Yaiba: Ninja Gaiden Z teszt

A Yaiba: Ninja Gaiden Z egy olyan versenyszámban állt rajthoz, amit lehet nagyon jól és nagyon rosszul is csinálni, mindenesetre nehéz egyensúlyozni, és a mérleg nyelve egy pillanat alatt billenhet el az egyik oldalról a másikra. A mélyen tisztelt Keiji Inafune maga is azt nyilatkozta, hogy a Yaiba képében végre olyan játékon dolgozhat, amibe tényleg mindent belepakolhatott, és hiába lelkesedtem én is annyira, hogy végre kiborgként zombikat szeletelhetek, a végeredmény erőltetett lett. És ez csak a kezdet: nehéz megmondani, hogy ki rontotta el a dolgot, de a Yaiba technikai értelemben is összecsapott, ami végképp megpecsételi a sorsát.

A Yaiba a Comcept, a Team Ninja és a Spark Unlimited szerelemgyereke, nem mellesleg pedig a Ninja Gaiden-sorozat spin-off epizódja. Hogy ennek aztán ki örül, az már részletkérdés: a Yaiba egyáltalán nem tesz hozzá a Ninja Gaidenhez, lerí róla, hogy inkább márkázási szempontból játszott szerepet az ismerős cím átvétele. Az univerzum azért valahol közös, a történet szerint antihősünk, Yaiba Kamikaze bosszút akar állni a Ninja Gaiden főhősén, Ryu Hayabusán, amiért az majdnem megölte, azt viszont már nem nagyon részletezi a játék, hogy hogyan csöppentünk egy zombiinvázió kellős közepére, és hogy miért vagyunk Oroszországban. Kapunk majd válaszokat, sőt mi magunk is kutathatunk a pályákon sztorirészletek után, de összességében kijelenthető, hogy ebből a játékból nem fognak regényt írni.

És igen, az alapfelállás bugyuta, és a karakterek is egységsugarúak, de ezt nem feltétlenül kell a készítőknek felhánytorgatni. A Yaiba vérbeli hack & slash, és a körítése maximálisan felvállalja ezt. A lényeg, hogy fröcsögjön a vér, a zombik legyenek sokan, nem árt a csúnya beszéd és a pajzán viccelődés, és végül is miért ne adjunk olyan egysorosokat a főszereplők szájába, hogy attól a VHS-korszak legnagyobb akcióhősei is a falra másszanak? Könnyű észrevenni, hogy a Yaiba egyáltalán nem akarja magát komolyan venni, ha belegondolsz már a kiborg nindzsa vs. zombiinvázió is elég röhejes, de ezzel nincs is probléma. A gondok ott kezdődnek, ha mindez túllendül egy bizonyos ponton: a Yaiba nem igazán áll össze, csak mérsékelten vicces, amikor pedig egyáltalán nem az, akkor nyilván erőltetett, ami csak kínos feszengést okoz a tévé előtt ülő játékosban.

Sebaj, ugorjunk, a lényeg úgyis a kaszabolás! Nos, a Yaiba ezen a téren sem említhető egy lapon a Ninja Gaidennel, valószínűleg tudatos döntés folytán, de a játékmenet lényeges egyszerűsödésen ment át. Hősünk három különböző fegyverrel rendelkezik, a katanájával közelebbről tud odasuhintani az ellenfeleknek egy közepesen erőset, a robotkezével erősebbet sebezhetünk, illetve van neki még egy marha jó, láncos buzogánya is, amivel Kratoshoz hasonlóan tud csapkodni. Fejleszteni lehet, de csak minimálisan: alapvetően ezek kombinálásával kell tömeget oszlatnunk, közben persze védekezhetünk és dashelhetünk, hogy minél kevesebb karcolással ússzuk meg a csetepatékat. A harc kétségkívül látványos, literszámra folyik a vér, és a kellően legyengített ellenfeleket még ki is lehet végezni - itt még egy-két diszkrét lefejezés is befigyel, sőt a felvágott delikvens végtagjait is megőrizhetjük, hogy azzal osszuk a további nyolc napon túl gyógyulókat.

Viszont ebből is kitűnhet, hogy túl sok taktikai lehetőséged nem lesz, legyél gyors, mégis óvatos, és akkor előbb-utóbb minden zombival megbirkózol. Mert belőlük lesz bőven, sok kicsi, egy kevés nagyobb, meg egy-egy óriási, és bár általában az az erősségük, hogy masszív túlerőben vannak, néha bevetnek mást is: savval is leköphetnek, árammal sokkolhatnak és fel is gyújthatnak, ha nem vigyázol. Ezek az “elemek” jelentik egyébként a játék egyik ritka színfoltját: egész jól el lehet bíbelődni azzal, ahogy ezeket a rémségeket egymásnak vezetjük, azok pedig véletlenül végeznek egymással, sőt kombinálhatunk is - ha egy elektromos zombit hozzávágunk egy tüzet okádóhoz, masszív pusztítást végezhetünk a terepen.

A monoton szabdalást általában ügyességi jelenetek és - kis túlzással - fejtörők oldják. Utóbbiaknál csakugyan a különböző elemek kombinálása kapja a főszerepet, és általában az a cél, hogy bejuttassuk magunkat valahova, előbbiek pedig amolyan ugrálós-sprintelős szekvenciák. Ezek, bár kétségkívül látványosak, technikailag sokszor nem többek egy jól álcázott QTE-jelenetsornál: itt ugyanis egy-egy gomb lenyomására korlátoznak komplett mozdulatokat, neked csak az időzítésre kell figyelned. Igen, talán túlzottan is buták ezek a részek, én azért tudtam értékelni őket: a Yaiba: Ninja Gaiden Z egy baromi lineáris játék, a pályatervezés sem az igazi, úgyhogy nem árt, ha valami felrázza az összképet. Egyéb elfoglaltságként pedig gyűjtögetnivalók után kutathatunk, a már említett sztorimozaikok mellett a HP-nkat és az egyes elemekkel szembeni ellenállásunkat is így növelhetjük.

“Oké, lehet, hogy nem nagy szám a játék, de ezek alapján egy próbát simán megérne!” Gondolhatod, és igazat is adok neked, a probléma viszont az, hogy még ezt az átlagos élményt is alaposan rombolja, hogy a Yaiba nehéz. De nem ám úgy, mint a Ninja Gaidenek, hogy megkövetelik tőled a maximális koncentrációt és gyakorlást, és kvázi elvárják, hogy megszenvedj a győzelemért! Nem, a Yaiba egy igazságtalan és szemét játék, ami inkább frusztrációt jelent a játékos számára, mintsem valódi kihívást, és bár nem túl hosszú a maga hét küldetésével, szinte biztos, hogy kétszer annyi időt töltesz majd el előtte a folytonos egy helyben toporgás miatt. A túlerő néha óriási, érzésem szerint ellentámadni is nehéz, de ha ezekhez hozzá is tudsz szokni, akkor is garantált, hogy a fix és sokszor nagyon rossz helyre figyelő kamera megkeseríti majd az életedet, sőt általában el is veszi azt. A végeredmény: kontrollercsapkodás és újratöltés.

És furcsa mód, a játék nagyon-nagyon sokat tud tölteni, amit nem is igazán értettem. Xbox 360-on húsz másodpercek is elteltek a respawn előtt, és ehhez hozzá kell tenni, hogy menet közben is többször leesett a framerate az elvárható 30 fps alá. A Yaiba alatt a harmadik generációs Unreal Engine fut, erre húztak rá egy cel-shaded köntöst, a pályák pedig picik és behatároltak - ilyennek nem szabadna előfordulnia. A játék ettől függetlenül nem néz ki rosszul, a képregényes stílus mindig menő marad, és itt kifejezetten intenzív élményt is nyújt, ahogy hősünk villanásként cikázik a zombik között, és a kardja suhintása nyomán repkednek az oszladó dögök.

Kár a Yaibáért. Egy játéknál, ha nem működik megfelelően az alapkoncepció, vagy ha a technika rombolja a játszhatóságot, az már önmagában is kiábrándító tud lenni, itt viszont ez a két dolog egyszerre jelentkezik, és alaposan rányomja a bélyegét a végeredményre. Biztos vagyok benne, hogy van egy szűk réteg, aki túl tudja magát tenni ezeken a buktatókon, és végül jót fog szórakozni a játékkal, de minden valószínűség szerint az átlag nem tizenezer forintért kezd majd el kísérletezni, hogy vajon ehhez a csoporthoz tartozik-e…