Creed III filmkritika

A méltán népszerű, inspiráló, sőt, példamutató Rocky-frencsájzból kinőtt Creed-sorozat harmadik etapja újra ringbe küldi az Olasz Csődör korábbi ellenfelének fiát, Adonis Creedet, ezúttal egy rég nem látott gyerekkori barátja ellen, aki annak idején egy zűrös balhé miatt hosszú időre börtönbe vonult, most pedig visszatér, hogy bokszkesztyűt húzva folytassa ott, ahol évekkel korábban abbahagyta – és vigyen mindent is. Nem sok minden van, amit a széria eddigi nyolc epizódja során még ne láttunk volna, a Creed III-nak viszont izgalmas felütésével (két egykori haver egymás ellen), ködbe burkolódzó mozgatórugójával (egy múltbéli konfliktus, amelynek árnyéka mind a mai napig rávetül mindkettőjükre) és a nem szokványosnak ígérkező végkimenetelével („Ki tudja, talán ezúttal a főhős húzza a rövidebbet?” – tette fel a kérdést a potenciális, naiv néző) elég nagy esélye nyílt arra, hogy egy kicsit más legyen, mint amihez hozzászoktunk.

Minden bizonnyal az alkotók szeme előtt is valami olyasmi lebegett, hogy a filmmel megújítják/újraértelmezik a műfajt, és ennek fényében külön meglepő volt, hogy a frencsájz atyaúristene, Sylvester Stallone nem igazán értett egyet a készítőkkel, mi több, öccse, Frank egyenesen Michael B. Jordan (a főszerep eljátszásra mellett ezúttal a rendezői feladatokat is ő végezte) „75 millió dolláros magamutogatásának” nevezte a filmet. Az egyik sarokban ott állt a nagyratörő ambíció, hogy most tényleg megmutatják a tutit, a másikban pedig a felszínes egopolírozás. Ironikus, hogy végeredményben mindkettő igaz lett: a Creed III tényleg nem más, mint egy felszínes egopolírozás, ami emellett valóban újraértelmezi a sorozatot – csak nem úgy, ahogy gondoltuk.

Pontosabban a Creed III a Rocky-filmek és az előző kettő Creed-epizód tökéletes antitézise, amely ész nélkül szembemegy mindazzal a szellemiséggel, ami miatt megszerettük az Olasz Csődör és az ifjú tanítvány életszagú, néha-néha könnyfacsaró megpróbáltatásait. Mert miről is szóltak ezek a mozik? Egy nincstelen senkiről, akit mindenki elkönyvel esélytelennek, ám amikor az ölébe hullik a hatalmas lehetőség, akkor a nyakába veszi a világot, és bebizonyítja, hogy mire is képes valójában. És sikerül neki: nem az izmai, nem az öklei, hanem a hajthatatlan szíve miatt, ahogy ezekben a filmekben sem a boksz a lényeg, hanem az, hogy egy egyszerű, de nagyszerű ember hogyan küzdi le az élet nehézségeit, és a végén, még ha nem is nyer, mégis vitathatatlan győztesként vonul ki a szorítóból. Ehhez a felfogáshoz remekül illeszkedett a Creed I-II, ahol ugyan egy árvaházból kivett, gazdagságban és jólétben felnőtt főhős tört nagy babérokra, ám Apollo fiát elsősorban apjának rettenthetetlen küzdőszelleme hajtotta, és az, hogy kényelmes helyzete ellenére is kivívja magának az elismerést abban a sportágban, amelyben a fater volt az egyik legjobb, és amelyre nem igazán jellemző, hogy holmi pénzzel kitömött gyerekek vigyék el a világbajnoki övet.

És ezt a koncepciót az írók teljesen jól végigvezették, megteremtettek egy totál szimpatikus főhőst, aki mellett a tanárgúnyába öltöztetett jó öreg Stallone is ellopta a showt. A Creed III Adonisa azonban már nem az az Adonis, aki évekkel korábban vérrel, könnyel és verítékkel harcolta ki magának a tiszteletet: a sportágban mindent elért, amit csak lehetett, visszavonult, nyugodtan él a családjával, tele van pénzzel, és immáron promoterként dolgozik, abból a célból, hogy még több lóvét szakíthasson. Lényegében a Rocky III-ban látott Rocky torz tükörképévé vált. Amíg abban a filmben a gazdagság és a fényűzés nagyban hozzájárult a karakter fejlődéséhez (gyk. a hírnév teljesen elvakította, majd egy nagy pofon lerántotta a földre, ami miatt újra kellett definiálnia önmagát), addig itt ez érdemben semmit sem ad hozzá a figurához, sőt, a súlytalan forgatókönyv inkább unszimpatikussá teszi a főhőst, mintsem szerethető karakterré.

A film majdhogynem egy történetmesélési katasztrófa, hamis pózokkal, mesterségesen generált feszültséggel, borzalmas üzenetet közvetítő morális vetülettel, amely leginkább ahhoz hasonlítható, amikor minden hájjal megkent, a hétköznapi problémákat értelmezni képtelen világsztárok olyan dolgok miatt sírnak, amiket a mindennapi élet lélekőrlő fogaskerekében tengődő szürke kisemberek csak egy szánakozó mosollyal vagy megvető nevetéssel reagálnak le. Tehát csak a szokásos: Hollywoodnak még mindig halvány gőze sincs a körülötte lévő világról, meg az élet dolgairól úgy általában, de tartok tőle, azoknak a kritikusoknak se nagyon, akik sírva éltették ezt a filmet, hogy mennyire intelligens, újító és következetes. A tipikus álomgyári megoldások, valamint a nagy durranásnak beharangozott, de végül csak egy gagyi, filléres ördögpatronként pukkanó múltbéli rejtély miatt (várod, hogy kiderüljön, hogy mi is volt annak a régi sérelemnek a kiváltó oka, ami miatt most egymásnak esnek a karakterek – nyugodtan tegye fel a kezét, aki pedofíliát sejtett a háttérben – erre amikor megkapod, csak értetlenkedve teszed szét a karjaidat) Adonis a történet végére gyakorlatilag már antagonista-szerepben tetszeleg.

Tulajdonképpen a Creed III igazi főgonosza maga a címszereplő. A film legnagyobb pechje (mármint a nem túl erős forgatókönyvön kívül), hogy Jonathan Majors annyira zseniálisan hozza az aktuális ellenfél karakterét, hogy idővel nem is lesz olyan nehéz együttérezni vele. Ezzel egyfajta sajátos csapdába került a mozi, mert az előző rész ellenlábasai sosem voltak annyira kidolgozott jellemek (Apollo is csak azután kapott emberibb arcot, hogy összebarátkozott Rocky-val, és Dragoról is csak a Creed II-ben derült ki, hogy amellett, hogy azért eléggé szemét volt, lényegében a nyolcvanas évek szovjet politikájának az áldozata is lett egyben), szóval valamivel nagyobb hátteret kellett írni a börtöntöltelék Dame Andersonnak. Ugyanakkor ez azt is magával hozta, hogy már-már túlságosan kedvelhető figura lesz belőle – és ez piszkosul nagy baj.

Az írók láthatóan mindent megtettek, hogy kellőképp átadják az Adonis és Damian közti szakadékot (az egyik márkás, a másik szakadt ruhákban jár, előbbi egy millió dolláros luxusvillában hempereg, utóbbi egy lepukkant motelszobában), azzal kapcsolatban meg egyenesen vért pisáltak, hogy nekiugrasszák egymásnak a két férfit a ringben. A rengeteg forgatókönyvírói ostobaság (az első fontosabb mérkőzésnél olyan benyögések hangzanak el, mintha Dame-en kívül a többiek nem is egy bokszmeccsen lennének), a megúszós, egyébként is több sebből vérző konfliktusfeloldás (A valaha volt legjobb haveromat anno olyan igazságtalanság érte, ami részben az én hibám, és most, hogy visszatért, kicsit dühösebb a kelleténél? Hát jó, akko’ széjje’ verem, mer’ csak abbó’ ért!), és a nevetséges, már-már egy South Park-epizódba illő befejezés is ennek az eredménye. Szóval mindenki nagyon igyekszik – de nem jön össze.

Egyszerűen nem képes elérni a film, hogy Adonisnak szorítsak a végső összecsapásban, nem képes elhitetni velem, hogy nem Dame-nek van igaza, nem képes meggyőzni, hogy most komolyan hősként kellene ünnepelnem a címszereplőt, és hogy valamiféle elégtételt kellene éreznem, hogy a milliomos sztárbokszoló, akinek lába előtt ott hever az egész világ, kiüti a csóró, névtelen, gőzhengerként hajtó bunyóst. Jordan egyébként nem annyira csapnivaló rendező, az ominózus mérkőzés pl. ötletes és pörgős, egy-két olyan vizuális megoldással, amit eddig még nem nagyon láthattunk ebben a műfajban, ugyanakkor túl hamar lezavarják/összecsapják, és hát annak fényében, hogy a narratíva sincs jól összerakva, a végén még a keserédes szájíz sem jön össze, katarzist meg végképp ne várjunk.

Ettől a sztoritól hogyan is lehetne? És az a legszomorúbb az egészben, hogy ebből a felütésből akár egy Warrior – A végső menethez hasonló karakterdrámát is ki lehetett volna hozni. Abban tényleg emberek voltak, nagy tétek, elcseszett életek és elveszett lelkek – ebben meg egy burzsuj, nagyzoló sztár, akinek már nem tudják hogyan kinyalni a hátsóját, meg egy jussát jogosan követelő kisemmizett pali, akit előbbi jól agyonver. Hurrá. Tök jó, csak ez a frencsájz pont nem erről szól. Hálistennek a Creed III nem rombolja szét a sorozatot, és nem dobja bele a sírba. Még mindig van nyolc epizód, azokat bármikor elő lehet, bármennyiszer újra lehet nézni, az univerzális üzenetük eleve örök érvényűvé teszi őket. Ettől a filmtől maximum a pozíciójukat féltő gazdagok és kivételezettek érezhetik jól magukat, mert őket emelik a magasba. Mindenesetre három rész bőven elég volt a Creed-szériából – isten ments, hogy Adonis megint visszatérjen, és még egy szerencsétlennek vágja szét a karrierjét és zúzza szét a reményt, hogy neki is csurranjon-cseppenjen valami a nagy „bajnok” mellett.

Gamekapocs értékelés: 5.5

Rendező: Michael B. Jordan
Producer: Irwin Winkler, Charles Winkler, William Chartoff, David Winkler, Ryan Coogler, Michael B. Jordan, Elizabeth Raposo, Jonathan Glickman, Sylvester Stallone
Forgatókönyv: Keenan Coogler, Zach Baylin
Történet: Ryan Coogler, Keenan Coogler, Zach Baylin
Szereplők: Michael B. Jordan, Tessa Thompson, Jonathan Majors, Wood Harris, Florian Munteanu, Phylicia Rashad
Zene: Joseph Shirley
Operatőr: Kramer Morgenthau
Vágó: Tyler Nelson, Jessica Baclesse
Gyártó: Metro-Goldwyn-Mayer Pictures, Chartoff-Winkler Productions, Proximity Media, Outlier Society
Forgalmazó: Metro-Goldwyn-Mayer, Warner Bros. Pictures
Játékidő: 116 perc
Eredeti premier: 2023. március 3.
Hazai premier: 2023. március 2.