Assassin’s Creed: Unity - Dead Kings teszt

Tömören összefoglalva, két okból kiáltottam ki az Assassin’s Creed: Unityt a sorozat legrosszabb darabjának tavaly novemberben. Először is azért, mert olyan állapotban jelent meg, amilyen állapotban megjelent, másodszor pedig azért, mert új generációs epizód létére, nem hogy nem reformálta meg az Assassin’s Creed-formulát, hanem ugyanazt akarta lenyomni a torkunkon immáron hetedjére. Jelenleg úgy áll a mérleg, hogy egy hónapos szenvedés után a Ubisoft kijavította a Unity hibáinak nagytöbbségét, cserébe pedig ingyenessé tette mindenki számára a Dead Kings DLC-t. Túl sok okunk azonban így sincs örülni: ha az első ponton nem is, a másodikon ugyanúgy elbukik a kiegészítő, mint az alapjáték.

A Ubisoft Montpellier mentségére legyen mondva, hogy azért próbálkozott, mind a körítésbe, mind a játékmechanikába próbált újdonságot csempészni, ezek azonban vagy korlátozott ideig hatásosak, vagy korlátozottan működnek. A történet szerint Arno, mielőtt megszökne Franciaországból, egy utolsó kalandra indul, méghozzá de Sade márki kérésére: a Saint-Denis alatt húzódó és a királyok temetkezési helyéül szolgáló katakombahálózatba kell lemerészkednie, és versenyt futva egy sírrablóbandával megszereznie onnan egy rejtélyes ereklyét. Igazi kincskeresős kalandba keveredünk tehát, amely mind a cselekményeket, mind a hangvételt tekintve olyan, mintha a készítők fogták volna a jó öreg Indiana Jones-sorozatot, és elkészítették volna annak a tizennyolcadik századi változatát.

És ez kezdetnek nem is olyan rossz. Megmondom őszintén, a Dead Kings első látnivalói felcsigáztak, mert már azokról lerítt, hogy Arnóra keményebb kalandok várnak, és olyan helyekre kell majd lemerészkednie, ahol a sorozatra jellemző misztikum is többet mutathat magából. A várakozásaim beigazolódtak, már a DLC-nek helyt adó Saint-Denis is kész nyomortanya, ahol sosem süt ki a nap rendesen, de az igazán kemények, azok maguk a kazamaták, ahol sírok és patkányok között, sokszor felfoghatatlan mélységű szakadékok mellett kell ellavíroznunk. Nagy örömömre a küldetéseken is csavartak egy picit a fejlesztők: a miliőhöz illően előtérbe kerülnek a fejtörők, több ponton is csak akkor juthatunk tovább, ha megoldunk néhány egyszerűbb feladatot.

A DLC-ben két-három estére elegendő tartalom van, ami ingyenes kiegészítőhöz mérten derék, a probléma viszont az, hogy az előző két bekezdésben taglaltak, vagyis az újdonság varázsa körülbelül a második sztoriküldetés környékén elillan. A történet ugyanis egyáltalán nem izgalmas, és bár van benne fordulat, ez sem üt akkorát. Igazság szerint egyedül az a kampányvégi adatbázis-bejegyzés érdekes csak, amiből kiderült, hogy mely történelmi esemény inspirálta a fejlesztőket, de ugye a Marvel-mozik sem a stáblista utáni jelenet miatt lesznek jók vagy rosszak. És fejtörők ide, kazamaták oda, maguk a küldetések sem kaptak túl változatos forgatókönyvet: a hat feladatsor szinte mindegyike arról szól dióhéjban, hogy szöszöljünk picit a városban, aztán menjünk le a föld alá, és keressük meg Jeant, vagy tegyük el láb alól Louist. Az ember gép módjára csinálja végig a feladatokat, és ez az, ami már nagyon zavart a Unitynél is.

Saint-Denis városkája körülbelül akkora, mint az alapjátékban Versailles, ezt kell megszorozni kettővel (a katakombarendszer ugyanis nagyjából hasonló méretű), hogy megkapd a teljes bejárható területet. Szokás szerint itt vannak szétszórva a mellékfeladatok, a kisebb küldetések mellett új szimbólumkeresős és nyomozós missziók is várnak ránk. Egy-egy felejthető kooperatív és Heist pályával is bővült a játék, illetve kapunk három terület-felszabadítós minijátékot is: ebben a három nagyobb régiót kell felszabadítanunk az ellenséges katonák uralma alól úgy, hogy elteszünk láb alól három-három parancsnokot. A további időtöltésre pedig maradnak a szokásos gyűjtögetnivalók: ezúttal Napóleon ikonikus kétsarkú kalapjait kell összeszedni (ha már volt neki egy rahedli), illetve ládából is találunk jó párat, amelyek főleg pénzt adnak majd, nem is keveset.

Úgy tűnik, az alapjáték mikrotranzakciós rendszere nem hozott túl sokat a Ubinak, a kiegészítőben ugyanis aránylag sok lóvét lehet összeszedni minimális erőbefektetéssel, így az olyan erősen túlárazott fegyverek és kiegészítők is könnyen megszerezhetők lesznek, amikért korábban elég sokat kellett gürizni. Igaz, cserébe Arno képességein nem fejleszthetünk már, nincs olyan küldetés az új területeken, amelyek képességpontokat adnának, így az erősítés az új felszerelések formájában érkezik.

A Dead Kings két vadonatúj kiegészítővel bővíti Arno kelléktárát, viszont egyikről sem mondanám, hogy különösen indokoltnak tartom a szerepeltetését. Az egyik ilyen a lámpás, ami a felesleges játékmeneti bonyolítás mintapéldája: három célt szolgál, világíthatunk és tüzet gyújthatunk vele a föld alatt, illetve elijeszthetjük a segítségével az utunkat elálló denevéreket és bogarakat, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy random helyeken be kell kapcsolnunk, és ugyanígy random helyeken olajat kell hozzá szereznünk. Egyedül két-három fejtörőnél van igazi haszna, ahol az a feladatunk, hogy ugrabugrálva eljuttassuk a tüzet A-ból B-be, de ezeken túl sok hozzáadott értéket nem képvisel. Ezen kívül hozzáférhetünk a kétségkívül látványos, de nem túl hatékony guillotine fegyverekhez: ezek közelharcban lassan forgatható harci bárdként, távolról pedig területre ható mozsárágyúként funkcionálnak. Brutális a megjelenése, ledöbbensz akkorát durrant, de engem személy szerint inkább hátráltatott a csetepaték alatt.

A Dead Kings számomra ugyanolyan élmény volt, mint az alapjáték. Eleinte érdekesnek tűnt, aztán elég hamar monotonná vált, a történet sem hozott különösebben lázba, és a játékmeneti újdonságok sem teszik kihagyhatatlanná a kiegészítőt. Habár olyan mértékű technikai gondok nincsenek már a játékkal, mint tavaly novemberben, hibák azért most is akadtak: nálam a crashtől kezdve a szakadozó online játékon át a scripttörésig minden előfordult, sőt egyszer a HUD-ot is eldobta a program, ami olyan jelenség, amivel úgy általában is ritkán találkozni. A jó oldala a dolognak az, hogy a DLC ingyen van, így a szabadidődön kívül nem veszítesz semmit a kipróbálásával - persze ez elég meredek kijelentés ennyi megjelenéssel a nyakunkon.