Battleship: The Video Game teszt

A Hasbro legendás játékát Csatahajó címmel a Universal Pictures filmesítette meg idén, a moziról Ca$h számol be nektek hamarosan, most pedig azt nézzük meg, hogy mire számíthat az, aki pénzt áldoz a sci-fi történet hivatalos feldolgozására. Amit gyermekkorunkban kockás lapon, két ceruzával játszottunk, az most kedvenc konzolunk képernyőjén elevenedik meg, húzd a ravaszt, míg bírod, hadd hulljon a férgese!


A Battleship: The Video Game a harcok szárazföldi eseményeit dolgozza fel, a tengeri összecsapásokat jelképesen érintve csak. Cole Mathis tengerészgyalogos bőrébe bújva a feladatunk különböző támadó-, védekező-, és szabotázsakciókat végrehajtani a szigetvilág dzsungelét ellepő idegen erők ellen, a történet hét pályát, és nagyjából háromórányi játékidőt kínál minderre, többre nincs is szükség. A filmből egyszer nézhető látványmozi lett, s a játék se különb, a tőle elvárt minimumok teljesítése után már megy is vissza a boltba, használtam talán adnak érte valamit.


A játék három szálon fut. A legnagyobb hangsúllyal bíró FPS részben a színtiszta akción van a hangsúly, fegyvert kell ragadnunk, majd szétloccsantani annyi idegen koponyát, amennyit csak bírunk. Küldetéseinket lineáris pályákon hajtjuk végre, a hadseregnél rendszeresített pisztoly, gépfegyver és shotgun mellett pedig zsákmányolhatunk néhány idegen stukkert is, a minigun és sniper remek eszköz az aprításra, a soron következő feladatot méterszámláló jelzi, eltéveszteni se lehet. Célpontjaink nem valami változatosak, a legtöbbször fel kell robbantanunk az idegenek ide telepített számítógépeit, de van, hogy egy erődöt kell bevenni, vagy a saját bázisunkat megvédeni.


Könnyed kis akció ez, némi Crysis, Halo és Transformers utánérzéssel, ha az ember kikapcsolja az agyát, akkor egy unalmas esős estén még élvezheti is a fegyverropogást, nagy kár, hogy a minőségi mérce ennyire alacsony volt. A pályák szűkek, a feladatok egyhangúak, ellenségből pedig mindössze háromféle van, egy gyalogos katona, egy harcos és egy mesterlövész, s ha azt mondom, hogy ők se képeznek ellenünk komoly erőt, akkor még finoman fogalmaztam. A mesterséges intelligencia rettenetesen gyenge, társaink beállnak a tűzvonalba, az ellenségek a fedezék rossz oldalára bújnak, közvetlen közelről se vesznek minket észre, vagy éppen ellenkezőleg, több száz méterről kilőnek, nem is tudom, melyik a rosszabb.


Hősünk kézi számítógépének segítségével a játék stratégiai szálát érhetjük el. Parancsot adhatunk a hajók pozícióinak megváltoztatására, támadnunk kell és védekezni, az ellenségek folyamatosan ostromolják a partokat. Komoly taktikára sajnos azonban nincsen lehetőség, ahogyan a szárazföldön, úgy a tengeren is a nyers erő számít csupán, beállítunk két gyengébb hajót a sziget két sarkára, s egy erőset a bázisunk elé, ezzel le is tudtunk nagyjából minden feladatot, apró érdekesség viszont, hogy ugyanezen a felületen tudjuk elvégezni a fejlesztéseket is. A lelőtt katonák update csomagokat hagynak el, melyeket hajóinknak adva különleges képességekkel ruházhatjuk fel őket, növelhetjük hatótávolságukat, tűzerejüket, védelmüket, és a radarjaik teljesítményét is, érdemes pár másodpercet erre is fordítani.


A harmadik, s egyben utolsó szál a szemtől szembeni hajócsata. A kiválasztott hajó parancsnokságát átvéve a mi kezünkbe kerül a feladat, hogy elsüllyesszük az ellenséget, a játék egymás mellé állítja a feleket, a győztes az lesz, aki a kitartó rakétázás végén, a víz tetején fog maradni. A fejlesztések használata már csak az ilyen összecsapások miatt is fontos, rossz hír azonban, hogy ez a rész még annyi figyelmet se kapott, mint az előző. A kivitelezés pocsék lett, hiába áll a két hajó öt másik társaságában a partok közvetlen közelében, a játék a csata idejére a nyílt óceánra helyezi kettejüket, az összecsapás pedig alig tart pár másodpercig, a mi feladatunk is csak annyi benne, hogy meghúzzuk párszor a ravaszt. A játékmenet három irányvonala közül egyedül az FPS rész élvezhető valamennyire, ami a másik kettőben rejtő lehetőségeket tekintve igencsak lesújtó dolog.


A Battleship: The Video Game fejlesztését a Silent Hill Homecoming, a GI Joe: The Rise of Cobra, illetve a Green Lantern címekért is felelős Double Helix Games vállalta el, a kivitelezés pedig a közepes szintet is alig, hogy súrolja. A látványnak vannak szép pillanatai, de összességében véve átlagon aluli teljesítményt nyújt, a speciális effektek elavultak, a robbanások csúnyák, a karakterek pedig egyenesen rettenetesek. Szögletesen mozognak, és kidolgozatlanok, mindegyik katona ugyanúgy néz ki, az arcukat borító maszk miatt pedig még a szájukat se látjuk tátogni, a fejlesztők jól kitalálták, hogyan ne kelljen sokat dolgozniuk. Ami a zenét illeti, az legalább nem rossz, a film betétdalai visznek némi mesterséges izgalmat a kalandokba, a játék nem sok családi vitrint fog díszíteni, ez egészen biztos.


Akinek tetszett a Csatahajó, az tehet egy próbát a játékkal, hiszen rettenetesen rossznak a feldolgozás nem mondható, bár az igazat megvallva az elvárások se voltak magasak. A Battleship: The Video Game épphogy bekerült a játszható kategóriába, A4-B3, talált, süllyedt.