Dishonored teszt

A Bethesda gőzerővel sulykolta belénk az elmúlt hónapokban, hogy a Dishonored maga lesz a megváltás - egy régóta elfeledett műfaj, a steampunk zászlóshajója. Szerencsére az ígéretek nagy része nem volt üres fecsegés: a francia illetőségű Arkane Studios a zseniális Arx Fatalis és a kőkemény közelharccal operáló Dark Messiah után ismét minőségi terméket tett le az asztalra. Egyedi élmény a kegyvesztettek számára: már az első órák után nyilvánvaló számunkra, hogy a mesteri design könnyedén elviszi a hátán az egész játékot. Az már csak hab a tortán, hogy emellett a mechanika is teljesen kézre áll. Ritka gyöngyszemet hoztak a felszínre a lyoni kagylóhalászok, melynek minden esélye megvan arra, hogy ott legyen az idei év legjobbjai között. A Dishonoredet a Thief és a Half-Life 2 szerelemgyermekeként aposztrofálhatjuk, s nem is állunk távol a valóságtól. Hiába a kölcsönvett ötletek sokasága, a játék legnagyobb erénye kétségtelenül a hangulatában rejlik. 


A megérkezés és az első fordulat percei sokáig az emlékezetünkbe vésődnek: a bálnavadászatból élő Dunwall városába beitták magukat a viktoriánus korra jellemző védjegyek. Az ipari fejlődés előretört – köszönhetően a bálnaolajnak –, a gépisített üzemek és rendfenntartó eszközök jól megférnek egymással, ahogy a kard és a lőfegyverek is. A gyárak kéményéből füst száll fel, ám a patkányok által terjesztett pestisjárvány szürke és elkeserítő felhőként telepszik a vidékre. Főszereplőnk Corvo, miután egy baráti bújócskában vesz részt a trónörökössel, kénytelen azzal szembesülni, hogy az orra előtt gyilkolják meg az elkeseredett császárnőt. A titokzatos csoport résztvevőit a városi honatyák korrupt és veszedelmes társaságában kell keresnünk. Szerencsére vannak még olyan, Kívülállókként ismert lojalisták is, akik nem nézik tétlenül, hogy a bitó alá hajtsuk a fejünket; támogatásukkal megszökünk a börtönből és első feladatunk az lesz, hogy megmentsük az elrabolt Emilyt. A városon időközben a káosz is elharapódzik: a járvány tovább szedi az áldozatait, az utcákon keménykalapos bandák terrorizálják a lakosságot, az újdonsült diktátor pedig a karhatalom eszközével igyekszik megszilárdítani a hatalmát. Csak a saját képességeinken múlik, hogy a nyilvánosságot kerülve szíven szúrjuk-e a felelőseket. 


Nyilvánvaló, hogy a történet nem a legeredetibb, amit valaha is halottunk, ám a finoman adagolt fordulatoknak köszönhetően végig fenntartja az érdeklődést. A mozgatórugói a becsület, a család a bosszú körül forognak. Érezzük, hogy tényleg szebbé tehetjük a jövőt (még a jobboldaliak nélkül is), s ha nem pusztán a gyilkolásra rendezkedünk be, akkor kevesebbet szembesülünk a hullákat eltakarító patkányokkal, s a hervasztó szürkeséget a napfény váltja fel. A karakterek kellően érdekesek: néhány nemesi sarj fizimiskáján felfedezhető némi aberráltság – vélhetőleg a házon belül frigyre lépett felmenők következtében. Az arisztokrácia tagjai között nem csupán szörnyetegeket találunk, vannak olyanok is, akik nem csak a saját hasznukat lesik. Dunwall utcáin botorkálva valaha jobb sorsban részesült személyekkel paktálhatunk le, akiknek némi szívességet is tehetünk jutalom fejében. A sztori számos naplóbejegyzésben válik teljessé, és ezeket ékes magyar nyelven olvasva még inkább elmerülhetünk a disztópiában. Az emberség, mint jelenlévő tulajdonság nem sok videojátékban van jelen, a morális mondanivaló bőven túllép az árnyaltságon, és kőbe vésett hátteret ad a Dishonoreddel eltöltött időnek. 


A játékos döntéseinek és stílusának köszönhetően kétféle befejezést kaphat a cím. Ha minél nagyobb káoszt okozunk, és megcsonkított hullákat hagyunk magunk mögött, akkor nem teszünk jót a városnak. Több lesz a betegséget terjesztő patkány, s bár nehezen álljuk meg azt, hogy ne vágjunk le mindenkit, érdemes megfontolt taktikákat és a lopakodást előtérbe helyezni. Az előrelátásunkat a játékidő is meghálálja: a fékevesztett harccal lényegesen rövidebb idő alatt végigszaladhatunk a játékon, bár akkor szinte semmit nem látunk belőle. Ha befogadjuk a részleteket és minden apró-cseprő mellékküldetést teljesítünk, valamint összeszedjük a gyűjthető tárgyakat, simán kisajtolható belőle az előbbi többszöröse. Az eldugott rúnákkal és talizmánokkal új képességekkel, illetve hangsúlyos bónuszokkal vértezhetjük fel Corvót. Szóval nem csupán a pályavégi statisztikában mutat jól, hanem ez a fejlődési rendszer egyetlen mozgatórúgója is. Megtalálásukban egy szív lesz a segítségünkre. 


A harc olykor elkerülhetetlen, de legalább kellően mély és szórakoztató. Corvo két fegyvert is használhat egy időben: jobbjában egy karddal szeletelheti ketté az ellenfelet, míg a bal kezében egy lőfegyver (puska, számszeríj) lehet. A vágóalkalmatosságok esetében nem vezet sikerhez az eszetlen kaszabolás: figyelnünk kell a riválisok mozdulataira, hiszen jó időben kell hárítanunk is. Több ellenfélnél folyamatosan mozognunk kell, védekezni, majd támadni. A lövések nem egyszer húznak ki minket a csávából, ám a drasztikusabb megoldást kedvelők használhatnak durvább lőszereket is, illetve békés szándékúak altatólövedékeket. Az alapból elérhető automata célzást ajánlott már a játék legelején kiiktatni a menüben. A vérontás élményét tovább fokozzák a különböző gránátok és vezetékes csapdák is. Már az első órákban szert tehetünk különféle misztikus képességekre, mellyel lassíthatjuk az időt – így kitérhetünk a csapások elől –, erőlökéssel dönthetjük fel a rosszarcúakat, illetve vérszomjas patkányhordát küldhetünk rájuk – s ez csupán ízelítő. A harcok általában látványos kivégzésekkel, csonkolásokkal járnak, ami külön jó pont – főleg, hogy később még kegyetlenebb megmozdulásokra költhetjük a rúnáinkat. A sérülések ellen annyit tehetünk, hogy magunkba öntjük Sokolov életelixírjét, amely egyébiránt a pestistől is megvéd bennünket.


A rejtőzködők számára is egy sor masszív lehetőség adódik. A legfontosabb az, hogy soha ne csapjuk zajt és lehetőleg kerüljük a túl világos helyeket. Mivel a Dishonoredben a fényforrásokat – a gyertyák kivételével – nem tudjuk kiiktatni, így a jó búvóhely felfedezése különösen ajánlott. A nyílt utcán kapaszkodjunk fel a háztetőkre, használjuk a szűk sikátorokat, a tisztánlátás végett hajoljunk ki a fedezékek mögül. Az egyik különleges képességünkkel rövid távolságra teleportálhatunk, s ha fejlesztjük az ugrásainkat, akkor az elrugaszkodás és a magaslatokról való érkezés is könnyebbé válik. Belső tereken mindig bújjunk el az asztalok alá, vagy a szekrény mögé, s ha fejlesztjük a Dark Vision skillünket, a sötétben is jobban látunk majd. Sunnyogva kétféleképpen intézhetjük el a karhatalom talpnyalóit: mögéjük lopózva elkábíthatjuk, vagy kíméletlenül nyakon szúrhatjuk őket. A hullákat nem kifizetődő magunk mögött hagyni, mindig rejtsük el őket egy félreeső zegzugba - ha csak nem akarjuk azt, hogy az egész kompánia minket keressen. Összességében a lopakodós szegmens jól működik – vért izzadva, de tényleg végignyomhatjuk a pályákat egyetlen ölés nélkül is, elkerülve az ellenfeleket, figyelve azok járőrözési útvonalaira. 


A játékmenet viszont nem lép túl a linearitás szabályain. A pályák követik egymást, igaz a terepeken rengeteg alternatív útvonalat találunk. A város egy-egy szegletét járjuk be, az aktív küldetésekhez tartozó waypointokat mindig feltűntetik a képernyőn – rajtunk múlik, hogy miként jutunk el oda. Jó néhány fal megmászhatatlan - minden lehetséges út a designeri döntés következménye, a szabad mozgást csak nagy jóindulattal jelenthetjük ki. Félreértés ne essék, a pályák kellően nagyok ahhoz, hogy ne érezzük fojtogatónak a dolgot. Ha figyelünk az apró részletekre és mindenhova benézünk, akkor a felfedezés remek örömöt nyújt. Kár, hogy Corvo nem simogathatja meg a prostituáltak fenekét, az NPC-kkel való interakció néhány válaszadási lehetőségre korlátozódik – vagy elfogadjuk, amit kínálnak, vagy nem. Ha egy boltost megszabadítunk a védelmi pénzt követelő verőlegényektől, akkor jutányosan ad el nekünk dolgokat, ha fogytán lesz a készletünk. Rendszertelenül, de előfordul, hogy az ellenség mesterséges intelligenciája zavarossá válik és meglehetősen komikus helyzetekkel áll elő. Néha akkor vesz észre, amikor teljes biztonságban érezzük magunkat, máskor viszont akkor sem, ha három méterre tőle vágjuk el a haverja torkát. Mindezek tetejébe egy idő után az ellenfelek klónjai váltják egymást, de ez legyen a legkisebb gondunk. 


A Dishonored művészeti stílusa tényleg stabil alapokon nyugszik. A steampunk világ megalkotásáért nem más felel, mint Valve-tól elcsábított Viktor Antonov, a Half-Life 2-ben látható City 17 tervezője. A művészre jellemző jegyek itt is észrevehetők: hatalmas mechanikus lépegetők, s hiába a viktoriánus-hangulat, olykor sci-fibe illő gépezetekkel találkozunk. A karakterdesign szintén telitalálat: egyfajta átmenet a valóság és a karikatúra között, s egyáltalán nem érezzük tolakodónak az elborultságot. A grafika viszont kétélű fegyver: a textúrák minősége konzolon nem a legjobb, túl sok az elmosódó elem, viszont a művészeti design ellensúlyozza a spórolás nyomait. A pályák felépítésével nem volt gond, kellően nyomasztóak ahhoz, hogy ne váljanak unalmassá: az utcákon halmokban állnak a légylepte holtestek, mindenütt bezárt ajtók és karikás szemek tekintenek vissza ránk. A haldokló város hangzásában hollywoodi szinkronszínészek működtek közre – még a legérdektelenebb dumcsizást is remekül feldobja a profi stáb. A zene tovább fokozza a bizonytalanságot és a komorságot, Daniel Licht ismét remek darabokat komponált a Silent Hill: Downpour után. 


Ha fogalmazhatunk úgy, hogy a fejlesztők kisujjból kirázták az idei év sikercímét, akkor az állítás bizony igaz a Dishonored kapcsán.  Nincs kétség afelől, hogy az egyjátékos élményre koncentráló, lopakodós ismérvekkel rendelkező címekre igen is szükség van: az Arkane disztópiája ha nem is magasan, de kiemelkedik a kaptafa mellől nem tágító mezőnyből. Ha több stílust is ki akarsz próbálni, akkor minimum kétszer kell nekiugranod – nagy eséllyel találni fogsz benne olyan dolgokat, mely az újdonság erejével hatnak majd – főleg, ha homlokegyenest máshogyan rakod össze Corvo aktív és passzív képességeit. Az nagy ámításoknak van kézzel fogható értéke: mind a harcrendszer, mint a sunnyogás is remekül megállja a helyét. Idén is megszületett a tavalyi Deus Exhez hasonló meglepetés, amely steampunk játék révén megérdemli a figyelmünket, főleg, hogy elfogadható minőségű magyar fordítással került forgalomba.

Kapcsolódó cikkek

• Dishonored: Definitive Edition teszt
• Dishonored: Game of the Year Edition teszt
• Dishonored előzetes