DmC: Devil May Cry teszt

Egyszerűen nem volt rá esély, hogy az új DmC jó legyen, igaz? Túl sok minden szólt a Heavenly Swordöt és az Enslavedet fejlesztő Ninja Theory ellen: lecserélték a főszereplőt, más lett a történet, megváltozott a világ, a Devil May Cry gyakorlatilag kapott egy szép nagy rebootot. A probléma csak annyi, hogy bármennyire is szeretnék a keményvonalas Dante-fanatikusok utálni ezt a játékot, a Ninja Theory gyakorlatilag telibe talált majdnem mindent. Be kell látnunk: a Devil May Cry ugyan egy fantasztikus és régi sorozat, de a régi formájában már nem érte volna meg visszahozni. A széria népszerűsége egyre csökkent, új játékosokat pedig nem nagyon tudott elcsábítani, hogy növelje táborát.


Persze ez nem véletlen. A Devil May Cry ugyanis mindig híres volt arról, hogy brutálisan nehéz. Ráadásul olyan szintű és mennyiségű gombnyomkodásra volt benne szükség, hogy emlékszem, a PS2-n egy DMC 3-mal átjátszott délután után a következő nap végig fájtak az ujjaim és a csuklóm, pedig akkor még sokkal többet rejszoltam, mint most, tehát edzésben voltam. Még az átkozott töltőképernyőt is szét lehetett lőni. Aztán persze ott volt Dante karaktere, amit valaki vagy szeretett, vagy nem. A magabiztos és kőkemény bőrdzsekis, fehérhajú főhős mindenesetre bekerült a játéktörténelem legnagyobb ikonjai közé. A Ninja Theory azonban úgy döntött, mindezt megváltoztatja, elhozza a DmC-t a jelenkorba, és megpróbálja egy friss nézőponttal megmutatni, hogy a régi sorozat újragondolva igenis életképes lehet.


Nos, az új Dante szerencsére közel sem lett egy olyan vállalhatatlan metroszexuális figura, mint azt az első előzetesek sejtetni engedték, annak ellenére, hogy továbbra is úgy néz ki, mint aki a Pull & Bearből veszi a pólóit. Ettől függetlenül azonban egy eléggé kemény, beszólogatós gyilkológéppel van dolgunk, aki egy pillanatot sem hezitál, ha a legcsúnyább démont kell rendbe tennie, két bazmeg között. A történet középpontjában a Mundus, a legerősebb démon áll, aki egy jól menő üzletember képében egy kábelcsatorna, pénzügyi szolgáltatások és italok segítségével próbálja elbutítani és szépen lassan rabszolgasorba hajtani az emberiséget. Nem lehet nem észrevenni, hogy mintha a készítők kifejezetten a FOX News-csatornát, illetve Rupert Murdoch médiabirodalmát akarták volna szatirikusan bemutatni.


Az egyetlen élőlény, aki átlátja a dolgot, az maga Dante, aki egy nephilim, vagyis egy démon és egy angyal frigyéből született lény. Mundusnak már sikerült bebörtönöznie Dante szüleit, most pedig főhősünk elpusztítását tűzte ki célul, hogy senki ne akadályozhassa meg ördögi terveit. Dante azonban nem csak, hogy érett (bár kicsit másnapos) a feladat megoldásához, tud mozogni a mi világunk felett található limbóban, a démoni lények otthonában is. Ahogy haladunk előre, a limbo folyamatosan áttöri a világ határait, így egészen bizarr és kreatív környezetek jöhetnek létre, és ez már magában is elég ahhoz, hogy biztosítsa a megfelelő változatosságot.


Persze mindez semmit nem érne, ha a harcrendszer nem lenne jó, elvégre egy hack & slash-ről beszélünk. Nos, rögtön meg kell jegyezni: a harc talán nem olyan mély, és talán nem követel meg olyan precizitást, mint a régi Devil May Cry-epizódok. Viszont nagyon átgondolt, nagyon élvezetes és hihetetlenül látványos. Alapvetően Dante a már megszokott fegyvereivel rendelkezik: nagydarab kardjával és két félautomata pisztolyával, azonban ahogy haladunk előre, úgy kapunk hozzáférést a durvább és változatosabb dolgokhoz. Először is, a legfontosabb, hogy a két vállgomb használatával válthatunk Dante angyali és ördögi képességei között, ami egyrészt a használható fegyverekben mutatkozik meg. Az angyali részről kapunk egy méretes kaszát, meg két dobócsillag-szerű cuccot, melyek főként a gyorsabb mozdulatokhoz használhatóak, és kevesebb sebzést visznek meg. Az ördögi vonalon aztán érkezik egy szintén nem túl kicsi balta, valamint két bokszer, melyek inkább a lassabb, de nagyobb sebzés bevitelére jók.


Nem csak a fegyverek változnak a két végleten, hanem Dante húzási képességei is, amely talán egy kis biccentés a negyedik rész Nerója felé. Angyali formában Dante odahúzza magát az ellenfelekhez, vagy tárgyakhoz, míg ördögi formában azokat húzza magához. A lényeg, hogy az összes elérhető támadásunk és fegyverünk között folyamatosan váltogathatunk, így olyan irgalmatlanul látványos és brutális kombókat hozhatunk össze, és annyi lehetőségünk van, hogy őszintén hiszem, ez az egyik legjobb harcrendszer, amit az utóbbi években hasonló stílusú anyagban láthattunk. Ráadásul rá is vagyunk kényszerítve arra, hogy kihasználjuk lehetőségeinket: az ellenfelek változatos formákban törnek ránk a telepatikus boszorkánytól a közelharci vadállaton át a repkedő köcsögökig, ráadásul sokszor immúnisak is egy-egy támadási formánkra – ami ugyan elsőre talán frusztráló lehet, de aztán beérik.


Az új DmC küzdelmei tehát inkább látványosak, és főként sokkal pörgősebbek, mint korábban, és ez vonatkozik azokra a részekre is, ahol éppen nem harcolunk. Ilyenkor főként hatalmas platformrészeken kell helyt állnunk, ahol rendszeresen alkalmaznunk kell a húzás valamelyik variációját – a játék kontrasztos megjelenítése és színvilága azonban mindig egyértelművé teszi számunkra, hogy éppen magunkat kell odahúznunk, vagy a cuccot kell magunkhoz rántanunk. Ismételten csak: nem a legnagyobb kihívásról van szó, arra vártam, hogy ezekből valami olyan dögnehéz platformszekciókat fognak kihozni, hogy a végére elfáradunk, és meg kell innunk két energiaitalt, mielőtt a nyakunkba szakad a következő csapatnyi ellenfél, de nem. Inkább látványos, viszonylag egyszerűen teljesíthető szekciókról van szó, de ez az élvezeti értékből egy cseppet sem von le.


Ezek mellett a grafika és a pályatervezés is abszolút csúcs. Zseniális, ahogy a démoni világban megjelenő feliratokat vezetőként használják, és ahogy például egy hirdetés mögött felbukkan annak „valódi” tartalma, az „obey” (engedelmeskedj) felirat, és ehhez hasonlók.  Néhány hiba azért akad: az elődökkel ellentétben az új DmC nem 60fps-sel fut konzolon, bár az irányítás így is tökéletesen válaszképes és pontos – igaz, az ellenfélre rögzítés néha hiányzik, amikor húzni akarunk, és persze, hogy a rossz célpontot találjuk el. A bossharcok sajnos nem olyan élvezetesek, mint a sima küzdelmek, és nem is kifejezetten nehezek, bár azt meg kell hagyni, hogy a kinézetük zavarba ejtően ötletes. Aztán persze sokaknak nem fog tetszeni a befejezés sem, ami azért szomorú, mert a sztori felépítése egyébként sokkal jobb, mint a korábbi részekben. Meg egyébként is: reméljük, hogy a jön a folytatás, és rendbe hozza, mert az új DmC bizony nagyon jó.