Act of Aggression teszt

Ma már csak könnyes szemekkel gondolnak vissza a virtuális stratégák azokra az időkre, amikor még minden hónapban két stratégiai játék jelent meg. Azt hittük, ennek sosem lesz vége, és hogy soha nem fogynak el a közepesen gyenge C&C-klónok és StarCraft-utánzatok. A 2010-es évekre azonban oda jutottunk, hogy már annak is örülünk, ha évente érkezik valamilyen érdekesebb cím. Persze, itt vannak nekünk az elképesztően népszerű MOBA-k, azonban ezek nem fogják csillapítani azok étvágyát, akik a klasszikus bázisépítős stratégiák szerelmesei. Épp ezért is lehet érdekes számukra az Eugen Systems által fejlesztett Act of Aggression, mely a jó öreg C&C: Generals hangulatát és játékmenetét próbálja modern köntösbe öltöztetni.

Az Eugen Systems híresen jó stratégiákat készít, legnagyobb nevük talán a Wargame-sorozat, emellett ők fejlesztették a R.U.S.E.-t is. Arra azonban már nem biztos, hogy sokan emlékeznek, hogy 2005-ben is előálltak egy címmel, az Act of Warral. Az Atari gondozásában megjelent anyag tagadhatatlanul egy C&C-klón volt, azonban azok közül talán a legjobb. A játék történetét Dale Brown írta azonos című könyve alapján, az átvezetők pedig - a nagy elődhöz hasonlóan – élőszereplősek voltak. Az Act of War grafikája akkoriban kiemelkedőnek számított, és egész szép pontszámokat kapott annak ellenére, hogy a játékmenetben csak a nagyokat másolta.

Az Act of Aggression ennek az Act of Warnak a félhivatalos folytatása. A játékban ezúttal is van kampány, melyet két oldalról is megismerhetünk. Mivel az Act of Aggression kisebb költségvetéssel rendelkezett, mint az előd, ezért ezúttal kimaradtak az élőszereplős videók. Helyette borzasztóan száraz híradós bejátszásokban bontakozik ki a történet, mely sajnos nagyon gyengére sikerült. Az egyik kampányban az ENSZ által támogatott Chimerát fogjuk irányítani, mely egy high tech eszközökkel felszerelt nemzetközi hadsereg, a másikban pedig a gonosz Cartelt, akik a világ hatalmi egyensúlyának kibillentésén dolgoznak – közben egyszer-egyszer a harmadik frakciót, a US Armyt is bevethetjük. A sztori a Tom Clancy-féle politikai thrillereket próbálja utánozni, azonban nem igazán sikerül neki. Nagyjából a harmadik küldetés után elveszti a játékos a fonalat, és a gyenge előadásmód miatt érdektelenségbe fullad az egész.

Az Act of Aggression kampánya játékmenet szempontjából a jó öreg bázisépítős RTS-eket idézi. Először csak pár egységet irányíthatunk, majd szép lassan nyílik meg a bázisépítés lehetősége, később pedig teljes szabadságot kapunk. A kampány nehézségét nem lehet megválasztani, és a negyedik küldetés után eléggé bekeményít a játék. Az Act of Aggressiont nem a stratégiával még csak ismerkedő játékosoknak találták ki, hanem azoknak, akik játszottak már egy-két klasszikussal. A küldetések nagyrészt a már ezerszer látott variációkra épülnek, de megmondom őszintén, hogy én ezt nem tartom hátránynak. Olyan kevés stratégiai játék jelent meg az utóbbi időben, hogy jó érzés volt kicsit nosztalgiázni. Lesz itt konvojkísérgetés, VIP-személy kimentése, vagy olyan missziók, amelyekben rövid időn belül kell felkészülni egy nagyobb támadásra.

A bázisépítés a szokásos módon zajlik: a különféle erőforrásokat szétszórva találjuk a pályán, melyeket begyűjtve újabb épületeket húzhatunk fel, és még több egységet gyárthatunk. Sorban építjük meg a gyártósorokat, majd egyre jobb egységek lesznek elérhetőek. Vannak gyalogsági, földi és légi egységek is. Meglepő módon a játékban komoly szerepet kapnak a felderítő egységek, amiket csak bizonyos eszközökkel deríthet fel az ellenfél. Az Act of Warhoz és a C&C-hez hasonlóan itt is vannak szuperfegyverek, melyek óriási pusztítást képesek okozni - ezek főleg a multiplayerben kapnak fontos szerepet.

Ha pedig már így szóba került a többjátékos mód, akkor tárgyaljuk ki azt is. Az Act of Aggression megjelenését egy egészen hosszú bétafázis előzte meg, így semmilyen technikai jellegű problémával nem találkoztam. Ennek köszönhetően a három frakció is kiegyensúlyozott, egyik sem túl erős a másikhoz képest. A Chimera és a US Army inkább a klasszikus játékmenetet kínálják, míg a Cartel sokkal több egyedi és lopakodásra képes egységgel rendelkezik. Sokat dob a többjátékos módon, hogy a pályákon az erőforrás-lelőhelyek véletlenszerűen jelennek meg, így hiába játszunk ugyanazon a pályán, mégis mindig más és más harcmodort kíván majd meg. A játékba rengeteg térkép került be, így a változatossággal nem lesz gond. Sokan – köztük én is – az éles meccsek előtt szeretnek a skirmish módban a gép ellen játszva felkészülni. Erre is van lehetőség, azonban aláássa az egészet, hogy az AI bugos. Belefutottam olyan hibába, hogy a gépi ellenfelem nem kezdett el építkezni, és az alapegységeivel próbálta felvenni a harcot ellenem. Az idióta AI ellenére azonban még mindig ez a mód a legjobb arra, hogy megismerjük a különböző frakciókat.

Az Act of War alatt az IRISZOOM grafikus motor dohog, amit az Eugen Systems még a R.U.S.E.-ban használt először. Azóta természetesen már többször továbbfejlesztették, így most is jól teljesít. Az azért érződik rajta, hogy inkább a Wargame-ben látott nagyobb csataterek lemodellezésére találták ki, nem pedig az ilyen kisebb, de részletesebb pályák megjelenítésére. Mivel egy hagyományos PC-s címről van szó, így rengeteg lehetőségünk van testre szabni a grafikát. Szerencsére az optimalizációval sincs gond, és régebbi gépeken is ki lehet csikarni a megfelelő sebességet.

Az Act of Aggressionnel annak ellenére jól elvoltam, hogy semmi újdonságot nem tudott mutatni. Mostanában kevés ilyen cím jelenik meg, így aki vevő az ilyen stílusra, az nagyon hálás lesz az Eugen Sytemsnek, hogy nosztalgiázhat kicsit. Nem lehet azonban szemet hunyni afelett, hogy ez csak egy közepesre sikerült stratégia, melyből hiányzik az a fajta profizmus, ami például a StarCraft 2-ben megvan. Az RTS-ek és a C&C: Generals rajongóinak jó vétel lehet, a többiek azonban várjanak meg egy leértékelést.