Call of Juarez: The Cartel teszt

Ha viszont a tömény lövöldözős mechanikát nézzük, a Call of Juarez: The Cartel még mindig képes magáról elfeledtetni azt, hogy ebben a formában ez így kevés, nem beszélve arról, hogy témaválasztását tekintve szembemegy az elődökkel. Kérem szépen, megérte jegelni az iszonyú bosszúhadjáratokkal, pisztolypárbajokkal és lovaglással tarkított, komor és naturális vadnyugatot? A kaktusztüskékkel való hancúrozásnak vége, a The Cartel megtöri a jeget és a mai mexikói határvidékre helyezi történeti szálát. Megértjük a Techlandet, hogy ráfér némi vérfrissítés a sorozatra, de még mindig kevés western cím van manapság, s hiába tartja meg a végeláthatatlan fegyverzakatolást, ez már nem az a Call of Juarez, mint régen. Sokkal inkább hasonló a Hálózat TV-n adott Zs-kategóriás akciófilmekhez - van, aki imádja, van, aki kiütéseket kap tőle.


A történetben három, különböző identitással megáldott főszereplő bőrébe bújhatunk, az egyikük Eddie Guera DEA-ügynök (Kábítószer-ellenes Ügynökség tagja), a másik a formás kis FBI-ügynöknő, Kim Evans, valamint a rendőrség öncélú és agresszív módszereiről híres nyomozója, Ben McCall. Aki egyébként a gyilkológépből gyilkológép tiszteletessé váló McCall leszármazottja, az előző CoJ játékok kérges szívű hőse, aki a Bibliából zsoltárokat kántált, mialatt a Coltjából fejlövéseket eregetett. A három rendfenntartó erő közös akciójának bár senki nem örül, az ügynökségek mégis kénytelenek együttműködni, mivel az egyáltalán nem sablonos nevű Mendoza, a környék hírhedt drogkartellének feje legutóbb sikeres merényletet hajtott végre a DEA-székház ellen. A kampányt elsőként érdemes McCall-lal végigvinni, mivel ő emlékeztet legjobban az előző CoJ-ok fegyverhősére, másrészt Mendoza ellen már személyes bosszú is vezérli, miután a vietnámi háború idején összeszólalkoztak.


A hasonlóan világmegváltó fordulatok a sztori egészére is jellemzőek, ha jó kedvünkben lennénk, azt mondanánk rá, hogy átlagos és kevés izgalmas percet szerez mindnyájunknak. Aki viszont valamelyik kereskedelmi TV késő esti filmjein nevelkedett, meglepődni sem fog, talán csak ásítozni. Egyben nyelvművelő jelleggel is értelmezhetjük a játékot, elvégre kiderül belőle, hogy a mexikóiak szóhasználata kimerül a „Gringo, kurva anyádban”, és úgy látszik a kartellekben bevezették az egyenruhát és klónozást is. Lehet, ezzel akar kitűnni a The Cartel, nem vagyunk kislányok, de sokszor éreztük azt, hogy a nyelvezet feleslegesen durva. Kidolgozott szereplőkről sem beszélhetünk, árad rólunk a fáradt sztereotípia, a köztük lévő ellentétek és az eltérő vérmérsékletből származó helyzetek legalább némileg élvezetesek, főleg, hogy nem értenek egyet az alkalmazott módszereket tekintve.


Az online kooperatív módban másik két társunkat egy-egy barátunk személyesítheti meg, így kikerülhető a single-ben tapasztalt MI furcsaságok tengere. Egyébként színesíti a játékmenetet az, hogy minden karakter eltérő mellékmissziókat vállalhat be, melyeket a főnökeik utasítására titokban hajtanak végre. Egyszer csempészett fegyvereket kell begyűjtenünk, máskor informátorokat kell felkutatnunk, vagy poloskákat elhelyeznünk ide-oda. Különösebb jutalmakat nem kapunk értük, eltekintve pár kirívó esettől, de arra figyelnünk kell, hogy a csapattársaink ne szerezzenek róla tudomást. Ezen finomságok végrehajtása után új fegyvereket nyithatunk meg, de csak akkor, ha társaink aktív ellenállása semmisnek bizonyul. Jó ötletek ezek a személyes motivációk és titkos maszekolásosk, bár nem annyira hangsúlyosak, mint azt szeretnénk, online játékban esélyünk sincs a megvalósításukra, mivel ott tutira nem a mi oldalunkra billen a mérleg. Persze bármikor újrakezdhetjük, ami jót tesz a játék újrajátszhatóságának.


Ahol viszont tényleg nem érheti szó a ház elejét, azok a lövöldözések. Bizony, a Techland mögötti évek nem múltak el nyomtalanul, bár kicsit kétkedve állunk a korlátlan sprint lehetősége mellett. Ez ellent mond a Bound in Blood megfontolt, fedezékbe-húzódós játékmenetének. A gyors mozgás eléggé CoD-os utánérzetet ad a játéknak, ezerrel pörgünk – szerencsére a pályák sem egysíkúak, kellően változatosak, annak ellenére, hogy cső-FPS elég rendesen. Szeretjük két géppisztollyal osztani az áldást, ököllel odacsapni, ahova kell, az ajtókat lassítva berúgni (mintha láttuk volna már valahol…), sőt még járművezetés is kijár nekünk, néhány jól megkomponált üldözéses jelenet mellett. Csak az a kínosan sok, ismétlődő gyalogos harc ne lenne. A filmszerűség mellett szólva, a nagy robbanások jól néznek ki, olykor nagy léptékben adagolva az adrenalint, itt még a szőrös szívünk is néha megenyhült.


Ha a társaink helyébe a mesterséges intelligencia lép, keressünk kapaszkodókat, s vegyünk be némi Xanaxot, mivel az MI egyáltalán nem brillíroz, lassúak, szarul céloznak és úgy általában véve teljesen haszontalanok. A dolgok oroszlánrészét mi magunk végezzük, s így már nincs is kihívás a mellékküldetéseink teljesítésében. A játékmenet mindféle különösebb nehézséget nélkülöz, ami szintén visszalépés, hiszen az előző Call of Juarezek kellemesen megizzasztották reflexeinket és türelmünket. Főleg a kampány vége felé, az ellenfelek számának növelésével igyekszenek a Techlandnél szimulálni a katarzist, de a lapos MI még így sem győzedelmeskedhet.


Általában véve a látvány elég gyengus, a legjobb esetben is csak középszerű. Furcsa a szereplők faarca és ritmikátlan ajakmozgása, a környezet sivár és eléggé statikus is, igazi rombolással sehol nem találkoztunk, a Chrome Engine úgy látszik már megette a kenyere javát, egyszerűen már nem piacképes. Sajnáljuk. Az Xbox 360-as verzió stabilnak bizonyult, bár keringtek kósza gyászhírek a Sony gépére készült változatról. A hangokkal sem voltunk kibékülve, erőltetett akcentusok, túljátszás jellemzi, a fegyvereinkben nincs meg az a megdöbbentő erő, mint az minimálisan elvárható lenne. A sztorimód kényelmes tempóban 10 órás elfoglaltságot jelent, ami már átlag feletti, a multiplayer nyújthatna vigaszt ezután is, de nem fog, mivel erősen bumfurdi ragadvány. Bár vannak csapatalapú perkek, és járműves objektív-alapú multiplayer módok, nem elég eredeti ahhoz, hogy egy stabil közösséget fel tudjon mutatni.


Lehet, hogy mindez a vadnyugaton jól mutatott volna, modern környezetben viszont elég kevéske. Ha a mellékes mutyizást nem számítjuk, a karakterek ugyanúgy nyomulnak előre, nincs köztük igazi különbség, a The Cartel sem különbözik a tucatszámra érkező kihívóktól. A Techland most önmagánál is kevesebbre volt képes, nem hinnénk, hogy olyan játék lenne, amit bárki is megtartana. Ha a drog hajhászat, mint téma bejövős neked, akkor ruházz be rá, majd cseréltesd be gyorsan. A nyarat sújtó uborkaszezonra tökéletes viszont, de a fejlesztőknek erősen ajánlott visszatérni a gyökerekhez, mivel ebben a mezőnyben könnyű mocsárba lépni és ott végérvényesen eltűnni. Reméljük, hogy nem így lesz.

Kapcsolódó cikk

• Interjú a Techlanddel