Zeno Clash II teszt

Négy éve már, hogy chilei Ace Team elhozta nekünk meglehetősen szürreális világban játszódó Zeno Clash-t, melyben semmi más dolgunk nem volt, mint laposra verni az elénk furakodó állatkülsejű humanoidokat. Madáremberek, macskafejű felegyenesedett teremtmények estek neki főhősünknek, aki ütötte, rúgta őket, ahogy az egér jobb és bal gombja megengedte. A dél-amerikai játékfejlesztés talán legismertebb alkotása pont azzal akart hírnevet kivívni magának, hogy egy merőben szokatlan és iszonyatosan komplex(nek tűnő) világot tárt elénk, s csak egy szót mormoltunk magunk elé, amikor megkezdtük a kalandjainkat: „beteg”. Nemhogy beteg, de a művészi stílusnak látszólag se füle, se farka. Mintha a fejlesztők bedrogozva nézték volna a szombati bokszmeccset és a Dr. Moreau szigetét, de az emlékek másnapra összekuszálódtak. Persze az okosak látták benne a fantáziát, legalábbis ezt mondták magukról, sőt a koktél úgy-ahogy egyedinek számított, a verekedős szegmensek pedig működtek, úgyhogy zöld utat kapott a folytatás. A legnagyobb bánatunkra.


A hivatalos megfogalmazás szerint a Zeno Clash egy belső nézetű brawler, ijesztően furcsa koncepcióval, de viszonylag elfogadható harcrendszerrel. Mintha egy idegen bolygóra csöppentünk volna, amely látszólag megmaradt a középkori viszonyoknál, ám az emberi lakói mintha az állatokkal háltak volna – függetlenül attól, hogy elevenszülő, vagy tojást rak az anya. A bejárható terület sem lehet ismerős senkinek, élénk színekkel operáló, kisebb, kunyhókból álló falvakkal, netán olyan kietlen tereppel, amin óriási, szelíd állatok laknak. Nos, ez az elborult légkör a folytatásból sem hiányzik, a művészi identitás - talán fogalmazhatunk így - csavar egyet a recepten, s csak úgy bombáznak minket a fanyar ingerek, amit vagy befogadsz, vagy nem. Vagy tetszeni fog, vagy nem. Négy év alatt úgy látszik még többet szívtak a chilei felebarátaink, vagy még nem heverték ki teljesen Pinochet rémuralmát. Mindenesetre a posztraumatikus stresszben született játékukról legalább beszélnek, bár inkább saját érdemei miatt magasztalhatnánk.


Az előző rész főhősét, Ghatot irányítjuk ezúttal is, ő legalább azon kevesek egyike, aki a homo sapiensre hasonlít. A történet szerint szülőnket, a hímnős, nyakigláb Father-Mothert börtönbe vetette a vidék új uralkodója, Golem. Ránk és nővérkénkre, Rimatra hárul a feladat, hogy egy ütőképes tervet eszeljünk ki, és kiszabadítsuk azt, akinek az életünket köszönhetjük. Furcsa képzavar, lévén apa-anyánk az első rész egyik főellensége volt, de a családi perpatvar már véget ért. Zenozoik világa mit sem vesztett bájából, ugyanolyan kifordított és minden realitástól mentes környezetet járunk be, amely első ránézésre nyitott, de az igazság az, hogy a fejlesztők amatőr módon terelgetnek minket a helyes irányba, azaz lineáris címmel van dolgunk. Meglehetősen sok az újrafelhasznált elem, ami annak tudatában, hogy az Ace Team nem egy gigastúdió, hanem egy korlátozott lehetőségekkel és fantáziával megáldott brigád, talán megbocsátható. Úgysem felfedezni akarunk, hanem agyabugyálni.


Ha pedig minden hájjal megkent sznobok lennénk, aki kulináris élvezetre vágyik, hamarjában lelombozódik a kedvünk Zenozoik bejárásra, amikor szembesülünk az első pofonnal: nem tudunk ugrani. Láthatatlan falak, mesterséges környezeti akadályok terelgetnek minket előre, ha le akarunk térni az ösvényről, nem fog sikerülni, hacsak nem egy direkt mellékküldetésről van szó. A tájékozódást még a térkép sem segíti, amely sokkal inkább tűnik egy zsírkrétával lerajzolt irkafikának, s a legkevésbé sem tudjuk meg, hogy éppen hol a fenében is vagyunk. Az ellenőrzőpontok ritkák és logikátlanok, ócska és idejétmúlt rendszert használ a Zeno Clash II.


Ha azt hiszed, hogy harcrendszer majd kárpótol a sekélyes és korlátolt technológiai húzásokért, akkor nagyon tévedsz. Az előd után joggal bizakodhattunk egy zsigeri élményben, ahol a pofonok már nekünk fájnak, ám szó se róla, a tények tényleg arcul csapják a perfekt belső nézetű közelharcra vágyakozó játékosokat. A játék egyszerűen nem nő fel a feladathoz, a készítők talán a kényszernek engedelmeskedtek, kapkodva próbálták újdonságokkal felvértezni a jól működő szisztémát, viszont csak annyit értek el, hogy egy bonyolult, cseppet sem átlátható rendszert szültek ki magukból. Minden az ütések pontos időzítésén múlik, az ellenfelek védik a testüket és a fejüket, nekünk a legkisebb rést kell megtalálni a pajzson. Alapvetően kétféle támadástípus létezik, ám nem mindegy, hogy meddig tartjuk nyomva a gombot és mikor engedjük útjára öklünket. Persze körmönfont kombók nélkül semmire sem megyünk, muszáj láncba fűzni a mozdulatainkat, hogy megtörjük a védelmet, ám míg mi a pontos kivitelezésre törekszünk, addig a többi ellenfél nevetve ellátja a bajunkat minden irányból. Bizony, a Zeno Clash II-ben nem egyedül járnak a rosszfiúk, ha nem helyezkedünk jól, vagy ész nélkül ugrunk bele a pofozkodásba, hamarjában a földön végezzük.


Ami leginkább dühítő az az, hogy Ghat elképesztően lassan mozog, sokkal lomhábban, mint az ellenfelek többsége, akik szépen ki is használják adottságaikat. Míg mi a fejlesztők felmenőit szidjuk az elvetélt designeri döntéseket megkérdőjelezve, addig szépen feltörlik velünk a padlót, ha csak egy kicsit is hezitálunk. Nem mintha lenne kőbe vésett recept a különféle lények ellen, sokszor még a szépen felépített kombók sem vezetnek sikerre, sokkal inkább a szerencse kérdése az egész – főleg a játék végi harcokban, de korántsem biztos, hogy addig bírjuk idegekkel. Az időzített ütések mellett van Rage-méterünk is, s ha mutató megtelik, akkor szabadjára engedhetjük dühünket néhány speciális támadás képében. Sajnos szűkmarokkal mérik ezt a lehetőséget. Főhősünk primitív lőfegyvereket is birtokolhat, melyek hatásfoka erősen megkérdőjelezhető. A kalapácsok és bunkósbotok nyers erejét nem kell részleteznünk, de néhányuk túl lassú ahhoz, hogy a több ellenféllel való párharcban is hasznát vehetjük. A történet folyamán folyamatosan nyílnak meg új fegyverek, amiket a különféle fejtörők megoldásában is hasznát vehetjük. Már ha fejtörőknek lehet nevezni a gyermekded kihívásokat.


Találunk a játékban pár mellékküldetést is, de a teljesítésük nem ad olyan hasznos jutalmat, amiért érdemes lenne nekivágni néhány extra ellenfél legyűrésének. Titkos területek felfedezéséért és totemek megtalálásáért skillpontok járnak, később a mesterséges intelligencia által vezérelt társakat is hívhatunk magunk mellé, ám ha túl sok sérülést szenvednek el, akkor nekünk kell meggyógyítani őket, de ezt nem mindig lesz lehetőségünk megtenni. A kétfős kooperatív mód már jobban hangzik: a barátunk ez esetben Rimat felett veheti fel az irányítást, az összedolgozós bunyó egy ideig szórakoztató lehet, persze csak ha társunk is érti a dolgát.


Lehet, hogy a tesztelővel van baj - számomra nem jött át teljesen a harcrendszer mélysége, pedig állítólag vannak olyanok is, akik ódákat zengnek róla. A Zeno Clash II egy teljesen abszurd játék, a folytatásra nem érte meg lecserélni a jól bevált Source Engine-t az Unreal Engine 3-ra, lévén a grafikai minőség nemhogy nem ugrott meg, de néhány helyen még az elődtől is elmarad. Ha viszont szokatlan történettel átitatott produktumra vágysz, mert mindent ki akarsz próbálni az életben, nosza, ne visszakozz. Lehet, hogy van benne némi perverzió, amikor vadállat, madár és ember kereszteződéséből létrejött torzszülötteket püfölünk? Egy biztos, itt kiélheted minden ferde hajlamodat. Az Ace Teamnek azt tanácsoljuk, hogy ne rágja folyton ugyanazt a csontot, a folytatások készítése nem minden esetben kifizetődő, bízunk a kreativitásukban, és reménykedünk, hogy a következő alkotásuknál már a művészi vénájukat és a türelmüket is előveszik.