Szamaritánus filmkritika

Hosszúnak mondható kritikusi pályafutásom alatt már megemlítettem párszor, de azért leírom még egyszer: kevés olyan színész létezik, akit annyira becsülnék, mint Sylvester Stallone-t – és nem csak a munkásságát tartom nagyra, hanem mint embert is. Gyerekkorom egyik, ha nem a legnagyobb hőse, többek közt az ő filmjein nőttem fel, ha nem láttam vagy egymilliárdszor a legmeghatározóbb műveit (Rocky, Rambo, Kobra, Tango és Cash, Cliffhanger, A pusztító – a sort még hosszan tudnám folytatni), akkor egyszer sem, és bár karrierje során sokszor nyúlt mellé, mindezek ellenére már csupán az emberfeletti kitartása miatt is megérdemli a tiszteletet.

Mert ha Sly csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel csinálja: az égvilágon mindenét beleteszi a szerepeibe/filmjeibe, attól függetlenül, hogy jó vagy rossz a végeredmény. Legyen harminc-, negyven-, ötven-, hatvan- vagy akár hetvenéves, a tűz szakadatlanul lobog benne, és ugyancsak ez a tűz vezérelte, amikor a kétezres években a Rocky Balboával és a John Rambóval elhozta a régivágású akcióhősök második aranykorát. Két ikonikus szerepének köszönhetően újra visszakerült az élvonalba, és a fanyalgóknak, akik azt gondolták, ideje nyugdíjaztatni a sokat látott öreg rókát, még egyszer fityiszt mutatott, amikor összetrombitálta a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó akciósztárjait. Szívesen folytatnám azzal, hogy három zseniális múltidézés után minden jól alakult, de ez erős csúsztatás lenne. Mert bármennyire is szeretem Stallone-t, van egy hatalmas nagy hibája: egyszerűen nem tudja, mikor kell abbahagyni.

A feláldozhatók első részét követően sajnos nem csak az derült ki, hogy az old-school akcióhősök visszatérésében maximum négy-öt filmnyi kraft van, és hogy a retró nem egyenlő azzal, hogy ugyanazokat a kliséket és sablonokat puffogtatjuk el, mint húsz-harminc éve, hanem az is, hogy ezt a poént csak néhányszor lehet elsütni. Ugyan a Creeddel sikerült 19-re lapot húzni, a Rambo V viszont minden szempontból csúfosan megbukott, és már A feláldozhatók 3-ban érezni lehetett azt, amit annak idején mondogattak az elégedetlenkedők, csak akkor még alaptalanul. Hogy talán itt lenne az ideje abbahagyni, és szépen, tisztességesen visszavonulni, amíg ezek az öregfiúk nem kezdik el saját maguk lerombolni patinás örökségüket. De Sly csak nem áll le: folyamatosan nyomul, szakadatlanul megy előre, ami talán nem is lenne akkora baj, ha filmjei mögött fókuszáltabb, dinamikusabb rendezés és átgondoltabb forgatókönyv lenne, de rendre csak azt sikerül bebizonyítania, hogy ami a nyolcvanas-kilencvenes években nagyon ment, az most, a 2010-es, 2020-as években nagyon nem.

Meg különben is, hány hattyúdal kell még? Nemrég láthattuk az előzőt, de máris itt a következő, azaz a Szamaritánus, ami jóleső nosztalgiázás helyett megint csak olyan szagot áraszt, mintha az ezredforduló környékén futó TV3 késő esti sávjának kínálatából maradt volna itt, vagy egyenesen az ötszáz forintért vesztegetett DVD-k kosarának legaljáról nézne vissza ránk (valószínűleg ezért sem véletlen, hogy mozik helyett az Amazon streamingfelületén landolt). De mondok még durvábbat: a Szamaritánus késett egy jó huszonöt-harminc esztendőt, így természetesen a mai képregényes-szuperhősös felhozatallal eleve nem tudja felvenni a versenyt, és rendes akciófilmként is ősrégi kliséket süt el – a retróérzés tehát a szokásos sablonos stílust képviseli, ellenben a VHS-nosztalgia híveinek még az is lehet, hogy kellemes szórakozást nyújthat.

Jól lehet már a rajzolt alapanyaggal is maximum a képregényboltok leértékelt, fillérekért árult füzeteinek polcain találkozhatunk, így ebből a szempontból kifejezetten autentikus és hű adaptációval van dolgunk. Julius Avery, az egyébként szórakoztató, bűnös élvezetnek tökéletes második világháborús, nácizombis Overlord rendezőjének filmje B-kategóriás gyökerekből táplálkozik, és meglepően őszintén, kellő komolysággal és szemérmetlenséggel meséli el az amúgy ezerszer látott panelekből építkező sztorit. A Szamaritánus nem akar más lenni, mint egy keményvonalas akciófilm, egybites cselekménnyel, szögegyszerű, a bonyolult koreográfiákat nélkülöző akciójelenetekkel, a mostanság népszerű, erőltetett humor kivonásával, a régi iskola szabályai szerint. Popkultúrális utalások sehol, műfaji áthallások nuku, a karakterek nem kacsintanak ki folyamatosan a képregények struktúrájára és működési elveire, mint tette azt M. Night Shyamalan korszakos mesterműve, A sebezhetetlen (amelynek hatásait mind a képregény, mint pedig az az alapján készült film is jól láthatóan magán viseli), de ahogy az lenni szokott, ennek az egyszerűségnek bizony megvan a maga ára.

Ezek pedig a következők: teljes mértékben sótlan főgonosz, hanyagul felskiccelt, a sztori fő konfliktusát elindító alapok, hogy a sokat emlegetett, múltbéli rivalizálásról nem tudunk meg semmi lényegeset (sem pozitív, sem pedig negatív oldalról), így a célok és a motivációk is fájdalmasan elsikkadnak. Nincs kontextus, ennek fényében nincs katarzis sem, az ebből adódó konfliktus is úgy oldódik meg, mintha soha nem is létezett volna.

Szinte hallom a kilencvenes évek jellegzetes VICO-videós reklámjának a szövegét, és tényleg: egy ilyen formátumú filmnek már akkor is maximum csak a másodvonalban lehetett volna keresnivalója, manapság meg még annyi vizet sem zavar. Illetve – és most kicsit elfogult leszek, de oda se neki – csakis a főszereplője miatt rúghat labdába. Mert lehet, hogy a Szamaritánus száz százalékig kiszámítható (a fordulatot valószínűleg mindenki levágja az első öt percben), lehet, hogy nem hoz semmi újat a műfajba, lehet, hogy a benne lévő wannabe gengszterek műkeménykedése annyira siralmasan nevetséges, hogy még egy húsz évvel öregebb, szuperképességek nélküli Stallone-karakter is fél kézzel lenyomná őket, és lehet, hogy fél nappal a film megtekintése után már semmire sem fogsz belőle emlékezni – de mégiscsak gyerekkorunk egyik legnagyobb hőse izmozik benne.

Ráadásul mindezt játszi könnyedséggel, mindenféle kínos önirónia és mítoszgyalázás nélkül teszi. Ha jobban belegondolunk, az öreg hosszú pályafutása során szinte mindig szuperhősöket játszott, de most először fordul elő, hogy az általa alakított karakter fizikumát és képességeit tekintve nem csak, hogy a maximumot hozza, amire egy Sly korabeli férfi képes, hanem bőven túlmutat azon, amit egy hús-vér embertől elvárhatunk. És baromi jól áll neki a szerep: mindenféle kellemetlen feszengés, elkeseredett görcsölés, vagy önparódia nélkül hozza a figurát. És valahol pont ez a lényeg: mert minden hibája és kliséje ellenére a Szamaritánus nem áll be a manapság trendi filmek sorába.

Nem csinál komplett hülyét a főhőséből, nem operál idióta, óvodás poénokkal, és Stallone sem rombolja le benne dicső múltját. Manapság Hollywood, nagymúltú frencsájzait, színészeit és szuperhősfilmjeit is szinte csak a régi értékek ledarálásának, a vállalhatatlan karikatúráknak és a komolyanvehetetlen, a rajongókat fogyatékosnak néző paródiáknak a tengelyén képes értelmezni, így egy ilyen világban kifejezetten üdítőnek hat egy olyan film, ami egy kicsit kimozdul a trendi, cukormázas biztonsági játékok kellemetlen komfortzónájából. A Szamaritánus pontosan ezen az alapelven működik, ami becsülendő. Az már egy másik dolog, hogy lehetett volna jobb is.

Gamekapocs értékelés: 6.0

Rendezte: Julius Avery
Szereplők: Sylvester Stallone, Javon Walton, Pilou Asbaek, Dascha Polanco, Moises Arias
Forgatókönyv: Bragi F. Schut
Zene: Jed Kurzel, Kevin Kiner
Hazai premier: 2022. augusztus 26.