The Last of Us sorozatkritika

Orbitális közhely, de kár lenne tagadni: videojátékot irtó nehéz filmként vagy sorozatként adaptálni. Hiába akad milliónyi olyan videojátékos történet, amelyek megérdemelnék, hogy egy jóval nagyobb közönség is megismerhesse őket, ha Hollywood legtehetségesebb filmkészítői is rendre elhasalnak, amikor arra kerül a sor, hogy az interakció hiányát jelentőségteljes, az alapművel harmonizáló tartalommal töltsék ki. A The Last of Us esetében nem állt fenn ez a probléma. A Naughty Dog 2013-as mesterműve akciójátékként is nagyszerű volt, de már a kezdetektől érezhettük, hogy olyan ez a posztapokaliptikus roadmovie, mintha a kezdetektől az ezüstvászonra álmodták volna.

Végül persze a sokat pedzegetett mozis adaptáció nem futott ki sehova - a történet puszta terjedelme végett biztos, hogy egy erősen felvizezett végeredményt kaptunk volna -, helyette viszont a kisképernyőn is komoly minőséget garantáló HBO karolta fel a projektet. Fedélzetre hozták a sokáig csak középszerű vígjátékokon vegetáló (Horrorra akadva 3-4, Másnaposok 2-3), de a Csernobillal elképesztőt villantó Craig Mazint, az oldalára pedig a The Last of Us féltő apukáját, Neil Druckmannt állították. A showrunner-páros volt a garancia arra, hogy értő kezek gondoskodnak majd erről az elképesztően erős, és nem mellesleg megszállott rajongótáborral rendelkező történetről. A végeredményben pedig aligha kellett csalódnunk. 

A The Last of Us-sorozat, hasonlóan az alapjául szolgáló videojátékhoz, egy percig sem finomkodik. Egy végletekig erőszakos és kíméletlen posztapokaliptikus világot vetít elénk, de a százszor kitaposott zombifilmes külseje ellenére az a célja, hogy emberi, szívbe markoló üzeneteket adjon át. Kellő időt fordít arra, hogy bemutassa, miként fordulhat a többé-kevésbé rendezett társadalmunk egy lelketlen földi pokollá, és egyetlen képkocka sem tűnik feleslegesnek, ha mindezt a teljesen reményvesztett túlélő, Joel Miller személyes tragédiájának emberközeli nézőpontjából élhetjük át.

Neil Druckmann éveken át hangoztatta, hogy a zord külseje mögött a The Last of Us a szeretetről és a kötődésről szól. Arról, hogy a legmélyebb sötétségben is érdemes a fény felé fordulni. A mézesmázas közhelyek durrogtatása helyett azonban iszonyatos gyomrosokat oszt az a történet, melynek írói nem hisznek a valódi happy endben. Mert a feltétel nélküli szeretet egyszerre tesz erőssé, kitartóvá, de halálosan sebezhetővé is. Érthető okokból hajlamosak vagyunk a végletekig magasztalni az emberi lét leggyönyörűbb és legalázatosabb érzelmeit, de a The Last of Us nem fél attól, hogy néha szembesítsen minket azzal is, hogy bizonyos körülmények éppen a legtisztább szeret válhat a legkegyetlenebb tettek mozgatórugójává. 

Az egész pedig azért ütött tévéképernyőn is igazán nagyot, mert Craig Mazin a Csernobilhoz hasonló lélegzetelállító realizmussal, pattanásig feszült jelenetek közt tárta mindezt elénk. A napnál is világosabb, hogy a karrierje csúcsára érő filmkészítő igazi rajongó volt, alaposan elvégezte a házifeladatát és minden mélységében megértette az eredeti történet értékeit. Nem véletlen tehát, hogy a The Last of Us-sorozat a váratlan kitérőivel együtt is minden idők talán leghűségesebb adaptációja lett.

Más videojátékos filmek forgatásakor a rendezők szeretnek bedobálni néhány easter egget, egy-egy ismerős egysorost vagy pár mókás cameót, hiszen nem nehéz megmosolyogtatni ilyesmivel egy olyan rajongót, aki határozott elvárásokkal és prekoncepciókkal ül le a tévé elé. A The Last of Us azonban ennél jóval tovább megy, erre pedig irtó jó oka van. Gyakran szóról-szóra, helyszínről-helyszínre, jelenetről-jelenetre képezi le az alapanyagát, de nem az olcsó fanservice miatt, hanem azért, mert gyakran kontárság lenne változtatni egy már eleve tökéletesen felépített jeleneten. 

Mindez persze elsősorban nem Mazin másolómunkájának az érdeme, itt Neil Druckmann (és a méltatlanul elfeledett Bruce Straley), előtt kell fejet hajtanunk. Mazin csak ott írta át a történetet és a cselekményt, ahol arra valóban szükség volt, hiszen valljuk be, amíg egy videojátékban működik, hogy másfél órán át csak csattintjuk a fejeseket és lootoljuk a ragasztószalagot, addig a sorozat értékes perceit el lehet tölteni a világ és annak karaktereinek elmélyítésével is. Itt érezhető igazán Mazin hozzáértése.

Az legszembetűnőbb példát erre a harmadik epizódban kaptunk, ahol a clicker-hajkurászással töltött eredeti fejezetet a sorozat egy önmagában is tökéletesen értelmezhető melléksztorival cserélte fel. Bill és Frank története egyszerre volt humoros, tragikus, őszinte és megrázó, arra pedig abszolút szükségünk volt, hogy az őrült tempóval haladó, vérgőzös második és negyedik epizódot megtörje egy kimért, érzelmekre ható szerelemsztori. Hasonlóan jót tett a történetnek az is, hogy a filmkészítők hagytak teret a FEDRA és a Fireflies közti ellentét kibontakozásának, vagy hogy a pittsburgh-i banditás akcióorgia helyett kerek sztorit kapott Sam és Henry, ezúttal Kansas Cityben. Még Tommy és Joel találkozásán is csavartak egy nagyot Mazinék, ezzel megágyazva a The Last of Us: Part II feldolgozásának. Az utóbbit egyébként két évadra bontva láthatjuk majd – ez már a játék és a cselekmény méreteiből adódóan is remek döntésnek hangzik. 

A számos helyszínnel operáló, de végső soron mégis csak egy lineáris csőjátékként funkcionáló videojáték helyett egy jóval szellősebb, de mégis lényegesen összetettebb világot ismerhetünk meg, ahol legfeljebb csak a CGI-technológiával animált szörnyek ragadnak ki bennünket itt-ott az immerzióból. A kosztüm- és szettdizájnerek teljes alázattal keltették életre az eredeti játék látványvilágát, amit ebben az esetben szintén csak megsüvegelni lehet. Persze mindez mit sem érne a sorozat fantasztikus színészgárdája nélkül. A rosszmájú hangoskodók ezzel vissza is bújhatnak az odújukba: Bella Ramsey Ellie-je alig néhány epizód alatt felnőtt Ashley Johnson világklasszis alakításához, Pedro Pascal pedig ismét bebizonyította, hogy nem véletlen, hogy Hollywood összes reflektora mostanában az ő irányába fordul.

A Trónok harca óta közismert színészpáros kémiája tökéletes volt, az Egyesült Államokat átszelő gyalogtúránál is nagyobb utazás volt végigkövetni, ahogy lépésről-lépésre felépül a végletekig megtört, mogorva Joel és az okos, szemtelen, de a világra gyakran csak csillogó szemekkel rácsodálkozó Ellie apa-lánya kapcsolata. Az egy-egy epizód erejéig feltűnő támogató karakterekről és az őket alakító színészekről szintúgy csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, talán egy-két apró kivétellel. Nem éreztem, hogy Tess, Bill, Henry és Sam, Tommy, Riley vagy David történetei el lettek volna hadarva, de mégis minden alkalommal fájt, amikor a cselekmény hamar újabb fejezetre sodorta a főhőseinket, hátrahagyva azokat a szereplőket, akiket szintén hosszú órákig szerettem volna követni. Valljuk be, elbírt volna még a sorozat egy-két további epizódot, vagy legalább egy duplaepizódos finálét.   

Ahogy hétről-hétre pörögtek az epizódok, csak arra vártam, hogy alaposabban megismerhettem azt a világot, ahol nem is a szörnyű cordyceps-járvány és a félelmetes clickerek az igazán vérfagyasztóak, hanem azok a társadalmi normáktól elszakadt emberek, akik képesek a legszörnyűbb döntéseket is meghozni a saját (és szeretteik) túlélése érdekében. Így vált számomra (és valószínűleg sok veterán játékos számára) kétélű karddá ez az adaptáció. A pontos és hű feldolgozásnak köszönhetően öröm volt újra átélni a The Last of Us minden percét, de hiába vártam a nagy sorsfordító csavarokat, nem érhettek meglepetések a történetben.

A sorozat egyszerre készült a franchise rajongóinak és azoknak, akik most találkoznak először Ellie-vel és Joellal, én pedig csak azért érzek némi csalódottságot, mert az első évad a karakterorientált kitérőivel sem adott annyi extrát a történethez, hogy azt különálló műként tudjam értelmezni. Úgy érzem, nem láthattam szűz szemmel a sorozatot, vagyis nem tudhatom, hogy az átlagos tévénézőnek pontosan milyen élményt nyújtott a kegyetlen road trip, a játék történetének hírhedten lesújtó fináléjával együtt. Ez persze vélhetően csak a saját, szubjektív hiányérzetem, amit legfeljebb csak azok fognak osztani velem, akik emlékezetében egészen friss még a Naughty Dog eredeti alkotása (vagy a kiváló újgenerációs remake-je). 

Mindenki másnak fantasztikus első találkozás lehetett ez a The Last of Us történetével, legalábbis nem árulkodnak másról az HBO Max rekordokat döntögető nézettségi adatai. Úgy néz ki, megtört a videojátékos adaptációk feletti átok - a fene se gondolta volna, hogy “csak” értő rendezőkre és forgatókönyvírókra, fantasztikus színészekre és egy olyan bivalyerős alaptörténetre volt ehhez szükség, amit méltán nevezünk a sztoriközpontú videojátékok etalonjának. Reménykedjünk benne, hogy a világvégét elhalasztják, és pár év múlva ugyanígy izgulhatjuk végig a The Last of Us: Part II eseményeit!

Gamekapocs értékelés: 9.0

Készítő: Craig Mazin, Neil Druckmann
Rendező: Ali Abbasi, Craig Mazin, Jasmila Zbanic, Jeremy Webb, Kantemir Balagov, Peter Hoar, Liza Johnson
Producer: Asad Qizilbash, Carolyn Strauss, Carter Swan, Craig Mazin, Evan Wells, Neil Druckmann, Rose Lam
Író: Craig Mazin, Neil Druckmann
Szereplők: Bella Ramsey, Pedro Pascal, Nico Parker, Gabriel Luna, Merle Dandridge, Anna Torv, Nick Offerman, Murray Bartlett, Lamar Johnson, Woodard Johnson, Storm Reid, Scott Shepherd, Troy Baker, Ashley Johnson
Zene: Gustavo Santaolalla
Operatőr: Christine A. Maier, Eben Bolter, Ksenia Sereda, Nadim Carlsen
Vágó: Cindy Mollo, Emily Mendez, Mark Hartzell, Timothy A. Good
Gyártó: HBO, PlayStation Productions, Sony Pictures Television
Forgalmazó: HBO, Warner Bros. Domestic Television Distribution
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 9