Toy Story 3

Lassan már jobban utálok filmekről beszélgetni, mint a politikáról, vagy fociról. Nagyon nehéz kifogni olyan embert, akivel értelmesen lehet moziról dumálni. Ha sikerül, akkor egy egész kellemes társalgás kerekedhet ki belőle, de ha nem, akkor iszonyatosan vigyázni kell, mert a „beszélgetőpartnered” rövid úton annyi marhasággal próbálja majd teletömni a fejed, amennyi túlcsordulást okoz, és akár resetelheti is az agyad.

Szerencsére a Gamekapocs csapatán belül akad egy kiváló filmes ízléssel megáldott úriember, akit úgy hívnak, Cash. Azért jó dolog vele filmekről dumálni, mert teljesen ugyanazokat szeretjük, így rövid úton megtaláljuk a közös hangot, ha valamit épp fikázni, vagy dicsérni kell. Ugyanez sajnos már nem mondható el mindenki kedvenc főszerkesztőjéről, Daks papáról, aki a belvárosi elitista hátsófelét nem rakja be egy akármilyen pláza akármilyen mozijába, de nem ám! Neki csak az Uránia jó, ott is csak az erkély, popcornról, vagy nachos chipsről sajtos szósszal pedig még nem is hallott. Ez nem azt jelenti, hogy a csípős szószos nachosról hallott volna, de értitek, na. Itt kezdődnek a problémák: ha elkezdek Daksszal arról beszélni, milyen filmet látott tegnap akkor vagy belevág mesélni arról, milyen jó volt a „tehetséges" svéd fiatalok által készített másfél órás némafilm, vagy arról, milyen nagy élvezettel és beleéléssel ették a pudingot a homárfutár cowboyok a legújabb francia művészfilmben.


Egyébként ezt azóta már sikerült megelőznöm azzal, hogy a Főszerkesztő Úr tudtára adtam: ha az általa éppen látott filmben nem robbantja le senki kezét Mark Wahlberg egy shotgunnal, akkor az nem férfiaknak való, úgyhogy inkább ne meséljen róla. De a legveszélyesebb és legrosszabb fajta emberek, akikkel csak le lehet állni filmről beszélgetni, azok az általam csak ponyvaregényesnek nevezett arcok. A ponyvaregényes egy nagyon egyszerű fajta: nem néz túl sok filmet, éppen ezért általában nem is tudja, miről beszél, de a haverjai unszolására sok-sok év után végre megtekintette a Ponyvaregényt, és ennek hatására szakértő vált belőle. Egycsapásra tisztába került a teljes filmvilággal, tudja, hogy Tarantino az isten, nála nincsen jobb rendező, se író, és a Ponyvaregény a legjobb film, ami valaha készült, és ami valaha létezni fog. Éppen ezért ha a ponyvaregényestől kérsz tanácsot arról, mit nézzél holnap a moziban; a Transformerst, vagy az Iron Man 2-t, ő azt fogja mondani, mindegyik gagyi, inkább töltsd le a Ponyvaregényt és nézd meg, mert annyira tuti film, még káromkodnak is benne! A ponyvaregényes bármikor, bármilyen élethelyzetben, bármilyen filmmel kapcsolatban a Ponyvaregényt ajánlja, isteníti, ajnározza, és ha bármilyen más filmről akarsz vele beszélni, azonnal visszavezet mindent a Ponyvaregényhez.
 

A ponyvaregényesnek megvan a megfelelője a játékvilágban is, ő Call of Duty májer, most az egyszerűség kedvéért nevezzük CoD-osnak (és itt most nem a normális Call of Duty játékosokról beszélünk). Neki az a jellemzője, hogy letöltötte a Modern Warfare-t (azelőtt az utolsó játékélménye a Mortal Kombat volt 10 évvel ezelőtt a plázában), és orrvérzésig multizott vele, amitől ő egyszerre hardcore gamerré változott, s minden tudás, ami a játékvilágban létezik, vagy létezett, azonnal a fejébe szállt. A Modern Warfare 2 bejelentésekor megtalálta az interneten a fórum nevezetű dolgot, ami arra jó, hogy masszívan sírhatott rajta, amiért már nem tudja majd lewarezolni a cuccot, és mégis hogy képzeli ezt az Activision. Mi a közös a ponyvaregényesben és a CoD-osban? Mindkettő azt fogja mondani, hogy hagyd ki a Toy Story 3-at, nézd meg inkább a Ponyvaregényt / gyere inkább CoD-ozni, mert a Toy Story gyerekeknek való, meg nooboknak, meg almáknak, meg egyébként is, casual gagyi az, minek kell foglalkozni vele, mikor helyette akár betolhatnád a Ponyvaregény DVD-t, vagy lőhetnél pár fejest.  


Pedig meg merem kockáztatni, hogy a Toy Story 3 az utóbbi pár hónap legjobb filmje. A kiforrott, laza humor, a megnyerő tálalás, s most már a csodás 3D-s hatások is hozzájárulnak ahhoz, hogy a játékbábukról szóló történet harmadik része az elsőhöz hasonlóan filmtörténelmet írhasson. Ezek után, meg beszámítva az ilyenkor szokásos nagy adag előítéletet is, meglepő, hogy a filmadaptáció létére a játék is kifejezetten jól sikerült. Persze igazából ez csak azok számára hathat furcsán, akik nem játszottak a Playstation 1-re megjelent előddel, mert már az is kifejezetten élvezetes és szerethető volt, de úgy érzem, játékmenetben rejlő lehetőségek és változatosság tekintetében a Toy Story 3 sokat nőtt elődeihez képest.  
 

Először is a sztori mód kiválóan sikerült, s szerencsére nem arról szól, hogy egy az egyben végig kell követnünk a film eseményeit. Akadnak majd olyan jelenetek, vagy környezetek, amiket viszontlátunk a mozivászonról, de alapvetően a maga útján mennek a dolgok, aminek köszönhetően így elég érdekes és változatos játékmenetet kapunk. Nyolc pályán kell átküzdenünk magunkat, s habár alapvetően egy hátulnézetes platformerről beszélünk, a fejlesztők gondoskodtak róla, hogy semmi se legyen ilyen egyszerű és egyhangú, így majdnem minden szint egy kicsit más stílusú. Kezdéskor például Woodyval kell lovagolva utolérnünk egy vonatot, melyet megszálltak a Guba által megszemélyesített gonosz doki kis katonái (persze később kiderül, hogy a játékok csak elképzelték ezt a jelenetet, szó sincs arról, hogy a drága kismalac gonosszá változott volna). Aztán később például Buzzal kell az űrben, platformokon ugrálva szétlézerezni mindenkit, de a végén még olyan ötletes részekre is futotta, ahol váltani kell a karakterek között, s a tovább jutás érdekében segíteni kell egymáson -erről egyébként valószínűleg minden régebbi játékosnak a Blizzard klasszikusa, a Lost Vikings fog eszébe jutni.  
 

Habár a sztori mód nem túl hosszú, mindössze pár órányi szórakozást ígér, azért lesz miért visszatérni: minden pályán rengeteg gyűjtögetnivaló található, beleértve titkos dolgokat is, így ha mindent össze akarunk szedni, akkor valószínűleg többször is végig kell majd tolnunk egy-egy szintet. Minden terep fantasztikusan hangulatos egyébként, s habár a legtöbb nem található meg így egy az egyben a filmekben, mégis a kiválóan eltalált stílus miatt tökéletesen el tudjuk képzelni, hogy ezek a részek biztos csak azért nem fértek bele a mozis verzióba, mert kicsit kilógtak volna a történetből. Mégsem ez a Toy Story 3 igazi ütőkártyája, hanem a Toy Box névre keresztelt játékmód, ami Woody kis vadnyugati világában játszódik, s ha röviden kellene összefoglalnom, hogy mi („Mondd még egyszer azt, hogy hogymi!") a lényege, akkor azt mondanám: ez egy Red Dead Redemption, csak gyerekeknek.
 

Egy nagyon hangulatos, teljesen szabadon bejárható kis világot kapunk, ahol Buzz-zal, Woodyval és Jessie-vel kalandozhatunk. A fejlesztők láthatóan sokat tanultak a World of Warcrafttól: az alapvető kezelést és játékmechanikákat nem egy unalmas tutorial rágja a szánkba, hanem érdekes (bár kissé egyszerű) küldetéseken keresztül tanulhatjuk meg őket, ráadásul a missziók felépítése is kissé MMO-s: ha egyet teljesítettünk, egy újabb rakás másik választhatóvá válik, aminek köszönhetően eléggé addiktív tud lenni az anyag. Ráadásul a legtöbb eléggé mókás is: hol teheneket kell kiszabadítanunk, hol gátakat kell felrobbantanunk, hol idegen lényeket kell biztonságba helyeznünk, hol pedig bűnözőket kell a rácsok mögé juttatnunk. De ha éppen nincs kedvünk küldetéseket csinálni, akkor sincs semmi baj, ugyanis rengeteg más elfoglaltság vár minket: dinamitokat dobálhatunk a hegyoldalba, hogy kifaragjuk a kis játékok arcait, kútba dobálhatunk állatokat, de indulhatunk autós és lovas versenypályákon is. Ezek közül egyik sem valami összetett dolog, mindegyik éppen csak egy kis szórakozásra való, de két quest közötti felüdülésnek pont jók.
 

Mindezekből pénzt gyűjtögethetünk, amit kicsiny városkánk csinosítására használhatunk fel. Felhúzhatunk új épületeket, melyeknek egyébként haszna is van: nagyon mókás például az idegeneket felöltöztetni a szabónál, de a kreativitásunkat kiélhetjük a házak és a városlakók átszínezgetésével is. Ezek mind-mind apróságok, de nagyon sokat hozzátesznek a hangulathoz. Ráadásul ezt az egész hóbelevancot tolhatjuk osztott képernyőn egyszerre ketten is, s a legjobb, hogy egyáltalán nem kell ugyanazt csinálnunk, mint társunknak, sőt, még ugyanazon a területen sem kötelező tartózkodnunk. Ameddig a barátunk (gyermekünk, barátnőnk) küldetéseket teljesít, addig még nekiállhatunk átszínezgetni a várost, tényleg teljes a szabadság. Mindez persze semmit nem érne a mindig bájos, maximálisan Toy Story-hű grafika és a fantasztikus hangok nélkül. Sajnos az eredeti szinkronszínészek közül nem mindenki tér vissza: konkrétan a két legfontosabb, Tom Hanks és Tim Allen nem adták a hangjukat a játékhoz, őket mások helyettesítik (nagyon jól), de az eredeti stábból azért itt van Joan Cusack, Jeff Garlin és Kristin Schaal is.
 

Sajnos a játék leggyengébb pontja az irányíthatóság: túlságosan elnagyoltra és pontatlanra sikerült, így főhőseink nem mindig csinálják azt, amit mi kigondoltunk nekik. Ez néha az életünkbe is kerülhet, ami mondjuk jelen esetben nem nagy probléma, lévén a Toy Story 3 minden négyzetméteren legalább kétszer menti el az állást, így a legutolsó mentési ponttól folytathatjuk a kalandozást úgy, hogy minden addig felszedett cuccunk megmarad. Ezen kívül azért persze fel kell róni a játéknak azt is, hogy tapasztaltabb öreg rókáknak nem nyújt sem túl sok kihívást, sem pedig túl nagy mélységeket, de egy alapvetően a fiatalabb korosztálynak szánt anyagnál ez nem akkora érvágás. Főként azért nem, mert ettől függetlenül a Toy Story 3 játékverziója örökölte a Pixar filmek legjobb tulajdonságát: gyerekek és felnőttek egyaránt élvezhetik, és ha a ponyvaregényes, vagy a CoD-os megpróbál lebeszélni róla, engedélyezem, hogy kiossz egy pár maflást!