Fairytale Fights

Piroska illedelmes kislány volt az Óperencián túl, tisztes nevelésben részesült, szerette a környéket, ahol élt, ahol mindig csicseregtek a madarak, az emberek között mindenki ismerte a másikat, sütött a bájos nap sugara, át a fák zöldellő lombkoronáin át.

Mikor Piroska anyukájának friss mézeskalácsa kisült, megkérte a kislányt, hogy vigye el azt, meg sok más finomságot a nagymamájának, aki az erdőben lakott. A kis habókos csillogó tekintettel eredt útnak, karcsú kis lábain vidáman szökellt az út során. Aztán valami nagyon megváltozott… Hirtelen előrántott egy kést és kizsigerelt minden útba eső kurafit, kik fájdalomsikolyait még az üveghegyen túl is hallani lehetett.


Képzeld el, hogy gyerekkorod négy kedvenc meseszereplője – legalábbis, ha angolszász nyelvterületen élsz – megelevenedik, egyetlen furcsa fintor az egészben, hogy mindez kifordítva, a szelíd történetekkel ellentétben fékevesztett tombolásba és trancsírozásba oltva. A Piroska és a Farkast ugye mindenki ismeri, csakúgy, mint a Hófehérke és a hét törpét, ahogyan az Égig érő paszuly kisfiúját, valamint a Császár új ruhájából ismert uralkodót is. Bárhogy is van, felejtsd el zsenge gyermekkorod emlékeit, ha untad már, hogy minden szépen és boldogan ér véget, akkor ideje kicsit felpörgetni az eseményeket, hogy végre a gonoszok is elnyerjék méltó jutalmaikat. Én pl. a Tom és Jerry vizslatása közben végig a macskának szurkoltam, szintúgy biztattam a Prérifarkast is, amikor a Kengyelfutó gyalogkakukkot akarta levegőbe repíteni. Tudom, most Grimm mesékről van szó, de remélem ez a kezdet. Annak viszont nem éppen makulátlan.


A kortalan tündérmesék sajátos témabeli megközelítése nem egyedüli kezdeményezés, tavaly éppen American McGee próbálkozott epizodikus tartalomszolgáltatással, mikor szépen sorba vette a kedvelt fabulákat, és nem is hazudtolta meg önmagát, a siker akkor sem jött el. A Tales of Tale alkotta The Path, szintén a kis piros köpönyeges leányzó felnőtté válását helyezte komor, felnőttesebb erdei lélekhadszíntérbe, követendő példaként tarthatjuk számon. A Playlogic alkotása inkább tűnik polgárpukkasztásnak, a marketinggépezet fogaskerekei közé még pornószínészekkel forgatott reklámfilm is bekerült, vajon képes lesz-e babérkoszorúkat termelni fondorlatos csellel a vérfürdőbe áztatott Fairytale Fights, visszaadja-e azt, aminek szánták, szarkasztikusan és kellő humorral?


Agymenéseink napsütötte vidéke Taleville, a mesék feneketlen pöcegödre. Mindenki olyan barátságos, hogy megdobban a szívünk a sok csöpögős giccstől. A történet nem is egy nagy szám, adva vagyon ez a négy meseszereplő, akik itt élnek és megcsömörlött hírnevük visszaállítása végett szinte mindenre kaphatóak. A meztelen császár kezdetben minden szemérem nélkül mutogatja kopasz fenekét. Ilyen az, ha a névvel járó stressz kihozza a gyerekek kedvencéből az őrjöngő fenevadat. Piroska például a Farkas legyőzése után nem irtózik a vértől, erre méretes kése a bizonyíték, Hófehérkét pedig nem lehet már holmi mérgezett almával megetetni, ahogyan a babbokor-mászó kisfiúnak sem kottyan már meg egy dörmögő óriás sem. A Fairytale Fightshoz képest a Tündibündi barátok csupán ügyetlen kispályás pincsikutyák, a hidegvér tekintetében e négy hős most új oldaláról mutatkozik be.


Első látásra a Psychonauts debil karakterábrázolása jut eszünkbe Taleville lakóiról, mind kis tagbaszakadt figurák, jellegzetesen édes mozgással párosulva. Már a főmenüben való bóklászás is a faluban való bóklászást erőlteti, itt nyílik meg az út a lehetőségeink felé. Oldalnézetben bandukolhatunk, a műfaj pedig extrém agresszív beat-'em up, elágazások nincsenek, mindig a kijelölt útvonalon haladunk tovább. Az ellenfelek váltják egymást, darabolunk serényen, kombókkal operálunk, mígnem megbirkózunk egy pályavégi főellenséggel. Változatosabb összeállítás nincs is, csak az ellenfelek típusában. Legyen az egy erdei favágó, aki baltával rohan elénk, vagy a Shrekben látott mézeskalács emberkék.


Amikor egyszer borul a bili, onnan már nincs megállás, hősünk magából kikelve, tág pupillákra adja tudtunkra, hogy felforrt az agyvize, ideje vért ontatni. Amiből pedig nem is lesz kevés. A kaszabolás metódusa a Dynamic Slicing Technology nevet kapta, ennek köszönhetően a jobb analóg kart a kívánt irányba tekerve szinte gyerekjáték a tökéletesen kivitelezett ölés. Emellett minden útba eső tárgyat fegyverként is bevethetünk, így puszta kézzel, vagy irdatlan doronggal, láncfűrésszel, távolsági szerszámokkal, pengével, esetleg gránátként funkcionáló alkimista főzetekkel érvényesülhetünk, melyek vagy elkábítják, vagy csontig szétmarják az illető bőr- és izomszöveteit. Persze egynémely ellenlábas-típushoz egy-egy adott fegyver javallott, néha pedig egy jól irányzott lökéssel taszíthatjuk bele a szakadékba a gyanútlanokat, illetve szintén külön gomb szolgál a puskáink elsütésére.


Az áldozataink (mert sokkal inkább érezzük őket báránykáknak, semmint riválisnak) egy idő után ismétlődnek, csupán új ruházatot és fegyvert kapnak, de egyazon támadással közelítenek felénk mint korábban. Meg kell említeni, hogy a folytonos mészárlás egy idő után frusztrálóvá válhat, néha belebotlunk azonnali halált okozó ellenfélbe, melyek újra és újra legyűrhetnek, ha nem figyelünk a részletekre. A blokkolás olyan, mintha nem is lenne, így néha hiába hárítunk, csak nem tudjuk kivédeni az ellenünk irányuló inzultusokat, aztán nyögvenyelősen folytathatjuk a legutóbbi ellenőrzőpontként funkcionáló sírkőtől az egészet. De miért is tesszük mindezt? Pénzért? Azért, hogy a főmenüben alakuló szobrunkat netán többen megnézik így? Nincs jutalom a durvább nehézségért, legfeljebb az a tudat, amit a játékos legbelül érez. Kihívás így meg nincs.


Hiába néznek ki jól a lassítva mutatott, részletekre fókuszált sokszínű kivégzések, meg az, hogy a kiontott több hektoliternyi vérben (melyet számon is tart a program) tapicskolva csúszkál főhősünk egy-egy unalmas percében, lényeges játékmeneti gócpontok nem akadnak. Gyűjtögető lelkületűeknek be kell érniük néhány kincses ládával, de ha már valaki két óra után nem találja ki, hogy mire megy ki a játék, akkor az vessen magára. Elénk rakják az utat, nosza erre menjél, szadizzál kedvedre, utána moss fogat és feküdj le aludni. Holnap este, amikor senki sem lát, kezdheted előröl.


A Boss-harcok egyetlen ismérve, hogy végeláthatatlanul kell gyepálni őket, valami egyszerű metódust ismételve. Hihetetlenül kemények, de annál bambábbak, kis furfanggal legyőzhető mind, netán ha mi kerülnénk idő előtt padlóra, semmi gond, egy közeli checkpointtól nekiveselkedhetünk újra és újra. Minden csupán idő kérdése. Nem ártott volna némileg szabadabb fantázia, netán tárgyhasználattal megspékelve, mert így meglehetősen vérszegény. Aztán a kiugró kontrollergombokért meg ki vállal felelősséget? Néhány lapos puzzle ugyan megtalálható, legalábbis van valami ilyen jellegű fejtörő, ahol a továbbjutást jelentő utat neked kell kialakítanod, de különösebb kihívást egy sem mutat. A csapdák már annál inkább, de a platformerekben kicsit is jártas gamer hamar legyűri a talpunk alatt vészterhesen herregő kőrfűrészek fenyegetéseit.


Többjátékos módban egy fokkal jobb az élmény, bármikor bárhol megkérhetjük sorstársainkat, hogy csatlakozhassanak hozzánk a kampányban, ideig-óráig felhőtlen kacagásra sarkall a morbid képi humor, de az újdonság varázsa hamar elül. Netán egy arénában összetalálkozhat a négy jóbarát, aztán mehet, ami a csövön kifér. Az győz, aki a legtöbb gyilkolást begyűjti – nem irigylem azt a képzeletbeli takarítónőt, akinek lesz gyomra összetakarítani a mérhetetlenül sok kiontott vért.


Nincs semmi eget rengető a Fairytale Fights külcsínében, tudatosan elnagyolt formákkal operáló, karikatúraszerű, ahol mindent elárulnak a szereplők fizimiskái és mozdulatai. A világ már túlzottan is színes (vérvörös főleg, hehe) az alacsony poligonszám és a baltával faragott arcok is, ez még sem festhető fel szégyenfalra. A pályadesign kicsit ismétlődő, szűk a mozgástér, néha a kamerával is bohóckodtak a fejlesztők, hol túl közelre viszik, hol meg távol, hogy alig tudjuk kivenni mi történik az amúgy is teljesen apró emberkénkkel. Utóbbiak mozgása előtt le a kalappal, erre a profi animátorok (Sparx Animation) koprodukciója a példa. Az Unreal Engine 3.0-ának biztos nem ez lesz a direkt referenciája, ám különösebb grafikai elmaradottságot ennek ellenére nem tapasztaltam. A hangok cukik, a mesehangulat átjön, mígnem elő nem rántunk egy konyhakést.


Hatalmas reményeket fektettem a Fairytale Fightsba, s elvárásaim összességében süket fülekre találtak. Egy idő után túlságosan is monoton, s az amúgy stílusos kaszabolás nem feltétlenül nyújt tartalmas elfoglaltságot a játék végéig. A mostohán szereplő keretrendszerben alig van átvezető, egyből menni kell és gondolkodás nélkül vagdaltat csinálni a másikból. Netán fejleszteni szeretnéd idegbeteg mesehősödet? Felejtsd el, minden egyéb plusz nem létező tényező Taleville-ben. Tipikusan az a játék, amivel villogni akarsz az avatatlan ismerősök előtt, hogy nézd már milyen „pszihó" kis cucc, röhögtök egyet, aztán másnapra már ez az ismerős nem is fog rá emlékezni. Mi sem, jövő ilyenkor.