Killer is Dead teszt

Egy nyurga alak bontakozik ki mellette a komor árnyékok közül, fekete öltönyt, fehér inget és keskeny nyakkendőt visel, a leeresztett szamurájkardjához még a homály fátylán keresztül is utat talál néhány kósza fénysugár, hogy csillogás kíséretében pajkosan szökelljen tova. A sarokba szorított, torz, tömzsi gonosztevő nem menekülhet, a vesztét érezve idegesen forgatja szemét, végül a karja helyén levő furcsa gépfegyverből megereszt egy sorozatot, ám az igazságosztó a pengéjével lazán hárít minden egyes skulót. A Peter Lorre-ról mintázott figura ekkor menekülőre fogja, mi pedig megkapjuk az üldözője feletti kontrollt. Sok lehetőségünk és nehéz dolgunk itt még nincs, az irányítás lassú és korlátozott, kizárólag haladni tudunk, a felénk hátra megeresztett további golyókkal sincs tennivalónk, úgy pattannak le rólunk, mint a Metal Gear Rising: Revengeance Ninja Run módjában. A hajsza végén látszólag mégis fordul a kocka, a gyermekrabló meglep minket, szétloccsantja a fejünket, azonban az állapot nem sokáig marad fenn, pár másodperc múlva sértetlenül állunk ismét, és már csak annyi a teendőnk, hogy lefejezzük a tagot, a hóhér munkakörünk szerint ugyanis ez a dolgunk. A rövid jelenetsorozattal a játék mellesleg ügyesen tisztelgett egyszerre Fritz Lang legtöbbre értékelt mesterműve, az M - Egy város keresi a gyilkost című filmje, továbbá Frank Miller és Robert Rodriguez Sin Cityje előtt.

A második küldetés is inkább bevezetőnek és részben gyakorlópályának számít, nincs benne igazi kihívás. Hősünk, akit amolyan James Bond jellegű nőfalónak állítanak be, látszólag nagyban dönget egy bombázót, valószínűleg össze is hozták volna a fejlesztők, csak a direktben ábrázolt nemi aktus a játékpiacon a 18-as korhatár-besorolás alá sem fér be, a hátráló kamera mutatja is, hogy a páros még csak az előjátéknál tart, azt is félbeszakítja egy telefon: munka van. Valahogy a kontinuitás és sok apró részlet nem stimmel, a protagonista szeme például sárgáról vörösre váltott, az egyik karját pedig időközben ő is elvesztette, különös, bizonyos mértékben szervesnek is tűnő, komplex művégtagot kapott, továbbá gyakran hord szemüveget, ami az egyedi képi világ miatt fehéren világít, mint Elijah Wood karakteréé a Sin Cityben, mindez azonban szándékos, csupán később nyer többé-kevésbé értelmet. Pár puhány ellenfél lecsapása után jön az első, elronthatatlanul könnyed, gyakorlatilag önmagát lejátszó főnökharc, elődünket, a jelenlegi hóhért kell hidegre tennünk, hogy elfoglalhassuk a helyét – olyasmi ez, mint a No More Heroes esetében.

A tényleges játék csak e ponton lendül mozgásba. Megkapjuk az állást az első feladatunkkal egyetemben, és megismerhetjük a csapatunkat is. Egyszerre két felettes kerül a nyakunkba: Bryan Roses egy hatvanas, fekete, gyümölcsmintás hawaii inget viselő, rendszerint szivarozó, fémkarú, fémlábú és félig fémarcú vén csataló, Vivienne Squall pedig egy rendszerint köldökig kigombolt szűk ruhában flangáló szőke bombanő, aki ráadásul remekül bánik a motorokkal, sőt egyszerre akár tizenhat fegyverrel is. A negyedik szereplőt, Mika Takekawát mi hozzuk be, héroszunk az utcán találta, és biztosított neki átmeneti szállást a lakóhajóján, a minden lében kanál cserfes tinilány, aki gyakorlatilag ugyanaz a figura, mint Juliet húga a Lollipop Chainsaw-ban, pedig amolyan asszisztensként, levakarhatatlan utánfutóként próbálja meghálálni a gondoskodást. A cég a Bryan Execution Firm névre hallgat, amennyire a ködös utalásokból ki lehet hámozni, az állam irányítása alatt álló, ugyanakkor privát megbízásokat is teljesítő bérgyilkos magánvállalkozás. A küldetések egy része teljesen ki is lóg a személyes, fő történetből, többnyire már halott (bár ez apró spoiler, a csapat mindig újra és újra meglepődik, noha az első után már várható a csavar) magánzók bosszúját kell végrehajtanunk. Akad köztük escheri csodaországban élő pókasszony-Alice által terrorizált festőművész, fülétől megfosztott zeneszerzőnő és a Hold némileg Audrey Hepburnre emlékeztető néhai úrnője, akitől az otthonát rabolták el. Egy dolog köti össze a missziókat: az életünkre törő szörnyek hadát a mellékbolygónkról származó kék „drótok” szállták meg.

A hasonló címe, nem kevésbé elvont története és majdnem olyan durva, cel shading alapú vizuális megjelenítése miatt az anyag a killer7 szellemi örökösének is tekinthető, játékmenetben pedig a Lollipop Chainsaw és a No More Heroes génjeit hordozza magában, igaz jóval kevesebb benne a kombó, és szerencsére a kivégzések sem annyira macerásak, mint az utóbbiban, ami feltehetően a Wii-s gyökerekből következett. A Killer is Dead egy egyszerűbb, háromdimenziós, haladós-verekedős játék, az ellen cséplésén túl más ügyességi feladatok elé nem is igazán állítja az embert, ugrani sem lehet benne. A mozgás mellett az alapok a kaszabolásban, a blokkolás megtörésében, a hárításban és gyors kitérésben, a tereptárgyak használatában, meg persze ezek jó néhány, néhol precíz időzítést is igénylő kombinációjában merülnek ki. Nem annyira megszokott a műfajban, hogy lövöldözni is tudunk, ez a műkarunkhoz kötődik, és eléggé korlátozott, túlzottan azért nem hagyatkozhatunk rá. Az energiacsíkunk alatt látható a vérmutató, ezt vérontással és megfelelő kristályok felszedésével tölthetjük, ilyenek néhány szétvert tereptárgy és hazavágott ellenfél helyén bukkannak fel. Vérbe kerül minden kilőtt golyó, a bullet time lassítás, a nem speciális és nem blokkoló ellenfelek azonnali kivégzése, illetve a vérből is tölthetjük az energiánkat, ha megvesszük az ezt biztosító fejlesztést, ami erősen javallott.

A Musselback névre keresztelt művégtagunkat le is cserélhetjük néhány további kiegészítőre: a fúróval a pajzsokat és a kincset rejtő repedezett falakat semmisíthetjük meg, a fagyasztó lelassítja a rosszfiúkat, a feltöltős ágyú pedig bénítja és komolyabban sebzi is őket. A három extrát a fő sztorin kívül, kizárólag néhány speciális, úgynevezett Gigolo mellékküldetésben szerezhetjük csak be. Ez eléggé megosztotta az embereket, állítólag több tesztelő direkt emiatt, a vitathatatlanul szexista mini-játék miatt pontozta le a produktumot. A lényeg egyszerű, randira kell vinnünk a kiválasztott nőt, és amikor félrenéz, ezerrel kell skubizbunk az erogén zónáit, ez tölti fel a tökösség mércénket. Amennyiben észreveszi, hogy nem megfelelő módon bámuljuk, a helyzet súlyossága és a hölgy szigora alapján megúszhatjuk egy figyelmeztetéssel, de akár azonnal bukhatjuk is a dolgot egy pofon kíséretében. Amikor már elég tökösek vagyunk, ajándékozhatunk is, a tárgy fogadtatásától függően két vagy három ilyen körben nyerhetjük el a leányzók szívét, a természetesen visszafogottan, lényeget kerülően ábrázolt koitusz után pedig mi is kapunk szuvenírt, ezek között lehetnek az említett fegyverek. A hatalmas fecskendővel járó, mi több azon röpködő nővérkénél, Scarlettnél szert tehetünk egy röntgenszemüvegre is, amivel egyrészt bekukkanthatunk a csajok ruhája alá (persze csak alsóneműig), másrészt a folyamatosan változó gondolataikba is beleláthatunk, ezzel felvértezve jobban eltalálhatjuk, hogy éppen mire vágynak. Ajándékokat még a hódítás előtt, a főmenüben vásárolhatunk, célszerű minél több dolgot betáraznunk, ugyanakkor minden vásárláskor mindennek feljebb megy az ára, ha sokat hibázunk, az akár virtuális vagyonok elvesztésébe is kerülhet.

Csak némi idő elteltével derül ki, hogy a gyakran összefüggéstelen, zavaros, leginkább David Lynch kései munkáit idéző történet nem csupán számunkra kusza, de a Mondo Zappa névre hallgató figuránk sem ért belőle semmit, ugyanis amnéziás, az iroda előtti emlékeit mind elvesztette, azt sem tudja, hogy mi történt a karjával, vagy a nevét leszámítva ő egyáltalán ki fia-borja. A tizenkét misszió leküzdése után (ebben benne van a két bevezető és egy rövidebb álomrész is) azért kapunk valami foghíjas, meglehetősen suta sztorit, de a hátterek, ok-okozatok így is ismeretlenek maradnak. A meseszövés mellett az átvezető jelenetek, karakterek és dialógusok sem sikerültek túl erősre, bennem nem hagytak mély nyomot. A fősodort sok megnyitható mellékküldetés is fűszerezi, ezek a szavatosságot azért növelik, akadnak rövidebb kihívások és teljes értékű pályák is, ráadásul a már említett Scarlettnél egy rakás komolyabb arénás küzdelmet is végignyomhatunk, már amennyiben sikeresen megtaláltuk a kulcsukat. Suda51, azaz Goichi Suda ezúttal is egy rá nagyon jellemző, artisztikusan érdekes játékot tett le az asztalra, de a teljes kép mégis kissé összecsapottnak hat, nem ez lesz a mesterműve.