Aragami teszt

Az Aragami nem rugaszkodik messze a régivágású külső nézetes-settenkedős játékok sémáitól, a cél nem más, mint a terep és az ellenségek nyújtotta kihívásokat leküzdve pályáról-pályára haladni a véres végkifejlet felé. Az anyagban klasszikus értelemben vett harcra és akcióra nemigen lelünk, ha észrevesznek, azonnal vége a dalnak. Ahogyan az megszokottnak mondható, legfőbb szövetségesünk a sötétség, az Aragami azonban bátran csavar egyet a jól bevált formulán, és mivel főszereplőnk maga is megtestesült árnyék, különleges hatalom birtokosa.

Erőnket alkalmazva könnyedén kiaknázhatjuk a pályákon található, fénytől mentes területeket, pofonegyszerűen ugorhatunk bármely megvilágítatlanul hagyott helyre a környéken. Ingyen persze nem teleportálgathatunk jobbra-balra, vigyáznunk kell, hogy elengedő árnyékenergiánk maradjon. Az Aragami leszámítva persze a menüket, interfészmentes, így nagyon ötletesen köpenyünk mintázatán látszódik, hogy állunk az előbb említett esszenciával - habár eléggé érdekes, hogy szinte neonszerűen világít a hátunkon, miközben ugyebár észrevétlennek kellene maradnunk.

A teleportációval tökéletes szinergiát alkot a tarsolyunk másik trükkje: ideiglenesen közel bárhová kreálhatunk árnyékos foltokat, így teremtve ugrópontokat. A játék folyamán szert teszünk más képességekre is, amivel elterelhetjük az őrök figyelmét, továbbá a tizenhárom fejezeten át tartó ámokfutásunkhoz segítség is érkezik egy holló képében, kinek révén amolyan wallhack módjára láthatóvá válnak küldetésünk célpontjai is. Az egész természetfeletti hatalmú orgyilkos koncepció, valamint a játékmenet is rengeteget merít a Dishonoredből, azonban összességében fele annyira sem mondható csiszoltnak, és ez még úgy is áll, hogy nyilván unfair egy indie játékot AAA-s címmel hasonlítani.

A vizuális design és a kitalált világ alapvetően figyelemreméltó, azonban az ebből fakadó lehetőségek nincsenek megfelelően kiaknázva. A történet nem tartogat sok meglepetést, mindössze keret a játékmenetnek - egy halálból megidézett árnyszellemet, a címszereplő Aragmit alakítjuk, akit egy fogságban sínylődő fehér hajú lány, Yamiko idéz meg egy rituálé segítségével. Mivel rendkívül okosan több mérföldnyire teszi ezt meg szellemformában, ezért rengeteg ellenségen kell átvágnunk magunkat, mire ténylegesen ki tudjuk szabadítani.

A nem túl eredeti "mentsd meg a bajbajutott nőt" koncepciónál sajnos nem is vezet messzebb a történet, mindenesetre a világról és a sztoriról többet leginkább az őrök beszélgetését kihallgatva tudhatunk meg. Yamiko egyébként szellemformában velünk tart utunk során, bár némi infón és útmutatáson kívül nem sok hasznát vesszük - gyanítom, hogy eredetileg nagyobb szerepet szántak neki a fejlesztők, erre utalva a játék korábbi munkacímével, a Twin Souls: The Path of Shadows-zal.

Árnyékként borsos ára van annak, ha fényre merészkedünk, hisz a legapróbb világosság is pillanatok alatt leapasztja energiánkat, kvázi lehetetlenné téve a továbbhaladást. Természetesen nemcsak a tápos fotonok okozhatják vesztünket, elég ha az ellenséges csoportosulás egy-egy őrszemének látószögébe kerülünk. Murphy törvénye, hogy ezek a férfiúk hű szolgálói az úgynevezett Fény Seregének, fegyvereiket pedig ennek megfelelően a világosság táplálja. Mert hát ugye minden árnyéklény kedvenc szórakozása szembenézni hordányi fénykardot forgató harcossal, nem igaz? Egy ilyen pengével a legkisebb találkozás is végzetes - cserébe, ha meglepjük a bakát, hasonlóan könnyedén küldjük őt a másvilágra.

Kalandunk során mindössze pár fajta katonával akadunk össze. A legegyszerűbbek csupán közelharcosok, míg az íjászok sasszeme már messziről képes kiszúrni minket, más őrökhöz meg fáklya is dukál, melyhez ha közel kerülünk, szintén rövid úton végez velünk. Az alap tanácsok természetesen érvényesek: érdemes kivárni, feltérképezni az őrök útvonalát, görnyedten, lassan haladni, és persze nem szem előtt hagyni áldozataink maradványait. Az utóbbira "gyógymód" lehet egy varázsige is, ez képes eltüntetni, melyet a térképeken fellelhető tekercsekből tanulhatunk meg.

A hullákkal való bűvésztrükkök mellett számos hasznos kiegészítő skill áll rendelkezésünkre, melyeket az előbb említett, megfelelően eldugott tekercsekből szerzett képességpontokból vásárolhatunk. Minden kinyitott képességgel erősebbek leszünk, így érdemes alaposan végignézni a szinteken különböző titkok után kutatva. Ez egyébként meglehetősen kemény munka, az Aragami pályái ugyanis rendkívül tágasak és erősen sandbox-beütésűek - a rendelkezésünkre álló varázslatok kombinációjával tetszőleges módon oldhatjuk meg a kihívásokat. Sőt! Sok kortárs lopakodós anyagban gyakran nem is ölhetünk meg senkit, különben bukjuk a pályával járó acsit, itt azonban mindkét végletért cserébe kapunk bónuszpontokat, így tökéletesen megfelelő az is, ha mindenkit legyilkolunk.

Egyébként a gyilkolás nélküli végigjátszás sem teljesen az, mint a neve sejteti, hisz bossharcokkal is találkozunk a katonák mellett, ezeket pedig nem lehet elkerülni. Az ellenük való csatározások borzasztóan frusztrálóak képesek lenni, törik a játékélményt, mindeközben a mentési pontok távol vannak egymástól, és az ütemezésük sem az igazi.

Egy lopakodást, taktikázást és jó reflexeket igénylő játéknál elengedhetetlen a tökéletes és sima irányítás, azonban az Aragami esetében ez nem teljesül maradéktalanul, bár legtöbbször megfelelő a megvalósítás. Számos alkalommal kellett pixelvadásznom, mire a megfelelő árnyékba tudtam volna teleportálni, ezzel pedig értékes időt vagy akár egy próbálkozást veszítettem. A Lince Works projektjét a Unity motor hajtja, méghozzá cel-shaded grafikával. A vizuális stílusra nincs panasz, a mágiával átitatott távol-keleti hangulatot tökéletesen lefesti, bár látszik mind az animációkon, mind a dizájnon a szűkös költségvetés.

Az olykor kísérteties soundtrack kiválóan működik együtt a körítés többi elemével, a szinkronok azonban furák: érdekes keverékei a japán és angol nyelvnek, csak sajnos az audió minősége ebben az esetben elmarad a minimum elvárhatótól. A játékmenet továbbá nem tartogat sok meglepetést, sok kihívás megoldása kizárólag abban merül ki, hogy büntetlenül (ezen van a hangsúly) portolgatunk ide-oda. Az is érthető, hogy nem egy kardozós akciójátéknak szánták az Aragamit, ugyanakkor ha észrevettek, gyakorlatilag lehetetlen elmenekülni, képtelenség megvédeni magunkat. A legjobb stealth játékok inkább ráveszik a játékosokat arra, hogy a csendes utat válasszuk, és nem egyféle opciót erőltetnek - mindenesetre ha a fény elpusztít minket, checkpointról folytatjuk.

Az Aragami egyértelműen hajaz a letűnt korok hardcore lopakodós címeire, ez a nosztalgiafaktor pedig működik is. A térképek megoldása nehézség szempontjából megfelelő, az egy ütés-egy halál kombó miatt mindenesetre körültekintően szükséges eljárnunk. Az irányítás nem a legreszponzívabb, a sztori nem alakít nagyot, a játékmenet elemeinek megvalósítása viszont tiszteletreméltó - nagy kár, hogy az egész nem tűnik többnek egy (igen jó) techdemónál.

Bátran ajánlom a klasszikus stealth játékok kedvelőinek az Aragamit, de nem mindenkinek: a lopakodós-árnyékmágiás mechanizmusnál többet nemigen nyújt.

Az Aragami PC-n és PlayStation 4-en elérhető, mi a PC-s változatot teszteltük.