The Unfinished Swan teszt

Néha jó kiszakadni a modern közegből és elmélázva teret engedni képzeletünknek. A jóleső melankólia simogatja az érzékeinket, újra gyereknek érezzük magunkat – olyan kisdednek, aki belefáradt a sok ugyanolyan véget ért mesébe. A monoton hétköznapokra nevelő okításokat elengedjük a fülünk mellett. Nincs kedvünk átöltözni, nem akarunk kezet mosni, nem akarunk olyan ruhában járni, mint a többiek. Keressük a szokatlant és a megmagyarázhatatlant, ami puszta jelenlétével melegséggel tölti el a szívünket. Lételemünk a művészet, már a mindennapi dolgokban is a különlegeset keressük. Habár korunk független játékai sokszor visszafelé sülnek el – indie játéknak hívják magukat azok az alkotások, melyek egyetlen árva ötlettel felvértezve önkényesen próbálnak többnek látszani, mint amilyenek valójában. Minket viszont nem lehet átverni: úgy szakítjuk ki a satnya hajtásokat a földből, hogy közben a szemünk sem rebben. Az önjelölt szakértők pedig nagyokat pislogva hüledeznek, hogy ezt most miért kellet, pedig… A művészet és a művészinek látszó nem ugyanaz, de joggal hisszük, hogy a The Unfinished Swan az előbbi kategóriába sorolható.

A Giant Sparrow 2008 óta készülő alkotása abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Sony felkarolta, lévén a japánok élen járnak a fejlődő új irányok ápolásában. Elég csak az olyan, közelmúltban megjelent címekre gondolni, melyek egyre jobban elmossák a határokat a játékok és az interaktív filmek között: Heavy Rain, Journey, de ide sorolhatjuk még a The Walking Deadet is. Kockázattal jár, ha egy videojáték szokatlan értékeket vonultat fel, miközben fittyet hány a kőbe vésett alapokra. Az új műfajok így születnek, ám ha részletesen is szemügyre vesszük őket, rájövünk, hogy azért nehezen, de be tudjuk őket skatulyázni. A kezdeti szárnypróbálgatások nem minden esetben úttörőek, ám iránymutatásuk megkérdőjelezhetetlen.

A The Unfinished Swan főhőse egy Monroe nevű kisfiú, aki édesanyja halálát követően árvaházba kerül. A derék mama valaha elismert festőnek számított, de rengeteg munkája sajnos befejezetlen maradt. Monroe egyik éjszaka arra ébred, hogy kedvenc festménye, a „befejezetlen hattyú” vászna teljesen üres, így ifjú hősünk útra kell, hogy megtalálja az elkóborolt madarat, kezében az anyja ezüst ecsetével. A játék narratívája olyan, mintha egy mágikus mesekönyv elevenedne meg előttünk négy fejezeten át. A mi feladatunk az, hogy az oldalakon található pályákat „életre keltsük”, miközben egy bánatos király történetére is fény derül. A vakítóan fehér, minimalista mesevilág lassan, de biztosan megmutatja igazi arcát, ahogy az ecsettel szanaszét fröcsköljük a fekete festéket.

A szinteken elszórva található könyvlapokon kerekedik ki a nagyravágyó királyi család meséje, miközben mi a hattyú által hagyott sárga nyomokat követjük, melyek az egyedüli iránymutató jelzések. Alapesetben minden fehér, ám a kontrollerrel vagy a PS Move-val könnyedén hajigálhatjuk a festékgombócokat. Lassacskán kikerekedik a világ arca: az utakat övező sziklák, falak, szobrok, netán a kastélybelsők, és olyan földet lakó lények is - a hiányos, kissé steril környezetnek valami meghatározatlan varázsa van. Ha egyszer egy magaslati pontra érünk, s visszanézünk a megtett útra, a szemünk elé táruló festői látvány azt sugallja, hogy jóval kimunkáltabb látványvilággal van dolgunk, mint az elsőre hinnénk. Ahogy haladunk előre, lassacskán fény derül arra, hogy a rátarti király a lehető legtökéletesebb világot szerette volna megalkotni. Nem jött össze teljesen.

A kezdeti álmélkodás után a játékmechanika csavar egyet a recepten, s a felfedezés szépsége mellett megjelennek a környezeten alapuló feladványok is. Kapcsolókat hozhatunk működésbe a víz segítségével, hogy növekedésre serkentsük a növényeket. Olykor csak akkor leszünk biztonságban, ha a sötétben mozgunk, hiszen a pókok a fényben támadnak ránk. Alapvetően három dimenziót ismerünk meg a The Unfinished Swanban, jóllehet, a későbbi szinteken már könnyebben tudunk navigálni, s némileg megfakul a kezdeti varázs. A készítők szerencsére mindezt azzal kompenzálták, hogy a játékmenet tempósabb lesz, már-már egy shooterhez hasonlít. Nincs is különösebb baj a kékes-szürke pályák hangulatával, itt is szükség lesz a leleményességünkre, mégis érezhető az éles kontraszt.

Ahogy haladunk előre a pályákon, már messziről feltűnnek az oda nem illő, színes léggömbök, amiket egyszerűen el kell találnunk a festékpacával. Segítségükkel gyűjthető extrákhoz jutunk, amiket a játék Toys menüjében aktiválhatunk is. Ezek közé tartozik egy olyan kijelző, amely segít a rejtett lufik megtalálásában, de olyan képességünk is lehet, amivel a levegőben megfagyaszthatjuk a festéket, s később szélesebb területet is megfesthetünk egyetlen dobással. Ha netán túl sok lenne a jóból, azaz a rengeteg szétszórt feketeségtől nehezebben látjuk át a pályákat, választhatjuk azt a speciális kunsztot, amivel megtisztíthatjuk a területet a már szétfröcskölt festéktől. A gyűjtögetés jót tesz a játék újrajátszhatóságának, de arra sajnos nem elég, hogy huzamosabb ideig lekössön minket. A The Unfinished Swan csupán 3-4 órára köti le még a legínyencebb játékosokat is. Bizony, ha mindenképpen hibát akarunk keresni, a csekély játékidő feltétlen lerontja az összképet.

A fejlesztők mindent kihoztak az alapvetően egysíkú témából, hiszen hosszabb távon a koncepció csupasz gerince bizonyára nem működne. A fehér vászon egy idő után kikezdi a szemünket, s a játék bizony komoly próbatétel a látószervünknek – szinte már hunyorognunk kell, hogy minden részlet kivehető legyen. Lehet, hogy a nagytöbbség gyomrát megfekszi az a tény, hogy a játékban gyakorlatilag nincsenek textúrák, mégis két-három színből is lehet felejthetetlen vizuális végeredményt kapni. A koronát a mesteri zenék és a narrátor negédes hangja teszi fel az The Unfinised Swanra, mely még a legszkeptikusabb trollok fülét is úgy simogatja, hogy egy nyáladzó kis pulya válik belőlük. A király szinkronjáért pedig olyasvalaki felel, aki minden Monty Python-rajongóból előhozza a pitiző kiskutyát. Mond nektek valamit Terry Gilliam neve?

A The Unfinished Swan egy merően másfajta játékot kínál számodra, mint amit eddig láttál. A formabontó narratíva és a számos emlékezetes pillanat könnyedén a klasszikusok közé emelheti. A Giant Sparrow csapatára érdemes lesz fél szemmel figyelni, főleg akkor, ha már belefáradtál az egymást másoló, ugyanolyan címek sokaságába – van egy olyan érzésünk, hogy a Quantic Dreamhez és a thatgamecompany-hoz hasonló kaliberű társasággal lesz dolgunk. A produktummal eltöltött idő, ha hosszabb távon nem is, pár magányos órára mindenképp előcsalta belőlünk a gyermeki rajongást. Az édes múltból építkezve, amikor még minden mese megfoghatatlan élmény nyújtott számunkra. Emiatt a játék miatt érdemes adózni az emberi műalkotások előtt – főleg, ha kellő művésziesség szorult beléjük.