Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games 3DS teszt

Az olimpiákat általában félvállról a fejlesztők, erről tanúskodnak maguk a sebtiben összedobott, minőségükért jogosan kritizálható hivatalos játékadaptációk is. Hogy mi ennek az oka, arról még egyikük sem volt hajlandó beszélni, az viszont jó eséllyel szerepelne a kifogások között, hogy az olimpia alapján nehéz ésszerű keretek között videojátékot csinálni: a komplexebb sportágak már megkapták a maguk évente frissülő sorozatát, a kevésbé összetett címek pedig legfeljebb minijátéknak jók, ezekkel pedig nehéz lázba hozni a játékosokat. Az esetek többségében.

A Nintendo és a Sega részéről ugyanis nem volt elvetélt ötlet, hogy tegyenek próbát a műfajban, és a legismertebb karaktereik egymásnak eresztésével meglovagolják az aktuális nyári vagy téli olimpia körüli felhajtást. Ha valahol van rá lehetőség, hogy változatos minijátékokkal kényeztessenek bennünket, azok a Nintendo-platformok, az ötlet pedig láthatóan bejött néhányaknak, mert a Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games immár az ötödik felvonás a Mario & Sonic-sorozatban. Írom mindezt úgy, hogy az új Mario & Sonic nem (vagy inkább most sem) sikerült száz százalékosra, és ennek a megállapításához nem is kell hardcore gamernek lenni.

Ahogy azt már kitalálhattátok, idén a riói olimpián ugrik egymásnak Mario és Sonic csapata, akik összesen 44 különböző sportágban mérethetik meg magukat. A fő játékmódban azt a feladatot kapjuk, hogy az egyikük oldalán a lehető legtöbb aranyérmet zsebeljük be a Miinkkel, a győzelemig vezető út azonban hosszú, ráadásul egyéb rejtélyes történések is megnehezítik majd a dolgunkat… A sztorimód viszonylag sokrétű: az egyes napok fő attrakciója egy-egy olimpiai szám, ahhoz azonban, hogy fel tudjuk venni a versenyt az aktuális riválisunkkal, fejlesztenünk kell hősünket, méghozzá úgy, hogy gyakorlófeladatokat teljesítünk. Ha ügyesek vagyunk, tapasztalati pont és alma üti a markunkat, előbbi teszi lehetővé, hogy egyre jobb cuccokat öltsünk magunkra, utóbbi pedig a játékbeli valuta, ebből vehetjük meg magukat a holmikat. A pályarészek egyébként szabadon bejárhatók, és érdemes is kóricálni, mert a különböző kiegészítőkért már dinnyével lehet fizetni, ezeket pedig jól elrejtették.

Talán a fentiekből is érződik, hogy nem ez lesz életed legkomolyabb RPG-je, de sajnos ezt az érzést nemcsak a körítés, hanem maga a játékmenet is alátámasztja. Az egy dolog, hogy a történet a választott oldaltól függetlenül azonos, de a fejlesztgetéssel sem éri meg túl sokat szöszölni: miután a különböző minijátékok ügyességalapúak, a legtöbbször a gyakorlás és a restart-gomb szorgalmas nyomkodása célravezetőbb, mint annak a bogarászása, hogy épp milyen sapka van a karaktereden.

A játékban tényleg sok sportágat feldolgoztak a készítők, a focitól kezdve az úszáson át a BMX-ig lesz itt minden, de ahogy azt már említettem, ezek jobbára minijátékok, nem pedig komplex játékmódok. Ezek a lehető legváltozatosabb módon használják ki a Nintendo-gépek (esetünkben a 3DS) input-csatornáit, a gombnyomkodás mellett állandó szerephez jut majd az érintőképernyő, a mozgásérzékelő és olykor még a mikrofon is. Golfozás közben az érintőkijelzőre rajzolva imitálod a lendítést, íjászkodásnál szabályosan céloznod kell a konzollal, súlylökésnél pedig konkrétan bele kell ordítanod a mikrofonba, hogy a lehető legmesszebb repüljön a golyóbis. (Tipp: ne ordibálj a buszon!)

A minijátékok minősége változó, valamelyik összetettebb, valamelyik kevésbé, valamelyik szórakoztató, valamelyik nem annyira. Beszédes például, hogy a 44 sportágból mindössze 14 számít valódi olimpiai számnak, és bár Nintendóék nyilván a komplexitás mentén határozták meg, hogy melyik játék melyik csoportba kerül, az igazság az, hogy már az olimpiai számok között is találni egydimenziós játéktípusokat, ahol a játékmenet kimerül fél perc gombnyomogatásban.

Ez az elnagyoltság a játék egyik legnagyobb hibája, a különböző sportágak ugyanis még minijáték létükre is vékony élménnyel kecsegtetnek: vagy azért, mert egész egyszerűen nem lehet többet kihozni belőlük, vagy azért, mert a fejlesztők érthetetlen módon a végletekig egyszerűsítették az olyan sportágakat is, amelyek esetében már kismillió összetettebb alternatíva létezik. Oké, nyilván nem arról van szó, hogy FIFA-t kell csinálni Marióék focijából, de azért az elvárható, hogy legyen valami minimális mélysége és tartalma az egyes játékfajtáknak, amivel hosszabb távon is szórakoztatóak tudnak maradni. Jó példa erre a ritmikus gimnasztika esete, ahol a kifejezetten korrekt ritmusjátékot az rontja el, hogy mindössze három zeneszámra nyomkodhatjuk a gombokat. Ne már.

Mindezek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy az új Mario & Sonic rossz játék lenne, mert mégiscsak megvan a maga bája, és akad benne egy-két tényleg szórakoztató sportág - a golffal töltöttem például a legtöbb időt, valószínűleg azért is, mert ez az egyik legtöbb kihívást nyújtó játékmód. Szerencsére nem muszáj átrágnunk magunkat a kampányon, külön is nekiugorhatunk a játékoknak, ha mindössze a gyakorlás és a csúcsdöntögetés a cél, ráadásul achievementekre is hajhatunk, és természetesen a multiplayer sem maradt ki. Ötletes - bár tőlem valamelyest távol áll - az az elképzelés, hogy a főbb sportágaknak egy-egy alternatív módja is létezik, amelyekben a Mario- és Sonic-játékok elemeivel spékelték meg a szabvány játékokat: érdemes ezeken is végigmenni, sokszor jópofa módon csavarták meg a már betanult játékmenetet.

Ha a Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games nem is éppen álmaid sportjátéka, az olimpiára készülődve érdemes lehet adni neki egy esélyt. Sokat nem érdemes tőle várni, és arra sem vennék mérget, hogy az elkövetkező hónapok legnagyobb partijátékát tisztelhetjük a személyében, ha viszont akad a közelben egy kisebb gyerkőc, garantált, hogy ő majd átveszi a stafétát, ha te ráuntál.

A Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games egyelőre kizárólag 3DS-re kapható, így mi is ezt a változatot teszteltük. A Wii U-s verzió június 24-én kerül boltokba.

Kapcsolódó cikk

• Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games teszt