SSX teszt

Az extrémsportokat felvonultató produktumok nem árasztják el olyan mértékben a stílus kedvelőit, mint az elvárható lenne. Úgy látszik, ebben a konzolgenerációban elmaradnak a mountain bike-os, BMX-es címek. A világot jelentő deszkákra, viszont több ízben is rápattanhattunk, jelen esetben a snowboardon kell megállnunk a helyünket. A műfaj nem ismer lehetetlent, az EA Sports viszont igen: szinte lehetetlen elfogadni, hogy a két éve bejelentett SSX miért tért vissza az unalomig ismert gyökerekhez, amikor szélsőséges időjárási viszonyok között próbáltuk volna túlélni hóbortjaikat. Már most leszögezem: a Deadly Descents kezdeti koncepciója sokkal jobban bejött a cikkírónak, mint a mostani. Lehet, velem van a baj. Nem leszek a lejtők ördöge.


A szimplán SSX-re keresztelt új vonal megmaradt kontrolleres terelgetésűnek, nem kell hozzá hódeszka-periféria, sem mozgásérzékelős szenzor – a trükköket csupán az ujjainkkal kell kivitelezni. Sorában az ötödik eljövetellel van dolgunk, az előzetes kedvcsinálók alapján már kikezdhetetlenül tudjuk, hogy mivel állunk szemben. Egy valóságtól homlokegyenest elrugaszkodó játékkal, ahol a lesikláson felül látványos ugratásokat, életveszélyes trükköket vonultatunk fel. Pontokért, vagy szimplán a riválisok legyőzéséért, máskor a rideg természettel dacolva. A menürendszer egy nagy világtérképre hasonlít: a Föld számos markáns hegyláncába ellátogatunk némi móka erejéig, mígnem virtuális karrierünk az új rajongók bevonásával egyre jobban ível felfelé. Minden azt sugallja, hogy mi vagyunk az ászok, idétlen pózokat vágunk a szállítóhelikopterben, belebokszolunk a levegőbe, nem vagyunk kulimunkások a futószalagok mellett, örökké fiatalok maradunk és vagányok. Trendi dubstepre ropjuk, mindig készek vagyunk egy elképesztően laza beszólásra. Egy dolog hiányzik, de nagyon: egy jó apai pofon, miszerint takarodj haza, keress tisztességes munkahelyet. Mi nem ilyenek vagyunk.


A World Tour szolgál a játék karriermódjaként, ahol megismerhetjük a történetet. Igen, ilyen is van a játékban, holott nem kértük, és nélküle boldogabbak lennénk. De mi fene az az SSX Team? Egy olyan baráti társaság, amit a snowboard, a szörfözés és a motocross megszállottjai alkotnak. Eltökélt szándékuk az, hogy meghódítsák és túléljék a világ Deadly Descent-besorolású hegyeit. Tagjai: a motocross-legenda Zoe Payne, a professzionális hódeszkás Mac Fraser és a híres szörfös, Tane Mumea. Hét másik személy toborzásába kezdenek, olyanokéba, akik már rendelkeznek némi extrémsportos tapasztalattal. Azt tervezik, hogy veszélyes lesiklásukkal történelmet írnak. Beleköpött a levesükbe Griff Simmons, a csapat egyik kulcsfontosságú tagja, aki az utolsó pillanatban elorozta a hírnevet, a szponzorokat és az összegyűlt vagyont. Támogatók nélkül az SSX Team most a rajongók felé fordul, hiszen a cél továbbra is a szemük előtt lebeg: bosszút állni, és halálos lesiklásokat kivitelezni.


A történet maga olyan blőd, hogy sírni tudnánk – enyhén szólva sem tesz hozzá semmit a játékhoz. Felesleges pózolásokból áll és azt sugallja, hogy a tét nagy, mi vagyunk az Istenek, gyertek Ti gyarlók, és kövessetek minket. Minden karakter saját bevezető filmet kap, képregényszerű elmeséléssel. Mindenkinek vannak furcsa szokásai – olykor még egyedinek is mondhatók. Mégis akkora arcuk van, hogy legszívesebben pofon vágnánk őket. A lányok egytől-egyig szexisek, talán ezért érdemes végigszenvedni az átvezetőket, bár kezeslábasba vajmi keveset látunk belőlük. Felesleges az egész kínzó keret, a végkimenetel előre látható – talán a fiatalabb korosztályt meg tudja győzni, hogy az élet egyáltalán nem nehéz és örökké gondtalan suhancok maradunk, és zsebből ki tudjuk fizetni az egzotikus helyekre való utazásokat.


Újoncok számára az ejtőernyős szabadesés bevezet minket a sajátos irányítási rendszerbe, s mikor elérjük a havas közeget, már tudjuk, hogy mire számíthatunk: klasszikus arcade-szellemben szinte minden gombra szükségünk van, hogy látványos trükköket mutassunk be szembeszállva a gravitációval, mert ugye a lesiklás egy dolog – igazából az ugratások után, a levegőben válhatunk a hódeszka művészeivé. A jobb analóg karral és az X, Y, B – gombokkal csalhatjuk elő a trükköket, variálva mindent a ravaszokkal. Az irányítás finom és könnyű, csak az időzítésen múlik minden – azon, hogy a földet éréskor viszonylag stabilan álljuk a deszkán. Ahogy kombináljuk a trükköket – szigorúan duplikáció nélkül –, úgy növekszik a Tricky-mérő, mellyel megduplázhatjuk a kapott pontszámot és megadja nekünk a lehetőséget, hogy előcsaljuk az über-mozdulatokat. Ezek igazán elképesztő és veszélyes szemfényvesztések. A séma itt még nem áll meg, hiszen a sima kunsztoknak léteznek szuper-fajtái is, nem beszélve a Signature Move-okról, melyek már átlépnek a nevetségesség határán, persze a jó értelemben véve.


Rengeteg apróságot levesz a vállunkról a játék: a csövekre automatikusan felpattanunk, nekünk csak a mozdulatainkra kell ügyelni. Ha valamit nagyon elszúrnánk, visszatekerhetjük az időt, így nem kell az egész pályát újra teljesíteni. Gyorsan belejövünk az egészbe, s a legtöbbször elég a tabella harmadik helyén végezni a továbbjutáshoz. Ez talán az egyik hátrány is: nem lehetünk elég bénánk a játékhoz, melyben ugyan van kihívás a sokszor pofátlanul csaló ellenfelekkel szemben, de azért megizzadni soha nem fogunk. Folyamatosan fejlődünk a versenyek előrehaladásával: vehetünk újabb deszkákat, védőruhát. Utóbbinak akkor van jelentőségük, ha nekirongyolnánk egy fatörzsnek – nem mindegy, hogy milyen gyorsan regenerálódik életerőnk. A versenytípusokat tekintve elég sokrétű a paletta: van sima lesiklás, le kell győznünk az ellenfelek a pontokért folyó harcban, elsőként kell célba érnünk, netán a fifikás pályákat kell túlélnünk. Szerencsére, amikor unalmassá válnának, mindig sikerül új ízt csempészni az egészbe. 


Az igazi főszereplői a játéknak egyértelműen a hegyek, melyek tényleg félelmetesen jól néznek ki, ha hihetünk a fejlesztőknek, mind-mind a valóságban is megtalálható magaslatok pontos másai. Megbolondítva mindezt kidőlt fákkal és random, vörösen rikító csövekkel, valamint más, oda nem illő tereptárgyakkal – de ne legyünk ennyire szőrös szívűek. A Sziklás-hegységtől a Himalájáig a földgolyó rengeteg masszív orma megtalálható az SSX-ben. Öröm egy-egy új hegyre ellátogatni, persze meg is kell szenvedni értük, hiszen hatásos védőfelszerelés (pl. oxigénpalack) nélkül esélyünk sem lenne dacolni az elemekkel. Nem elég, hogy félcsöveket, síneket, ugratókat kell kihasználnunk, helyszínfüggő, hogy milyen hátráltató tényezők nehezítik utunkat. Patagónia néhány szakasza szinte áthatolhatatlan, wingsuit nélkül semmire sem mennénk: kidőlt fák, törmelék és más szikladarabok várják az óvatlan deszkásokat. Olykor nagy földalatti alagutakban, ahol elemlámpa nélkül az orrunkig sem látnánk. A téli táj egyhangúságát viharokkal és más szivatós szituációkkal sikerült megtörni.


Ejtsünk szót az SSX legjobban várt fícsőréről, és a leginkább elbaltázott lehetőségéről, melyben a szélsőséges természettel vehetjük fel a harcot. Voltaképpen a lavinák elől kell menekülnünk – első ránézésre a játékmechanika mit sem változik a sztenderd típusoktól. Egy darabig jó mókának ígérkezik a menekülés és az a tudat, hogy van vesztenivalónk, valójában hamar kiismerhető az egész és korántsem olyan kiélezett az egész, mint a kezdeti bemutatókban. Kétségtelen, hogy jól néz ki a nyomunkban loholó elementális erő, de a játék ettől még nem lesz Bear Gyls-féle túlélő-szimulátor. Aztán már csak a pontvadászatért nyomulunk rajtuk - érhető, hogy miért veszíttette el alcímét a cím. Kár, nagy kár. Okos felszerelés-választással minden veszély áthidalható gyorsan, akár egy-egy újrajátszás erejéig visszatérhetünk a régi helyszínekre több pont reményében. De ez már a rajongók kiváltsága.


A sztorimódon kívül tartogat még számunkra egyet, s mást a játék: ott van az Explore mód, melyben visszatérhetünk a korábbi helyszínekre, immáron kötöttségek nélkül. Nagy hátrány, hogy nincs a produktumban osztott képernyős helyi multiplayer, kizárólag online pass megléte esetén vehetünk részt a netes eventeken, melyben szerencsére dúskálhatunk. A széria újraindítása – mint olvasható – nem ment zökkenőmentesen. A látvánnyal gyorsan megbarátkozunk: a nyomunkban felkavarodó hó pazar, s bár nem minden tereptárgy kifogástalan, az elképesztő sebesség mellett nem nagyon lesz időn nézelődni. A fizika ugyan nem létezik, de nem is a szimuláción van a hangsúly. A pörgős elektronikus zene a mai divat szerint bővelkedik dubstepben, véleményem szerint jó, ha 4-5 szám hallgatható. Izgalmas és elképesztő adrenalin-bomba az SSX-reboot, még ha tartalmi téren nem is ér fel az elődökkel, vannak kihagyott ziccerek, de a stílus kedvelőit úgy sem lehet eltántorítani.