Quantum Theory teszt

Az első  Gears of War megjelenése óta a fedezékharcos TPS-ek zsánerében a berögzült alapok mit sem változtak. A Tecmo Koei le sem tagadhatná, hogy a mogorva, halálos egysorosokkal operáló, fejtetőig páncélozott tengerészgyalogosok főszereplésével készült Epic gyermekét helyezi fókuszába, viszont nem nyúl bele annyira, hogy az újdonság erejével hasson. Nincs ezzel komoly baj, a Gears játékok is bevallottan bőven merítettek a Resident Evil 4-ből. Ám egy olyan cégtől, aki Dynasty Warriors frencsájzt adta nekünk, kicsivel többet vártunk volna, függetlenül attól, hogy kardozós címük az utóbbi időben nem képes kilábalni a középszerűség mély gödréből.


A tengernyi hasonlóság a Gears of Warral sajnos nem engedi szabaddá fantáziánkat. A három éves fejlesztési ciklus alatt a Quantum Theory keresi önmagát: a történet és a koncepció meglehetősen érdekes, de nem sikerül megtalálnia a helyét a piacon. Így aztán üresen lóg a levegőben, mint a bálban petrezselymet áruló, csúnya szűzleány. Kapunk egy IQ-teszten elvérző, ám vagánysági próbán dobogós főhőst, nevezetesen Sydet, akibe ugyan annyi humorérzék sem szorult, mint a Jégkorszak animációs filmben szereplő lajhár druszájába, legalább képes az ormótlan fegyverek kezelésére. Feladata, hogy elpusztítson egy élő tornyot, amely az emberiség fenyegetettségének lélegző, folyamatosan alakot váltó centruma.


Sok év telt el azóta, hogy újfent világháború hozott katasztrofális következményeket az emberiségre, csupán néhány túlélő tartja magát, aki folyamatosan szenved a világégés utóhatásaitól. Fajunkat az Eróziónak nevezett fekete anyag veszélyezteti, s a poszt-apokaliptikus környezet bizony káros az egészségre. Syd tehát felveszi a kesztyűt, meg akarja állítani az Eróziót, hogy vele együtt legyőzze a gonoszt a folyamatosan változó toronyban. Társra is akad, a szemrevaló és titokzatos Filena személyében, aki szintén pikkel Diablosisre, mely a békés embereket egy csapásra dühödt szörnyetegekké változtatja. Így aztán a kezdeti szópárbajok után együtt indulnak útnak a torony legteteje felé, hogy a gonoszságot a gyökereiben semmisítsék meg.


Innen a történet másodlagossá válik, hiszen a Quantum Theory nem terheli le feleslegesen az agyat eposzi magasságokban repkedő, fordulatos és romantikus eseménysorokkal, csupán A-pontból B-be haladó, szimpla shooterként rabolja el kevéske szabadidőnket. A nyolc-kilenc óra játékidő kényelmes tempóban sem megerőltető, főleg, hogy javarészt zárt, sokszor ugyanolyan helyszíneken, lineárisan haladunk előre. Megölve mindent, mi nem emberi, folyamatosan kapjuk az új gyilokszerszámokat, melyek csupán kinézetükben térnek el az ismerős, ámde funkcióiban nem ismeretlen fegyverektől (gépkarabély, sörétes stb.). Szintén a Gears of Warból kölcsönvett fedezékrendszer szolgál arra, hogy ne harapjunk fűbe rögtön a harcok elején -ha távolról hunyorgunk a képernyőre, a hasonlóság szinte megdöbbentő lesz. Syd lomha mozgása szinte ugyanaz, mint Marcus Fenixé, sprinteléskor még a követő kamera is úgy rángat, mint egy harmatos háborús filmben. Az ellenség szép halálait kommentáló beszólások itt is jelen vannak, vetődhetünk a következő fedezékig, s vakon elereszthetünk lövéseket a mordályunkat kidugva.


Nem is soroljuk fel az összes egyezőséget, a Quantum Theory szinte ugyanazt tudja, mint az Epic alapvetése, aki netán eddig inkubátorban pihegő  újszülöttként ült le a cikket olvasni, nyugodtan fellapozhatja a Gears ismertetőjét is. Még olyanokra is figyeltek a Techmo rezidensei, mint az aktív újratöltés és a végtagszaggató láncfűrészes közelharc. Ha kedveljük a stílust, és a rögtön kézre álló irányítást, még a szerfelett buta és kamikáze mesterséges intelligencia felett is átlibbenhetünk. Végtére is jelen produktum ilyen szempontból jelesre vizsgázott, már ami a klónozást illeti. Bár a fedezékrendszer gördülékenységén nem ártott volna némi utómunka, pluszban kellett volna némi extra tartalom is, amit a Digital Extremes olyan jól kivitelezett a Dark Sector esetében -függetlenül attól, hogy a játékosok többsége mégsem értette meg annak nagyszerűségét.


Na és Filena? Ő legalább aktívan kiveszi a részét a csatatéren zajló haddelhaddból, nem úgy mint Syd, aki istennek se akarja megütni a közel álló ellenfeleket egy jól irányzott puskatusos letámadással -már megint mindenki kedvenc lajhárra jut eszünkbe. A csajt használhatjuk egyfajta ellenfél-csalogatónak, míg azok vele lesznek elfoglalva, mi szépen becserkésszük őket és ledaráljuk. Persze csak, ha futásnál a megfelelő irányba caplatunk, mert ez sokszor nem jön össze: kis figyelmetlenség és oda a meglepetés ereje. Ez az egész röpke egyjátékos módra igaz: nem tudod kézben tartani az irányt. Barátnőnk még a heves bossharcoknál is jól jön, a relatíve szűk játéktérből adódóan bizony agyalunk kell, hogy az orbitális monstrumok ezernyi HP-ját hogyan redukáljuk 0-ra. Szerencsére a sima golyószórás nem kifizetődő, próbáljuk keresni a sebezhető pontjait, s ha megtaláltuk, akkor nagy gond már nem lehet.


Mivel a játékban nincs online co-op (ami hatalmas öngól a fejlesztők részéről), így az összedolgozást megkövetelő szakaszok, közös közelharci kombók elsősorban a rugalmatlanságaikról híresek. Nem jön át a kellő hatékonyság, akkor meg miért erőltessük? Ha viszont mindenképpen online vizeken akarunk nekiveselkedni a Quantum Theorynak, akkor a már megszokott játékmódok állnak a rendelkezésünkre: Free-for-All, vagy éppen Team Deathmatch, és a ma már egyre jobban elterjedt Horda-mód, mely itt a Guardian nevet viseli, s lényege a szokásos: megpróbáljuk megállítani a folyamatosan érkező támadók rohamát, habár igaz, utóbbiak akár hús-vér játékosok is lehetnek. A multiplayerben sem tapasztalhatjuk meg a fejlesztők kísérletező tervét, nem rugaszkodnak el a bevált sémáktól, sajnos.


Vizuális szempontból a Quantum Theory semmilyen megkapó érzéseket nem táplál a külcsínre érzékeny műértők számára. Összességében nincs is gond vele, igaz a textúrák minősége nem mindig egyformán kielégítő, a fő karaktermodellek részletesek, ahogyan a főellenfelek is, de a mezei szörnyellákra már nem tellett ekkora odafigyelés a grafikusok részéről. Maga a zárt környezet, ahogyan a mozgó métely fertőzi meg a belső csarnokokat, szintén rendben van -bár kicsivel több változatosság nem ártott volna. Néhány hatáskeltő jelenet elsőre lenyűgöz, úgy mint a lassítva miszlikbe robbanó ellenfelek, de később már unottan sóhajtunk fel. A hangzásvilág is csupán az átlagos minőség szintjét súrolja, noha Syd lajhárunk szinkronhangja nem Geszti Péter, hanem a szakmában az egyik legfoglalkoztatottabb orgánum. A nagyzenekari betétek szerencsére megrendítőek, de nem érezzük át a súlyukat a harmatos dramaturgia következtében, hiszen minden furcsa és a közhelyektől csapongó.


A Quantum Theoryval az a baj, hogy a japánok meg sem próbáltak valami egyediséggel felruházott végterméket letenni az asztalra, viszont kellően gyors iramú és szórakoztató, ha csak puskával a kézben próbálunk vitézkedni, közepes nehézségi fokozaton. Néhány elem szerfelett frusztráló, bár ebbe nem tartozik bele az élő torony, amely fokozatosan mutatja meg új arcát -bár ezek az arcok nem mindig az elvárt ütemben manifesztálódnak. A nyugati stílus háziasításával a japánok nem mindig az elvárható módon foglalkoznak -vagy ez csak egy megcsömörlött, sokat látott, szívtelen újságíró alaptalan vádaskodásai? Ha a Vanquish-ig, urambocsá a Gears of War 3-ig nem tudsz várni, nyugodtan rááldozhatsz egy szürke, esős hétvégét.