The Last of Us: Part I teszt (videóteszttel!)

Már több mint kilenc éve annak, hogy a PlayStation 3 végső hajrájában megjelent a The Last of Us. A korábban csak a bohókás platformereiről és laza akciójátékairól ismert Naughty Dog ekkor egy olyan csontig hatóan megrázó, felejthetetlen történetet tárt a játékosok elé, amelyet a mai napig a sztoriközpontú játékok abszolút etalonjaként emlegetünk. Joel és Ellie tragikus kalandja olyan hatalmas mércét állított a rohamosan fejlődő ipar történetírói és játékrendezői elé, melyet azóta is csak nagyon kevesen tudtak megrezgetni, de mint minden videojáték, úgy a The Last of Us is magában hordozta a saját kora technológiai limitációit.

A PlayStation 4-re kiadott remaster-csomag ugyan sokat segített a játék időtállóságán, ez azonban nem volt más egy 1080p-re felrántott, némileg kicsinosított újrakiadásnál. Márpedig aki játszott a két évvel ezelőtt piacra dobott The Last of Us: Part II-val, az jól tudhatja, hogy Neil Druckmann csapata milyen elképesztő csodát tett a folytatással, nem csupán a látvány, de a puszta játékmenet terén is. A stúdió tárházában tehát ott hevert ez a páratlanul szofisztikált, új játékengine és a temérdek mennyiségű friss asset, csak arra várva, hogy ismét felhasználják őket. És hát melyik játék érdemelné meg jobban, hogy újra a magasba emeljék, ha nem az eredeti The Last of Us? 

Habár a Sony komplett remake-ként hivatkozik The Last of Us: Part I-ra, én úgy gondolom, hogy a 2022-es újrázás valahol remake és a remaster fogalmai közt félúton helyezhető el. Puszta remasternél ez jóval több, hiszen egy teljesen új engine-en, új modellekkel, új fizikával és felfrissített irányítással érkezett a program – az utóbbi különösen jól jött, hiszen a The Last of Us kezelése már a megjelenésekor is kissé döcögősnek érződött. Ugyanakkor komplett remake-nek sem nevezném tiszta lelkiismerettel az új csomagot, annak ellenére, hogy a kaliforniai stúdió szó szerint egy új motoron építette újjá a korábbi sikerjátékát. A prológus első perceitől a stáblista lepörgéséig ugyanazt a történetet kapjuk, ugyanazokat az utcákat járjuk be, csak mérföldekkel szebb, kidolgozottabb körítéssel. A tartalmát tekintve a Part I valamivel még kevesebb is a legutóbbi elődjénél, erre azonban kanyarodjunk vissza egy kicsit később!

Habár a mellékelt screenshotok is sokat elárulnak arról, hogy milyen bámulatosan fest a játék, csak mozgás közben érződik igazán, hogy a Naughty Dog fejlesztése gyakorlatilag egy teljes generációval jár a legtöbb konkurenciája előtt. Az elképesztően élethű, részletgazdag karaktermodellek arcán a legapróbb ránc és szeplő is jól látható, üveges szemek helyett pedig minden szereplő érzelmekben gazdag tekintettel néz egymásra, ott lakozik a szemükben az élet szikrája. Azt mondanom sem kell, hogy Troy Baker és Ashley Johnson életük legnagyszerűbb alakítását hozták össze az eredeti játék felvételei során, így ezekhez hatalmas hiba lett volna hozzányúlni. Mégis, a friss, végletekig aprólékos motion capture-felvételek képesek voltak új magaslatokba emelni az átvezető jeleneteket, a fájdalmas érzelmeket sugárzó arcanimációknak hála pedig a régről ismert sorok is új dimenziót nyertek. 

Hiába ismerem a The Last of Us történetét kívül-belül, hiába hallottam már a szívbemarkoló dialógusokat egy tucatszor, a játék új köntösbe bugyolált prológusa még mindig olyan súllyal nehezedett rá a mellkasomra, mint amikor legelőször láttam azt. Joel és Ellie egymásra találása és a közös kalandjuk tragikus fordulatai sorra csalták a könnyeket a szemembe, a nehéz, bús atmoszférát pedig olyan könnyedséggel oszlatták szét a jól időzített poénok, hogy mindvégig csak arra tudtam gondolni: milyen lehetetlen feladatot vállaltak azok a merész filmkészítők, akik az HBO sorozatában próbálják hűen feldolgozni ezt a szörnyű, de mégis végtelenül gazdag világot.

Már a játék eredeti változatára is igaz volt, a Part I újrázásában viszont hatványozódott, hogy a Bostontól Salt Lake City-ig tartó túra mennyi érdekes, apró történetet mesél el – nem csupán a cselekményével és karaktereivel, de pusztán a helyszíneivel is. Minden egyes dohos pince vagy elbarikádozott lakás, minden magára hagyott üzlet, iroda vagy lakóautó egy-egy apró képet fest arról, hogy milyen sorsra jutottak az emberek a cordyceps-járvány kitörésekor és az azt követő napokban, hónapokban és években. Természetesen a hátrahagyott noteszek és levélfoszlányok a legbeszédesebbek, de az aprólékosan berendezett környezet az, amely igazán az emlékeinkbe vési a világvége megrázó históriáját. 

Ezt a környezeti történetmesélést egyébként már a The Last of Us: Part II is kiválóan alkalmazta, így nem véletlen, hogy az innen gyakorta átemelt környezeti elemek éppen olyan hatásos munkát végeznek a remake-ben is. A Naughty Dog sem titkolja, hogy a Part I kiadásával az volt a céljuk, hogy egységessé tegyék a két játékot, nem csupán játékmenet, de prezentáció terén is. Ezt a céljukat tökéletesen elérték. A játék végére érve az első dolgom az volt, hogy elindítsam a folytatást, és egészen elképesztő, hogy a második rész milyen tökéletesen homogén módon simul az új feldolgozásba. 

Ennek a nagy átalakulásnak azonban a velejárója, hogy az első epizód átfogó látványvilága néhány helyen egészen meredek kanyarokat vett, de általában a lehető legjobb értelemben. A világ korábbi sárgásbarnás tónusát több helyszínen is felváltja egy jóval életszerűbb színskála. Bill fertőzöttektől hemzsegő városkája például továbbra is a jól ismert narancsos fényben üdvözli a naplementét, a bostoni karanténzóna viszont a hasonló tónusát egy jóval változatosabb, de a helyszín hangulatát továbbra is tökéletesen tükröző színvilágra cserélte. A fakó, elmosott homályban egybefolyó utcák egyhangúságát megtöri a rések közt betörő nap sugara, a laposabb nyílt tereket pedig csillogó vízfelületek vagy a buja növényzet teszi mozgalmasabbá. 

Amíg korábban gyakran megesett, hogy egy-egy ütközet helyszínének csak a kényelmesen derékmagas fedezékek adtak formát, a felújított változatban annyi változatos tereptárgy kapott helyet, hogy még a legszembetűnőbb arénák kialakítása is természetesnek hat. Azt pedig a szótlan épületek is harsányan kiáltják, hogy húszévnyi világvége velük sem bánt kesztyűs kézzel: a szürke betonfalakat és vöröses téglaházakat szinte mindenhol visszahódította a természet. A The Last of Us: Part II kapcsán engem kissé zavart, hogy Seattle felhős, ködös, de nyakig gazos utcái egy csöppet egyhangúvá tették a játék középső fejezeteit, ez a jelenség viszont nem köszön vissza az előzménysztoriban. A helyszínek új bevilágítása elképesztően változatossá teszi a játékot: ez különösen a pincékben és földalatti alagutakban tűnik ki, ahol a sötétség valóban olyan mély, hogy a zseblámpa fénye szinte reflektorsugárként szakítja át a látóteret. Maradjunk annyiban, hogy sosem rettegtem még ennyire az árnyékok közt kattogó clickerektől. 

Ezt a kiszolgáltatottságérzetet viszont némileg egyensúlyozza a The Last of Us: Part I javított, modern szájízhez igazított irányítása. A játékmenet magja természetesen változatlan, Joel mozgása továbbra is kissé lomha és a szándékosan nehézkes gunplay sem veszett el, az összkép azonban mégis gyakran a Part II fürgébb, dinamikusabb akciójeleneteire emlékeztet. Ezt pedig igazán nem is a kiforrottabb célzásnak vagy a határozottan agresszívabb ellenséges mesterséges intelligenciának köszönhetjük, hanem azoknak a mozgásanimációknak, amelyeket alsó hangon is érdemes forradalminak nevezni. 

A Naughty Dog techhuszárai néhány évvel ezelőtt egy abszolút zseniális rendszert dolgoztak ki arra, hogy éles játékmenet közben is életszerűvé tegyék a The Last of Us: Part II mozgásanimációit. A rendszer lényege, hogy miközben Ellie (vagy jelen esetünkben főképp Joel) lépteit irányítjuk, a program ezernyi apró motion capture-felvételből tapasztja össze azt a végleges animációt, amely az adott kontextushoz a legjobban illik. Máshogy festenek az apró lépések, a kocogás, a rohanás és az azok közti összes átmenet, a főhősünk teljesen más testhelyzetben vesz be egy kanyart nagy ívben szaladva vagy szorosan a falhoz lapulva, ha pedig egy tűzharc közben találat éri Joelt vagy a rá támadó ellent, akkor az adott karaktermodell a sérülés helyétől, szögétől és erejétől függően vágódik hátra. 

A lövéseknek pedig nem csak a találat helyén, de a tenyerünkben is hatalmas súlya van. A The Last of Us nehézkes, kimért gunplay-modellje és a mindig szűkös lőszertartalék korábban is gondoskodott arról, hogy a ravasz meghúzása minden esetben egy nehéz döntést jelentsen. Habár a tűzharcok minimalizálása és a lopakodás gyakran a legbölcsebb megoldás, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem viszketett az ujjam az elsütőbillentyű felett minden egyes alkalommal, amikor megláttam egy magányosan kóborló clickert.  

Azt persze lehetetlen írásban visszaadni, hogy milyen erővel dördül el egy vadászpuska vagy egy sörétes - látnotok kell a fertőzöttek szétszakadó testét ahhoz, hogy igazán megértsétek, hogy miről beszélek, de zárógondolatként annyit még hozzáfűzök a dologhoz, hogy kevés stúdió alkalmazza olyan elegánsan és mértékletesen a haptikus rezgést és az adaptív ravaszokat, mint a Naughty Dog. Rád gondolok, Insomniac - a pókhálós lengedezéstől azóta is görcsben állnak az ujjaim!

Habár a The Last of Us: Part I megszokott túlélőelemei, vagyis az alapanyaggyűjtés, a harctéri craftolás, és az eszközhasználat nem változott egy szemernyit sem, a játék átemelte a folytatásból azt, ahogy a főhőseink a lőfegyvereiket fejlesztik. Ezúttal Joel is a jól megvilágított munkaasztalra helyezi a pisztolyait és puskáit, melyeket a szemünk láttára szerel szét és alakít át, ha megvásároltunk egy-egy upgrade-et. Az ilyen elhanyagolható, gyakorlati célt igazán nem is szolgáló animációk azok, amelyek puszta jelenléte is a játék minősége iránti odaadásról tanúskodik. 

Ha eddig eljutottatok a cikkben, akkor jó eséllyel már belefáradtatok abba, hogy csak szuperlatívuszokban vagyok képes beszélni a The Last of Us remake-jéről. Az elmúlt napok élményei után nehéz megállnom, hogy ne így tegyek, azt azonban én sem vitathatom, hogy az új csomagnak van egy megkerülhetetlenül hatalmas hibája: a Factions multiplayer játékmód teljes hiánya. A The Last of Us abban a jellegzetes érában készült, amikor minden egyes single player-fókuszú játékba kötelező volt beleszuszakolni valamiféle többjátékos módot. A Factions is így született meg, ez a furcsa versus-adalék azonban a csodával határos módon váratlanul nagyszerűre sikeredett. Sokat elárul a játékmódról, hogy a PS4-es remaster-csomagban még mindig aktív a játékostábor, akik azonban arra számítottak, hogy innen átköltözhetnek majd a Part I multijába, azok bizony nagyot koppanhattak. 

Nem titok, hogy a Naughty Dog már évek óta fejleszti a The Last of Us-franchise önálló multiplayeres mellékhajtását, mivel azonban ennek a projektnek még messze a megjelenése, nem túl elegáns, hogy a frissen felújított változatból úgy kivágták az egész többjátékos módot, mintha az sosem létezett volna. Szerencsére azonban az egyéb bónusztartalmak terén több, mint bőkezű a játék. Az csak természetes, hogy a játék fő sztorija mellett a csomag tartalmazza a Left Behind DLC-t is, amelyben egyszerre ismerhetjük meg Ellie tragikus múltját és láthatjuk, hogy magára maradva is milyen rátermett a fiatal lány. 

A kötelező sztoribővítmény mellett pedig feloldhatunk egy olyan őrült mennyiségű extra csecsebecsét is, amelyek mellett még a Resident Evil-játékok bónuszai is eltörpülnek. Concept artok az eredeti játékból és az új kiadásból, gyűjthető figurák, skinek, kamerafilterek, csalások és gameplay-módosítók, többféle audiokommentár, podcast a fejlesztőkkel és egy komplett speedrun-mód, amely mindenféle statisztikákkal, szakaszokra bontva méri az újabb végigjátszásainkat. Ehhez hasonlóan a kisegítő lehetőségekből sincs hiány. A hatféle nehézségi szinten túl számtalan olyan speciális beállításra gondoltak a fejlesztők, amelyek segítségével a látás- és halláskárosultak is akadálymentesen élvezhetik a játékot. Ja, és igen, ki lehet kapcsolni a film graint is.

Nincs könnyű dolgom a The Last of Us: Part I értékelésekor. Részben azért, mert mint minden remake-et vagy remastert, úgy ezt a játékot is az eredeti kiadása határozza meg, részben pedig azért, mert észben kell tartanom, hogy egy olyan megkerülhetetlen címről van szó, amelyet hamarosan egy teljesen új konzolgeneráció játékosai, később pedig a teljes PC-s játékostábor elsőként foghatnak a kezeik közt. Az igazság az, hogy önmagában értékelve a The Last of Us: Part I egy közel tökéletes, gyakorlatilag hibátlan játék... abban az esetben, ha sosem játszottátok az eredeti, vagy a PS4-en remasterelt változattal. Egy olyan ritka mesterműről beszélünk, amelyhez még csak hasonló sztoriközpontú akciójátékot sem találhattok a piacon, ez pedig az új kiadással már nem csupán a felejthetetlen, tragikus történetre vonatkozik, de az elképesztő látványvilágra is. 

Ha azonban hozzám hasonlóan már ti is többször átéltétek Joel és Ellie megrázó kalandját, akkor ez némileg árnyalja a dolgot. Ebben az esetben már jóval nehezebb megindokolni a remake igen csak meredek, 70 eurós árcéduláját. Habár a Naughty Dog művészei abszolút megérdemlik a pénzünket, a The Last of Us korábbi kiadásainak minőségéről tanúskodik, hogy azok a grafikai tuning és a technikai finomhangolások hiányában is abszolút élvezhetők, időtállók. A fentiek jegyében tehát érdemes mindenkinek a maga saját tapasztalatai alapján mérlegelnie a játék beszerzését. A történet és a cselekmény nem fognak semmi újat mutatni, ha azonban élvezetesebb játékmenetre és a jelenkor legkáprázatosabb látványorgiájára vágytok, akkor nem fogtok csalódni a The Last of Us: Part I-ban. 

Irigylem tehát azokat, akik most fognak először megismerkedni a The Last of Us történetével. Kedves olvasó, ha te is ezen játékosok táborát erősíted, akkor jobb ha tudod, hogy nem csak a videojátékok, de talán a komplett szórakoztatóipar egyik legfényesebb gyöngyszeme áll előtted. Egy olyan élmény, ami a maga véres kegyetlenségével és szörnyű tragédiáival együtt is csak páratlanul gyönyörűnek nevezhető. Az pedig, hogy ilyen pazar látványvilág és fantasztikusra csiszolt játékmenet körítésében élheted át mindezt... nos, az valóban irigylésre méltó. Innen üdvözlöm a PC-s játékosokat is, akik hamarosan szintúgy megkapják ezt a nagyszerű PlayStation-exkluzívot - srácok és lányok, felejthetetlen kaland áll előttetek!

A The Last of Us: Part I szeptember 2-án jelenik meg kizárólag PlayStation 5-ön, de már készül a PC-re tervezett kiadás is.

Kapcsolódó cikk

• The Last of Us: Part I (PC) teszt