TMNT: Mutants in Manhattan teszt

Pedig nekem a Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattan volt a titkos favoritom, és nem is vártam tőle sokat, egy tisztességes iparosmunkával biztosan lenyűgöztek volna a srácok. A rossz hír azonban az, hogy a Mutants in Manhattan még csak nem is tisztességes, a fejlesztők ugyanazokat a hibákat követték el, mint a legutóbbi hasonszőrű alkotásuknál, a Transformers: Devastationnél.

A Mutants in Manhattan mindössze két területen képes hozni a kötelezőt, és őszintén szólva egyiknél sem kellett túlzottan nagy kockázatot vállalniuk a japánoknak. Nem is tették. A fanservice-re nehéz lenne panaszkodni, a játék egyszerre vonultatja fel az összes Tini Nindzsát, és akár arra is lehetőséget kapunk, hogy barátokkal karöltve próbálgassuk Leonardo, Donatello, Raffaello és Michelangelo képességeit. A kikerülhetetlen toposzokkal és erőltetett Mikey-poénokkal teletűzdelt sztori persze olyan, amilyen, de a Tini Nindzsának ezt hajlandó elnézni az ember. A lényeg, hogy a feladatát tökéletesen ellátja: Krang és Zúzó vállvetve kutyulja a fekáliát, ez pedig kiváló alkalom arra, hogy felsorakozzon előttünk a cím összes fontosabb gonosza egy jó kis csihipuhira.

Merthogy a Platinum nem bonyolította túl a dolgot, és egy kooperatív módban is játszható hack & slasht hozott össze a derék teknőcök közreműködésével. A bevallottan kontrollerre szabott harcrendszer nem több rutinmunkánál, de legalább működik: itt is elsüthetünk gyengébb, illetve erősebb támadásokat, dobálhatunk surikeneket, mindezt pedig a különleges képességek tárháza és a blokkolás lehetősége teszi teljessé. Természetesen ezek csak az alapok, és ha alapjáraton nem is szorulunk a segítségükre, komolyabb nehézségi szinten nem árthat a lockolás bevetése, és ami még fontosabb, a megfelelően időzített hárítás alkalmazásának elsajátítása. Habár a Mutants in Manhattan ellenfelei nem legyőzhetetlenek, ráadásul nem is túl okosak, viszont jellemzően sok van belőlük, úgyhogy a céltalan gombnyomkodás meg tudja nehezíteni az előremeneteled.

Oké, a Tini Nindzsákat szeretjük, harcolni pedig jó - mi ezzel a baj? Nagyjából pontosan ez, a Mutants in Manhattan ugyanis az égvilágon semmit nem hajlandó nyújtani ezen kívül. Leginkább az zavart, hogy a játékmenet túlzottan harcközpontú, ergo olyan kaszaboláspornóra számíthatsz, ahol semmi más nem számít, még egy érdekes küldetéssel sem találkozni. A játék kilenc rövid pályát tartalmaz, ahol az a feladatod, hogy elverekedd magad az aktuális főgonoszig, az odáig vezető út azonban meglehetősen fájdalmas és fárasztó: a helyszínül szolgáló nyitott területeken lényegében semmit sem lehet csinálni, így jobbára azzal telik az idő, hogy végzel a random felbukkanó ellenfelekkel, próbálod összegyűjteni a klasszikus képregényborítókat, és várod, hogy April küldetéssel jelentkezzen.

Végre egy kis akció! - gondolod, aztán hamar rájössz a turpisságra. A játékban körülbelül három, természetesen maximálisan harccentrikus küldetéstípust kell ismételgetned. Győzd le a rád támadó ellenfeleket! Hatástalanítsd a bombájukat! Semmisítsd meg a fegyverüket! Képzelheted, mennyire izgalmas, ráadásul egészen addig kell mindezt csinálni, míg a játék úgy nem dönt, eleget szenvedtünk ahhoz, hogy ránk szabadítsa a pálya bossát, akinek hétszer - várj, leírom még egyszer: hétszer - kell lecsipegetnünk az életerőcsíkját. Még szerencse, hogy a főellenfelekkel való küzdelmek kellemesre sikerült, tartogatnak kihívást és a maguk módján változatosak is.

Habár az utolsó három pályán variáltak picit az odáig megszokott formulán a készítők, érdemes azzal számolni, hogy a Mutants in Manhattan egy rendkívül repetitív játék. Szándékosan vagy nem, de egyedül a harcrendszer az, ami működik benne, ezért érezhetően előtérbe van tolva, másra mintha nem is jutott volna energia. Hiába a felületesen kidolgozott platformer és lopakodós elemek, a koncepció az, hogy harcolj-harcolj-harcolj, ha pedig végeztél a 4-5 órás (!) kampánnyal, fuss neki még egyszer a játéknak, és harcolj tovább. Erre bizonyíték a fejlődési rendszer is: hőseink fejleszthetők a pályák között, a küldetésekkel begyűjtött harci pontokat különleges és egyenként is turbózható képességekre költhetjük, illetve passzív perköket is bezsákolhatunk. A saját játékstílusunknak megfelelően lőhetjük be, hogy mit tudjon a választott teknősünk, azonban nyilvánvaló, hogy egyetlen végigjátszással lényegében az így elérhető “tartalom” töredékét sajtolhatjuk csak ki a játékból.

A többszöri újrajátszást a négyfős kooperatív mód ösztönözheti, leginkább azon elgondolásból, hogy “haverokkal minden jobb”. Arra azonban nem árt felkészülni, hogy osztott képernyős co-op híján ezeknek a haveroknak meg kell vásárolniuk a játékot, ráadásul ha meg is vagytok négyen, játékmenet tekintetében akkor sem válik mélyebbé az élmény. Akadnak képességek, amit egyszerre tudtok végrehajtani, illetve olyanok, amivel segíteni tudjátok egymást, de jobbára a kifeküdt társak újraélesztésénél látjátok hasznát annak, hogy többen játszotok. (Ebben egyébként a botok is meglepően jók. Minden másra alkalmatlanok, de ha kifekszel, azonnal a segítségedre sietnek!)

A Mutants in Manhattan látványvilágát képregényesre vették a fejlesztők, így tulajdonképpen kényelmes helyzetben voltak, mert a cel-shaded effekt ügyesen elfedi a kellemetlen hiányosságokat. Leginkább a helyszínek fognak árulkodni arról, hogy a játék nem éppen az a technológiai csoda, a harcoknak helyt adó városrészek, aluljárók és csatornák méreteik ellenére rendkívül sivárak. A zenék és a hangok rendben vannak, persze a kis költségvetés itt is tetten érhető: Nolan North például három karaktert is eljátszik, még szerencse, hogy a teljesítményére ezúttal sem panaszkodhatunk.

A Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattant tehát nagyjából úgy kell elképzelni, mint a legutóbbi Transformers-játékot. Egy korrekt harcrendszerrel és egy nagy adag Tini Nindzsa-hangulattal próbálja meg levenni a lábáról a játékosokat, azonban mindezt olyan sután, és olyan vékony tartalom mellett teszi, hogy csak a legelszántabb rajongóknak merem ajánlani. Ők azok, akik megvesznek a mutáns teknőcökért, és elkötelezett megszállottjai a Platinum munkásságának is - nekik talán nem fog fájni a játék ára sem.

A Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattan PC-re, PS4-re, Xbox One-ra, PS3-ra és Xbox 360-ra jelent meg. A játékot az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján próbáltuk ki, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.