Backbreaker

Magyarországon nem tartozik a legnépszerűbb sportok közé az amerikai futball, de tény, hogy akik kedvelik, azok általában szívesen próbálják ki videojáték formájában is. Felmerül tehát a kérdés: szükséged van egy olyan focis játékra, ami átláthatatlan, nehezen kezelhető, ronda, lelketlen és általánosan gagyi? Ha a válasz igen, akkor örömmel jelentem, hogy segíthetek, csak olvass tovább!

Kezdésnek a Backbreaker látszólag elég sok dolgot eltalál, s elindul egy kiváló focis játékhoz vezető ösvényen. Az angol illetőségű NaturalMotion céget így névről valószínűleg nem sokan ismernétek fel, de ha csak annyit mondok: Euphoria, az talán már mond valamit. Bizony, ők fejlesztették ki az a motort, ami többek között Grand Theft Auto 4 és a Red Dead Redemption látványos fizikai jeleneteiért is felelős, s a srácok úgy gondolták, hogy erre az alapra építkezve egy újszerű futballjátékot tudnak létrehozni. A koncepció itt teljesen más, mint az EA Sports által készített Madden esetében, itt ugyanis az akció lemegy a játékosok szintjére, a középpontba pedig a kemény test a test elleni küzdelem kerül. Mivel a futball lényegének és látványának java részét a játékosok kemény belemenései, birkózásai, zúzásai adják, logikusnak tűnt a fejlesztők részéről, hogy a kiváló fizikai motorjuk segítségével ezekre helyezzék a hangsúlyt.
 

S a játék ezen része egészen jól is működik, a labda centire pontos kezelésével együtt. Olyan látványos, a valódira teljesen hasonlító jeleneteket kapunk a Backbreakerben, amik korábbi focis játékokban teljesen elképzelhetetlenek voltak: hatalmas futások, kemény fellökdösések, kikerülések, lefordulások. De nem is ez a nagy dolog, hiszen láttunk már hasonló játékokat hasonlóan jó animációkkal. Itt az a nagy dobás, hogy nincs két egyforma mozdulat, nincsenek előre lefixált animációs fázisok, mindent élőben, ott helyben számol ki a processzor és az Euphoria motor kombinációja. Éppen ezért a Backbreakernek nincs is szüksége arra, hogy hatásvadász lassítás effektusokkal, vagy más futballjátékokban szükségtelenül brutálisan ábrázolt közelharccal operáljon, hanem éppen amiatt tud ilyen hatásos lenni, mert minden mozdulat valódinak hat, s minden csak és kizárólag tőlünk függ.
 

De a jó dolgok sajnos itt véget is érnek, mert ugyan a fizikai motor tényleg működik, a játék, mint olyan már kevésbé. Ahhoz ugyanis, hogy mindez igazán hatásos lehessen, a kamerát közelebb kellett vinni a Maddenben megszokott nézethez képest, hiszen ekkor tárulhatnak elénk igazából a látványos mozdulatok, s ekkor tudjuk kihasználni játékosaink centire pontos irányíthatóságát. Így egyszerre csak egyetlen játékost kontrollálhatunk, közelről, hátsónézetből, ami nem zavaró egy teniszes, vagy egy síelős játékban, de eszméletlenül frusztráló egy olyan sportban, ahol kétszer tizenegy embert kell összehangolni egy hatalmas pályán. De nem is a nézettel akadnak a legnagyobb bajok, mert egy kis fejfájással még el lehetne vele bohóckodni, de a fejlesztők úgy gondolták, a lecsökkent látótérből fakadó problémákat inkább fokozzák még egy kicsit a fókusz bevezetésével.  
 

A fókusz a bal ravasz megnyomására aktiválódik, és igazából első körben nem sok értelmét láttam, mert csak annyit tesz, hogy még jobban leszűkíti a látóteret. Van egyébként haszna: elméletileg egy kicsit nagyobb eséllyel sikerülhet a passzunk, ha aktiváljuk. S higgyétek el, minden apróság, ami a passzolás esélyét növeli csak jó lehet, mert egyébként ez egy szinte lehetetlen manőver a Backbreakerben. Komolyan, a quarterbackkel leadott passzok 90%-a biztos, hogy interceptionnel végződik, még akkor is, ha szádba veszed a kontrollert és megpróbálod szétrágni. De a támadójáték már önmagában sem egy leányálom: miután rájöttünk, hogy passzolni nem kifejezetten érdemes, egy dolog marad hátra, ha valamit kezdeni szeretnénk az adott playjel: futni, lehetőleg kihasználva a jobb ravasszal aktiválható agresszív módot, ami, nos keményebbé és durvábbá teszi sportolónkat. El tudom képzelni egyébként, hogy a fejlesztők direkt próbálták irreálisan nehézzé tenni a passzolást, annak érdekében, hogy a futások közbeni zúzással többet hozzuk elő a fizikai motorban rejlő lehetőségeket, de attól még idegesítő marad.
 

Na, nem mintha a futás könnyebb lenne, de ott legalább van valami esélyünk arra, hogy egy playben többet haladunk előre, mint 15 centiméter. Néha akár tíz lábnyit is egyhuzamban! Ha azt mondtam, hogy a támadás nehéz, akkor az még semmi a védekezéshez képest, amit teljesen kicsinál a fókusz szükségszerű használata. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nem valami nagy előny a látótér teljes leszűkítése egy cornerback irányításakor, akinek egyébként ajánlott lenne nagyjában és egészében átlátni a mezőnyt. Persze váltogathatunk a játékosok között, de hogy brutálisan őszinte legyek, sokkal jobban járunk, ha védekezést inkább a gépre hagyjuk, mi pedig csak próbálunk valamit bohóckodni. Így pedig sajnos nem valami élvezetes a játékmenet, ennyi erővel ülhetnénk inkább a kispadon. Az irányítás sem könnyíti meg a dolgunkat: a fókuszból ki-be mászkálás egy idő után nagyon fárasztó, és azt sem kifejezetten értem, miért kellett szinte minden funkciót a jobb analóg karra tenni, miért nem voltak jók a gombok?
 

A játémódok területén sem kell túl sok extrára számítani: mindenképp a Training Campnek nevezett oktatómóddal kezdjünk, ha bármit is szeretnénk megérteni a kissé gagyi irányításból, illetve az abban rejlő lehetőségekből. Ezen kívül tolhatunk sima meccset, illetve kapunk kétféle liga módot is: ezek közül az egyik a sima liga, ahol, hát, névtelen csapatok küzdenek egymás ellen, mert természetesen NFL licensz nincs, ennek megfelelően hivatalos csapat- és játékosnevek sincsenek. A másik a Road to Backbreaker, ami az előzőtől annyiban különbözik, hogy itt megalkothatjuk a saját brigádunkat az egyébként egészen jól sikerült szerkesztő segítségével: kitalálhatod a csapatlogót, babrálhatsz a színekkel, összeállíthatod a játékosokat és mindezzel jól elszórakozhatsz, magadban. Mert online már nem lehet használni a saját csapatodat, ezek után pedig nem tudom ki fog ezzel hosszú távon babrálgatni.
 

Ezek mellett a legnagyobb probléma mégis az, hogy a Backbreaker egy lelketlen, igénytelen alkotás, és  én ezeket elég nehezen tolerálom, mert pont ellentétes a játékkészítés alapelvével. A karakterek még nem néznek ki rosszul, de a stadionok borzalmasak, a közönség ugyanabból a három pixelből épül fel, a hangok iszonyatosak, kommentátor nincs, a hangulat pedig abszolút nulla. Egyetlen értékelhető része van a játéknak: ez a Tackle Alley néven futó mód, amit eredetileg iPhone-ra adtak ki, és annyi a lényege, hogy hátulról elindulunk egy védővel, és túl kell verekednünk magunkat az egyre keményebb hullámokban érkező ellenfelen. De az a vicc, hogy ez amennyire jól működött a pici Apple telefonon, nagykonzolokon már közel sincs meg az a hangulata. Úgyhogy amennyiben az amerikai foci mindenképpen olyasmi, amit videojáték formájában szeretnél űzni, akkor továbbra is csak a Madden-sorozatot tudom ajánlani, ami ugyan szintén nem tökéletes, de a FIFA-hoz hasonlóan egy nagyon jól összerakott, kiforrott csomaggá nőtte ki magát az évek alatt. Az iPhone-os Tackle Alley pedig egymagában jobb, mint ez az egész tragikomédia, amiért súlyos pénzeket kellene kiadni X360-ra és PS3-ra.