Lehetőségünk
nyílt két héttel a megjelenés előtt belevetni magunkat a Castlevania: Lords of
Shadow 2 végleges PC-s verziójába, s teljesen el voltunk ragadtatva tőle –
legalábbis az első pár órában biztosan. A spanyol MercurySteam kellő hozzáértéssel
egy komoly művészeti értéket képviselő alkotást tett le az asztalra, amit bátran
kiállíthatnának múzeumban is, hiszen mind a történet, mint a design olyan
igényes és szemet gyönyörködtető, hogy szinte elaléltunk a társaságában. S ehhez még Hideo Kojima sem kellett. Szinte
hihetetlen, hogy mit sikerült alig több, mint öt gigabájtba belesűríteniük, mintha
megelevenedtek volna a komor várak belsejében csüngő, pókhálós-porlepte
olajfestmények. Gabriel Belmont tragédiáját szinte átéljük, a megannyi
áruláson, családi drámán és kegyetlenségen átesett hős szinte már
belebetegedett a halhatatlanságba, ám a gonosz újbóli eljövetele lehetőséget ad
számára, hogy végleg megtörje az átkot.
A
főmenüben felcsengő zongoraszólam máris a vérünkbe ivódik, Gabriel egy könyvet
lapoz némán, ebből érhetjük el a lehetőségeinket. Kicsit csodálkoztunk, amikor
a produktum már az elején az arcodba tolja, hogy az irányítást kontrollerre
optimalizálták. Gyanakodtunk, amikor a menüben nem használhattuk az egeret és
fapados módszerrel, kizárólag a billentyűzettel navigálhatunk. Nem árt
megszokni, hogy a készítők hanyagul kezelték a PC-s verziót, a képernyőn
felbukkanó utasítások rendre az Xbox 360 kontrollerjének megfelelő gombjaira
utalnak, kell egy kis idő, mire elsajátítjuk, hogy az X- vagy a B-gomb melyik
billentyűnek felel meg a klaviatúrán. Az első pár órában roppant idegesítő
lehet, később persze memorizáljuk az odaillő gombokat, de addig előfordul, hogy
azért harapunk fűbe, mert valamit nem találunk – pedig nem tették messzire a
WASD környékétől. Ez nem mentség a konzolos HUD-ra, ami érthetetlen módon
maradt benne a játékban.
Új
játék indítása után a kaland több száz évvel korábban veszi kezdetét, a
középkorban Isten szolgái ostrom alá veszik Gabriel várát, hősünk itt már
kegyetlen vérszívó hírében áll. Az Arany Paladin egy óriási mechanikus gólemmel
és több száz katonával támadja a várat, eközben Draculaként is ismert
karakterünk hetykén kortyolja serlegéből a testnedvet. Az irányítás és a harc
fortélyait szépen, komótosan tanítja meg a program, ha valamit elbaltáznánk,
semmi gond, annyiszor próbálkozunk, ahányszor csak szeretnénk. A QTE-szegmenseket
sem nélkülöző harcokban kitörünk a várfalra, felkapaszkodunk a gólemre, likvidáljuk,
majd a romokon és a haldokló katonánkon átverve magukat, a szárnyas paladin
életének végére is pontot teszünk. A kántált szent tanok nem állják meg a
helyüket, a világ gonosz, az egyház hiába plántálja az igét a hívekbe, a
beszűkült látásmódjukat kihasználva roppant könnyű megtörni az elnyomottak
hitét. A pályák között a zseniális Patrick Steward meséli el a Belmont család
kálváriáját, majd néhány évszázaddal később, a jelenben folytatódik a történet.
A
Gabriel itt már egy szürke, aszott bőrű vámpírnak tűnik, pont olyannak, mint
Lestat az Interjú a vámpírral ominózus jelenetében. Vörös köpenyébe burkolva
sétára indul a vár környékén, ahol már modern nagyváros épült: az utcákat autók
róják, hajléktalanok kéregetnek, egyvalami azonban nem változik: a gótikus
feeling, amely a maga sötét és holdfényes mivoltával, karcsú tornyaival
továbbra is finom szorongást vált ki a játékosból. Gabriel legyengülten, egy
eldugott sikátorban szembesül a Sátán egyik torz ivadékával. Hősünk könnyű
préda lenne, ha nem sietne segítségére Zobek, aki hosszasan vázolja a világ
aktuális fenyegetését. Alkut ajánl Belmontnak: visszaadja erejét, de cserébe le
kell számolnia a visszatérésen munkálkodó Sátánnal és csatlósaival. Ha hősünk
sikerrel jár, megtörheti az őt sújtó átkot: véget vethet halhatatlanságának és
nyugalmat találhat.
A
Castlevania: Lords of Shadow 2 legfontosabb újítása, hogy a készítők
lecserélték az idejétmúlt fix kameranézetet egy szabadon mozgatható kamerára,
amely mindig a hátunk mögött helyezkedik el. A hatalmas terek és a keszekusza
platformrészek miatt ez a lehetőség úgy kellett nekünk, mint egy falat kenyér.
Szintén a szabadságérzetünket erősíti, hogy a drámai jeleneteket nem muszáj
QTE-vel abszolválnunk, a menüben nyugodt szívvel kikapcsolhatjuk a felesleges
gombnyomkodást. A játékra egyébként nyitott világú címként hivatkoznak a
fejlesztők, ami csak részben igaz. Tekintve, hogy a neo-gótikus stílusjegyeket
magán viselő várost nem járhatjuk be Batman: Arkham City-módjára, hanem a történet felétől egy térképen ide-oda kattintva vándorolhatunk a metropoliszban. A már felfedezett
helyszínekre visszatérhetünk új képességekkel felvértezve, s így a korábban
megközelíthetetlen pályaszakaszokat is felderíthetjük, mellékküldetéseket vállalhatunk. Felkutathatjuk az
életerőnket vagy a mágiánkat megnövelő gemeket - ötöt kell belőlük
összegyűjtenünk a maradandó fejlődéshez. A játékidő negyven százalékát viszont
a kastélyunkban töltjük, fény deríthetünk a családunk titkaira. Ettől
eltekintve a történet lineárisan halad, töltések sorozata után egymást követő,
tágas pályákat járhatunk be.
Amellett,
hogy a pályák részletgazdagsága bámulatos, Dracula két idősíkban is képes mozogni. Kezdetben egy titokzatos gyermeket követve (véletlenül
sem áruljuk el, hogy ki ő) portálokba léphetünk be, amely a dicső múltat
megidéző helyszínekre vezet. A középkor szakaszokban régi ismerősökkel találkozunk, s ahogy haladunk előre a történetben, úgy nyithatunk meg többet és többet.
A korábbi részhez hasonlóan az elesett lovagok és ellenségek feljegyzéseihez is
hozzájuthatunk, így további részleteket tudhatunk meg a szerteágazó mítoszról. A
játék világa nem a legnagyobb, inkább klausztrofóbiánk lesz,
nyilvánvaló határok közé szorulunk, mégis megéri teljesen felfedezni. A
visszatérő elemek közé tartoznak a platform-részek, Gabriel fürgén kapaszkodik
fel a falakra, mesteri műgonddal kialakított tágas csarnokokat mászhat meg,
kiszögelések közt ugrál és csillárokon lengedezik. A tökéletes időzítés a siker
kulcsa, nem árt jó előre felmérni a távolságot. A sötét barlangokban és
kastélybelsőkben olykor apró puzzle-feladványokat is meg kell oldanunk, s nem
egyszer harc közben is. Nem árt alaposan áttanulmányozni az előttünk álló
pályaszakaszt - szerencsére, mikor belépünk egy új területre, a kamera
árulkodóan végigpásztázik rajta, s felhívja a figyelmünket a használható
pontokra.
A zenétől magunk alá csinálunk
Vérbeli
hack ’n slash cím a Castlevania: Lords of Shadow 2, a fejlesztők sohasem
tagadták, hogy legendás klasszikusokból merítettek ihletet. Elsődleges
fegyverünk a Blood Whip, az ostorral alapból kétféle támadástípust csalhatunk
elő vele az egér jobb és bal gombjával. A szerepjátékos elemeknek hála,
folyamatosan fejlődünk, egyre több kombót sajátítunk el. Az ellenfél támadásai
elől kicsit nyögvenyelősen térhetünk ki, olykor a „szabad” kamera csak
összezavar, a blokkolás sok esetben semmit nem ér, a helyezkedés és a folyamatos
mozgás már annál inkább. Két hatásos eszközt is bevethetünk a cél érdekében: az
egyik a fény hatalmát szimbolizáló Void Sword, amely minden sikeres csapás után
gyógyítja hősünket - mondanom sem kell, ha kellően elgyepáltak minket a sátán
talpnyalói, csak ezt a kardot használjuk majd. A láncba fűzött támadások után
Belmont fókusza növekszik, s így fokozatosan nagyobb kárt okoz ellenfeleiben -
persze csak akkor, ha közben nem sérül meg. A később már egy jeges robbanást is
előidézhetünk a kard segítségével, de a továbbjutást megakadályozó vízesések
megfagyasztásához is jól jöhet.
A
Bioquimek céggel (egy zsarnok megavállalat, embereken kísérleteznek, s olyan
gázt szabadítanak rájuk, amitől szörnyetegé alakulnak) való összeütközés után szert
teszünk a Chaos Claws-ra, mely a sötét oldal eszköze. A terebélyes pajzzsal
felvértezett ellenséget csakis a káoszkarmokkal lehet megtörni, egyébiránt
hatásos és gonosz fegyver ez, de csak a közelben ólálkodó rémek ellen hatásos. Sűrűn
váltunk majd a Void Sword és a Chaos Claws között, az adott helyzetnek
megfelelően. A legyőzendő rémségek tárháza széles, lesznek itt zombik és
csontvázak, drabális páncélba öltözött géppuskás katonák, mitológiai teremtmények
és múltunkból kísértő lények is. A legyengült lényeket kivégezhetjük,
elsősorban úgy, hogy kiszívjuk a maradék vérüket. Főellenségekkel is sűrűn összefutunk,
megfektetésükhöz rendre taktikáznunk kell, grandiózus, tökéletesen megkomponált
szekvenciák ezek, ahol az időzítésen és az alkalmazott eszközökön múlik a
siker. A készítők fantáziája egészen elképesztő, már-már beteges, ám
kétségkívül nem kevés elégedettséget érzünk egy-egy dögnehéz szakasz
abszolválása után. Gabriel pedig tökös és művelt figura, hányatott „életére”
fittyet hányva sem veszti el a reményt.
Találkozunk
olyan fejezetekkel is, ahol nem a harc dominál, hanem a lopakodás. Hiába
vagyunk vámpírok, nem leszünk sebezhetetlenek, dacára annak, hogy a múltban már
mindennel tisztában voltunk. Nyilván vannak újdonságok is: Draculaként például átalakulhatunk
patkánnyá, s a derék rágcsálók csoportjával egy bizonyos ideig észrevétlenül
haladhatunk előre, elkerülve az árgus és veszedelmes szemeket. Szellőzőkön és
rácsokon keresztül nyomulhatunk, ott ahol emberi alakban esélyünk sem lenne. Az
utcákon kolbászolva más teremtményeket is megszállhatunk, kicselezve ezzel az
ellenséget, netán egy denevérrajt zúdítva rájuk, hogy összezavarjuk őket. Másik
hasznos találmányunk a Golgothanok, ami egyfajta dobótőrök, a harcokban is jól
jön, ha egy külön gombbal becélozzuk az ellenfél sebezhető pontjait, rést
találva a védelmükön, de a távoli kapcsolókat is működésbe hozhatjuk velük.
Érezhetően csak a modern igényeknek akart megfelelni a MercurySteam, sajnos a
sunnyogós szakaszok nagyon behatároltak, csak egyféleképpen oldhatók meg, távol
áll az elvárható minőségtől.
A
műfajból adódóan a véget nem érő arénaharcok és hullámokban érkező ellenségek
miatt olykor monotonnak tűnik a Castlevania: Lords of Shadow 2, bár a készítők
minden erejükkel azon voltak, hogy változatossá tegyék gyermeküket - illendő
megjegyeznünk, hogy ezzel csak fejre állították a megszokott normákat.
Elcsépeltnek tűnik, de a kevesebb néha több. A játékidővel nincs gond, kényelmes tempóban,
normál nehézségi szinten nagyjából 20-25 órába telik, míg eljutunk a
stáblistáig. A grafikának is két oldala van: a művészi stílus ugye adott, ám ha
közelebbről megnézzük, akkor elnagyolt textúrákat is találunk, Zobek arca és mimikája például katasztrofális, pedig fontos NPC-ről
van szó. Persze simán, 60 fps-sel szakít
még egy közepes gépen is, úgyhogy az optimalizáltsággal nincs gond. A modernkor
kényes téma, a spanyolok megpróbálták tisztességesen lezárni Gabriel
történetét, ám a végeredmény túlságosan is sablonos tragédia, amit ezerszer
láttunk és hallottunk már ilyen-olyan vámpírregényekben és filmekben. Ettől eltekintve a Castlevania: Lords of
Shadow 2 erényei mégis túlsúlyban vannak, a műfaj szerelmeseinek bőven
ajánlható.
ja és pc-s
Van benne vmi., hogy ha pc-s portot csinálnak, csinálják jól. Főleg, hogy ezt nem utólag portolták át eredeti tervezés nélkül, hanem tényleg PC-re is fejlesztették a kezdetektől.
ebben is igazad van szerintem, és a többi dologban is egyet értek,amit írtál. A gond az, hogy vannak fanboy viselkedésű emberkék, aki tényleg ontják az ilyen dolgokat, hogy "örülj, hogy egyáltalán kijött", és hogy "milyen szánalom, hogy a pc-sek rinyálnak, meg sírnak", és hasonlóak. Ja, majd ezentúl akkor én kérek elnézést, hogy vannak igényeim a játékokkal szemben, és nem örvendezek mindennek automatikusan, ami körül nagy hype van, és magas pontszámokat kapott. A sok marketing bullshit-nek rengeteg ember bedől. Sokan már akkor imádnak egy játékot, még mielőtt az megjelent volna. (persze fordítva is igaz)
Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy egy sok reklámot, vagy magas pontokat kapott játék semmiképpen nem lehet jó.
Pedig milyen sokan vannak, akiknek a marketing, és tesztelők, meg a pontszámok mondják meg, hogy mi legyen a véleménye. Sokaknak könnyen át lehet mosni az agyát, és idomítani őket, hogy mit gondoljanak, mit szeressenek, és mit ne.
Igazából elég egyszerű: lóra lónak való nyereg kell, tevére meg tevének való, egyikről ne tedd a másikra. Meg gondolom neked se jönne be ha a boxodon a PS gombjait villogtatnák.
Egy jól átgondolt és megírt irányítás + kezelőfelület már évek óta alap kéne hogy legyen, nem értem miért nem képesek rá egyes stúdiók a mai napig.
Első rész, trailerek és demo alapján simán jó. Én se engedhetem most meg magamnak, hát várok vmi Steam leárazásra.
Tesztet nem olvastam, mert félek a spoilerektől, de a felsorolt negatívumok a pontozás mellett nem tűnek meggyőzőnek/nem tűnt indokoltnak az alacsony pont.
Persze full szubjektiv egy ilyen teszt, nincs is ezzel semmi gond, csak mondjuk az elég szánalom, ha vki nem néz egy filmet / nem próbál ki egy játékot, csak mert vhol vki kevésre értékelte. Azért poén, de vannak ilyenek.
http://www.itplanet.zp.ua/pictures/orig/1/645/1645.jpg
Nekem nagyon kényelmes, jó fogása van, és a tévhitekkel ellentétben nem kell minden játékhoz külön konfigurálni, felismertetni, stb. mert minden játék az Xinput-nak köszönhetően szabvány Xbox kontrollernek látja, és tökéletesen működik, lehet vele játszani úgy, hogy semmit nem kell rajta állítgatni.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.