A
lágy zongoraszólam akár feledteti velünk, hogy az asztráltestet öltött lelkek
világa mennyire is reménytelen. A Rain tökéletes példa arra, hogy egy játék
valódi érzelmeket válthat ki belőlünk. Félelmet, kíváncsiságot, melankóliát –
egy megelevenedett festményt alkotott a SCE Japan Studio. A médium képes arra,
hogy valódi művészi értéket közvetítsen, mindezt úgy, hogy meg sem próbálja
felülírni a műfaj szabályait. Esőáztatta világ ez – talán egy háború sújtotta
városban, ahol élőknek már nincs is hely, a gyermekek kezét nem fogják
gondoskodó szülők, a remény csupán a lánnyal való találkozásban csúcsosodhat
ki. Évente talán kétszer-háromszor
találkozunk hasonló címmel, amely merően szokatlan, ám kétségkívül marasztaló
élményt nyújt. A PS3 mindig is remek táplajt biztosított a trendektől
elrugaszkodott daraboknak.
A
bevezető képsorokon az álmából riadt fel a kisfiú, kinéz az ablakon, s látja,
hogy egy hasonló korú lányt ijesztő és erőszakos lények üldözik az utcán.
Felülkerekedik, követni kezdi a társaságot, majd azzal szembesül, hogy ő maga
is láthatatlan – pontosabban csak félig, elvégre, ha szellemtestét eső éri,
alakja láthatóvá válik a szörnyetegek előtt. A Rain műfaját tekintve
puzzle-platformer, néhány, nem túl nehéz fejtörőt kell abszolválnunk a kaland
során, akadályokat küzdhetünk le és próbálunk észrevétlen maradni az ellenség
előtt. Utcákon és sikátorokon keresztül visz az utunk, kisebb terek, templomok,
gyárak váltják egymást, mialatt mi a kis hölgy után loholunk és kerülgetjük a
szörnyeket. A környezet egy régi, világháborús hangulatú európai városra
hasonlít. A falakon árulkodó propagandaplakátokat, ellenállásra buzdító
feliratokat találunk, olykor felborult teherautók, mindenféle törmelékből
összetákolt barikádok állják az utunkat.
És
közben az eső szüntelenül zuhog, ám esetünkben a nedves időjárás számunkra még inkább
barátságtalan. Az esőcseppen láthatóvá teszik sziluettünket, ám a pályák
hemzsegnek fedett kapualjakban, boltíves beállókban és teraszokban, ahol már
szinte láthatatlanok leszünk. Egyedül hősünk kis lábnyomát látjuk. Ugyanez
érvényes a rémségekre, bár azok nem zavartatják magukat: kisebb-nagyobb
behemótok járják az utcákat, s ha elkapnak, vagy utolérnek, az azonnali halált
jelent. Belső tereken lábaink csupán porfelhőt vernek fel, olykor tényleg nehéz
kitalálni, hogy hősünk pontosan hol található. Ha pocsolyába ugrunk, annak
hangja rögtön odacsalja a szörnyeket – a zajkeltést figyelemelterelésre is
használhatjuk. Míg a lény felkeresi a hang forrását, addig mi a fedett
szakaszok között rohanva kereket oldhatunk. Az ötlet meglepően jól működik,
folyton arra sarkall, hogy kihasználjuk az adott pályaszakasz előnyeit.
Általában csak egyetlen megoldás létezik, lineáris játékról lévén szó, ezzel a
jelenséggel muszáj lesz megbarátkoznunk.
A
későbbiekben folyamatosan bonyolódik a szituáció. Például ha sáros pocsolyába
lépünk, akkor lábunk láthatóvá válik a ráragadt sártól, s mindaddig rajta
marad, míg tiszta vízzel le nem mossuk. Ilyenkor teljesen kiszolgáltatottá
válunk, s csak a menekülés az egyetlen járható út. Amire sokszor kerül sor,
elvégre találkozunk a mezei társainál sokkal nagyobb rémekkel is, akik minden
összezúznak, ami az útjukba kerül. Ha nem a legrövidebb úton rohanunk, ha nem
úgy fordulunk a kanyarban, ahogy kell, akkor egy szempillantás alatt nyakon
csíp a bestia, tévesztésre nincs lehetőség. Bár a Rain nem egy hosszú játék,
körülbelül egy óra alatt kiismerhetővé válik, a fentebb vázoltakon kívül új
ötletekkel nemigen találkozunk, csupán a meglévők váltják egymást, kulcsokat
keresünk, de körülbelül ennyi.
A
Rain fix kameraállásokat használ, főként oldalról látjuk az eseményeket, de a
belső terekben egy az egyben visszatér a régi Resident Evilekre jellemző
nézőpontot. Kicsit olyan az egész mintha visszaugrottunk volna az időben. A
statikus kamera egyáltalán nem zavaró, sőt, némi sejtelmességet is kölcsönöz a
játéknak. A játékban egyetlen kimondott szó sem hangzik el, a történet a
falakra írt szövegekben gördül előre, olykor kis segítséget nyújtva a
továbbjutáshoz. A zene viszont annál inkább beszédesebb: iszonyatosan szívbe
markoló vonósdarabok és zongorajátékok ringnak végig a produktum alatt,
amely a legrendíthetetlenebb jellemeket is megállásra, gondolkodásra késztet. A
látvány kissé felemás: a rémek túlzottan elnagyoltak, néhány objektum kissé
puritán, viszont szinte végig zuhog az égi áldás, a színek szürkék – szinte már
felüdülésnek hat, ha egy piros virágú bokrot, azaz némi életet pillantunk meg.
Attól
eltekintve, hogy az erőteljes hangulat és narratíva miatt a Rain nem tud egy
kihívással teli alkotássá válni, mindenképpen ajánlható a művészetre fogékony
játékosok számára. A láthatatlanság egy kiváló ötlet, de a játék túl rövid
ahhoz, hogy ki tudja forrni magát, de azért még több fícsőrt és feladványt el
tudunk volna viselni. Merészkedj ki az esőre, fogadd be az illatokat, hagyd,
hogy a monoton zúgás megbabonázzon, s gondolj eltávozott szeretteidre, akik még
biztosan nagy utat járnak be. Hogy ezt felfogd, nem kell nyitott szemmel
járnod.
Nagy József és Vágó "Laz'lo" László emlékére
Ha lesz rendes teszt, akkor mi a célja a villámteszteknek? Tényleg érdekel, hogy mi ez, és mit takar.
Estére én is letesztelem :)
0-nál több esély van rá, hogy esetleg ez megjelenik pc-re?
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.