorult némi empátia. Bustillóék nem szűkölködnek a vérben, minden egyes halálnem húsba maróan megkomponált, a fordulat pedig engem is meglepett. A Leatherface negatívuma a sekélyes forgatókönyv és a szereplők zavaros motivációja, de ezt simán figyelmen kívül lehet hagyni. Nem minden erről szól. Trailer.