Trónok Harca: Eredet teszt

Beleuntunk már az egykaptafára készülő fantasy-világokba, idióta elfekkel és orkokkal, mézes-mázosan megfogalmazott körmondatokkal, a Tolkien-farvizét meglovagló meleg próbálkozásokba. Aztán jött George R. R. Martin a Tűz és a jég dalával, és olyan maflást adott a felhígult angolszász mezőnynek, hogy mi adtuk a másikat. Az enyhén szólva is komor témaválasztással, elképesztő intrikákkal, vérfertőzéssel és perverzióval megáldott univerzum egy csapásra bitorolta el a trónt, a fájó érdektelenség gödrébe taszítva a műfaj fáradt képviselőit. Főleg, miután az HBO műsorra tűzte az első kötetből készült, már-már felnőtt-filmes ismérveket viselő sorozatát – tudjuk, hogy A trónok harca végérvényesen beleivódott a köztudatba. Rajongók vagyunk, kiskutyák, kik várják a leszopogatni való falatokat – a frencsájz sem kerülhette el a sorsát, hiszen itt az Eredet alcímre keresztelt első vadhajtás. Látva az elkövető Cyanide-et, nem volt alaptalan az aggodalmunk, elvégre a francia illetőségű csapat olyan címeket tett le az asztalra, mint az abszolút rétegjátéknak számító Pro Cycling Manager, ám a fantasy RTS műfaj sem ismeretlen számukra. Habár a Chaos League nem hagyott bennünk különösebb emlékeket, legalább tudjuk, hogy az egykori ubisoftos srácokat foglalkoztató csapat annyira nem kezdő.


De ettől még nem is fog a Megváltó szerepében tetszelegni. Rögtön el is mondjuk, hogy miért! A Martin által megálmodott világgal különösebb gond nincs is, éppen elegendő nyersanyagot biztosít az ilyen-olyan nemesi házakkal és kidolgozott történelemmel. Mi is az oktatómóddal kezdtük az ismerkedést, várva arra, hogy falvakat dúljunk fel Westeroson, asszonyokat hágjunk meg az istállóban, majd rájuk gyújtsuk a szénakazalt. Helyette kapunk egy relatíve kis térképet és négy-öt évvel ezelőtt is csak elfogadható minőségű grafikát. Kiindulásként adva van egy kis bázis, szűkös mozgástérrel, ami nem éppen lehengerlő nyitás. Néhány épületet a Lannisterek, néhányat pedig a Targaryenek irányítanak – rögtön a tettek mezejére léptünk. Látszik, hogy a Cyanide beleásta magát a könyvekbe, rajongói hévvel alkottak meg minden egyes apró egységet, élvezet látni, amint a regények világa elevenedik meg a monitorokon. Az alapok első ránézésre könnyűnek tűnnek, de szerencsére elég hamar kellően bonyolulttá válnak, s a végére már magunk is kapkodjuk a fejünket – kicsit össze is zavarodunk, mint Martin az ötödik kötet tájékán.


A kampány története nagyjából 1200 évvel korábban játszódik, mint A trónok harcának első fejezete, és mire a végére érünk, nagyjából a könyvek kezdetéig jutunk el. Az előzmények megvitatása abszolút érdekes, de korántsem annyira, mint a király segédjeként érvényesülni a két legnagyobb ház torzsalkodásának közepén. Landing bácsi uralkodásának idején még minden más volt, kár, hogy változatosság terén vajmi keveset változik a program, ugyanolyan szűk területeken építhetjük erőforrásainkat és tarolhatjuk le az ellenséget, attól függetlenül, hogy a történet folyamatosan színesedik. A lényegi mag, a játékmenet viszont tökre ugyanolyan: belemélyedhetünk ugyan, de semmi szükség rá – nem tör ki a tucatstratégiák sokaságából. 


Persze minden próbatétel a bázisunk körüli teendőkkel kezdődik. Gyűjtsük erőforrásainkat, felhalmozunk egy ütőképes hadsereget, majd letaroljuk az ellenséget. Minden változatosság felé tett lépés inkább erőltetettnek hat, mintsem szükségszerűnek, ebbők szempontból a Trónok Harca: Eredet csúfosan elbukik. Mindaddig érezzük ezt úgy, míg nem élünk a diplomáciai döntések eszközével, mivel a harc mellett itt teljesedik ki a játék – pontosabban az igazi sikerélmény itt éri majd a játékost. A pengeélen táncoló szövetségek, a kémek és az orgyilkosok alkalmazása sokszor többet ér, mint a háború. Sőt, elvileg a küldetéseket úgy is meg lehet nyerni, hogy a kardokat ki sem húzzuk a hüvelyből – jó pont, hogy eme eszközök bizonyulnak a leghatékonyabbnak. A térképeken elszórva találunk ilyen-olyan csomópontokat, melyeket célszerű elfoglalni a dominanciánk kiterjesztése végett. Várakat, városokat happolhatunk el az intrika, a kémkedés eszközével, vagy éppen véres bérgyilkosságokkal. Hamis békeszerződéseket köthetünk, felrúgva a szabályokat – ezen kreatív eszközök talán a játék legjobban fogyasztható részei. Bár soha nem tudhatjuk, hogy a hozzánk érkező követek célja valójában mi.


A városok elfoglalása tehát történhet úgy, hogy bérgyilkosunk beszivárog a településekre, megöli az ellenfél egységeit, a gond csak az, hogy a leölt kurafi egy rövid idő után újraéled. Ha nem vagyunk elég óvatosak, az egész terv dugába dől és elkerülhetetlen a háború. Sőt a legtöbb esetben a diplomáciai erőfeszítéseink teljesen hatástalanok, ha a program úgy akarja, csupán vérontással intézhetjük ügyeinket, tegyünk bármit is ez ellen. A harc nem olyan élvezetes és látványos, mint mondjuk a Blizzard RTS-eiben, mivel nem elég gyors: sima gyepálás, ráküldjük seregünket az ellenségre, majd malmozunk, míg vége nem lesz. A politikai döntések mellett eltörpülnek, főleg, hogy a mesterséges intelligencia nem elég kielégítő, a diplomáciai lépéseik túlságosan is kiszámíthatóak. A gép nem szán elég erőforrást a védelemre, némi taktikai érzékkel minden állás szétrombolható, a győzelem ízét a játék legvégéig szinte folyamatosan ízlelgethetjük. Az Eredet tehát nem lép túl a monotonitáson, nagy kár érte.


Aki igazi szórakozásra vágyik, annak ott a multiplayer, hiszen az emberi intelligencia részvételével homlokegyenest kiszámíthatatlan ütközetekben vehetünk rész. A Trónok Harca: Eredet nem az ellenség lerohanásáról szól, hanem az okos, gondolkodásra sarkalló lépésekről, igazi ellenfél birtokában kiteljesedhetnek azok a diplomáciai törekvések, melyeket a Cyanide elképzelt. Többjátékos módban a reakciónkra éppolyan szükség van, mint a mentális helytállásunkra, kár, hogy a szervereken nem igazán tobzódnak a játékosok, sőt az is lutri, hogy a mi képességeinknek megfelelő partnert találunk-e. Még jó, hogy Steamen elmenthetjük barátaink közé azokat, akikkel élvezetes meccseket vívtunk.


Ha a játék technológiai oldalát nézzük, nem lehetünk teljesen elégedettek. A csekély gépigény nem indokolja azt, hogy ennyire régimódi látványban legyen részünk. A puritánabb grafika mellett igen kis térképeken fordulunk meg, nincs meg az a részletgazdagság, ami úgy-ahogy elfogadható lenne. A tetejébe még véletlenszerű fagyásokkal is találkoztunk. A zene viszont eléggé kellemesre sikerült, a szinkronszínészek pedig sajnos úgy játsszák túl szerepüket, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Eme kényelmetlenségek betudhatóak annak, hogy a készítők csupán a hype-ot igyekeztek meglovagolni, igazi kimunkáltságra nem jutott elég idő – legalábbis nekünk nagyon úgy tűnt.


A filmsorozat második évada tavasszal veszi kezdetét, viszont a hosszú várakozásba belefáradt rajongók számára nem éppen a legjobb választás a Trónok Harca: Eredet. Ugyan kishazánkban teljesen magyar nyelven jelenik meg, mely a könyvek szövegkörnyezetében elforduló nevekhez, kifejezésekhez igazán hű fordítás, vérbeli stratégiai fanok számára túl kevésnek bizonyul a játék, főleg, ha nem kedvelik a politikai lépéseket. Igazán kielégítő akció és sarkalatos prezentáció nélkül a cím könnyedén eltűnhet a süllyesztőben, dacára annak, hogy a fejlesztők folyamatosan ígérik az újabb javításokat, szívükön viselik az univerzumot. Igazából a második próbálkozásukra leszünk kíváncsiak, mely egy vérbeli szerepjáték lesz, a sorozatból visszaköszönő színészek arcaival. Kezdetnek nem rossz, de nem teljes áron, érdemes megvárni egy-egy kedvező akciót a Steamen.