Killing Floor 2 teszt

A Killing Floor ékes példája annak, hogy egy unalomig ismert stílust kellő hozzáértéssel és igényességgel még mindig eladhatóvá lehet tenni. A modderekből fejlesztőcsapattá avanzsált roswelli Tripwire Interactive két második világháborús Red Orchestra után tökéletes időzítéssel lovagolta meg a Left 4 Dead által gerjesztett hullámokat, és saját kooperatív zombis shootert tett le az asztalra 2009-ben. A Valve alkotásában látottaknál kisebb pályákon zajlott a mészárlás, hőseink sem voltak olyan gyorsak, és a fegyverek is realisztikusabban viselkedtek - a siker pedig nem maradt el. A folytatás fejlesztésébe már a rajongókat is bevonták, elvégre a korai hozzáférésű verzió tavaly április óta elérhető, azóta folyamatosan javult és bővült a játék. Jó néhány játékóra után kijelenthető, hogy ugyan a srácok finomítottak a recepten, de a friss ötletekkel ezúttal is hadilábon állnak.

A játék ezúttal is a túlélőmódra épül, a történettel nem sokat vesződtek a fejlesztők. Egy balul elsült tudományos kísérlet nyomán fertőzöttek lepték el a városokat, ám egy maroknyi bátor harcos nem ismer lehetetlent és szembeszáll velük. A küldetések közben nincsenek objektívák, csupán a hullámokban érkező ellenséget kell likvidálnunk bármi áron. Szokni kell a szűkös mozgásteret, bevallom, én a L4D-hez voltam szokva, ahol folyamatosan haladni kell előre, és platformrészeket teljesíteni két horda likvidálása között. Egy meccs tíz, egyre nagyobb kihívással kecsegtető hullámból áll, de a végén sem tudunk szusszanni, egy roppant erős főellenséget is padlóra kell küldenünk. A fenevad nem ritkán percekig állja a koncentrált tüzet, úgy dobálja a társainkat, mint a rongybabákat. Ha addig eljut a csapatunk, nem árt, ha ütőképes taktikával várjuk a bosst.

A szabályok egyszerűbbek már nem is lehetnek, alapesetben hat játékosból áll a csapatunk, de privát szervereken ez a szám akár ötven is lehet. A lényeg az, hogy ne legyünk önzők, és próbáljunk meg összedolgozni a többiekkel, és folyamatosan kommunikáljunk a beépített voice chat segítségével. Mivel elbújni nem nagyon lehet a szűkös térképeken, a zombik nagyon gyorsan sarokba szorítják a tapasztalatlanokat. Nem árt észben tartani azt sem, hogy nem csak támadni kell, a támogató karakterek is fontosak, szanitéc nélkül kudarcra leszünk ítélve. Már egy rövid habozás is a brigád kudarcához vezethet, ha rossz időben töltünk újra, és nincs a közelben társ, gyorsan padlót fogunk. Habár a recept minden alkalommal ugyanaz, ha nem érzünk rá a Killing Floor 2 ritmusára, nagyon gyorsan meg fogjuk utálni.

Minden egyes leölt zed (a zombi helyi megfelelője) és túlélt kör után pénz üti a markunkat, amit két hullám közt költhetünk el fegyverekre, lőszerre és páncélokra. Az újoncokat egy rövid oktatómód ismerteti meg az alapokkal, ami után nem árt, ha egyedül is letolunk pár meccset az M.I. ellen, hogy kiismerjük a különféle kasztokat és a pályák jellegzetességeit. Utóbbiakból egy tucatot kaptunk a megjelenéskor, többek közott titkos laboratóriumban, a lángba borult Párizs utcáin, nemesi kúriában, farmházban vagy épp egy sötét erdő mélyén irthatjuk a zedeket. A változatossággal tehát nincs gond, csak pár nap után kevésnek fog tűnni a felhozatal.  Szerencsére a rajongók nem unatkoztak az Early Access-időszak alatt, már most rengeteg rajongói pálya érhető el a játékhoz.

Kicsit megtévesztő lehet, hogy Killing Floor 2-ben a karakterosztályokat Perköknek hívják, ugyanúgy, mint a Call of Duty multijában a módosítókat. A tíz kaszt mindegyike különféle fegyverekkel és eszközökkel indul csatába, és mindenki másban hatékony. Vannak, akik inkább támadásban jók, de első blikkre nehéz különbséget tenni köztük. A Commando a csapat szeme, láthatóvá teszi a zedeket a minitérképen, gépkarabélyával pedig gyorsan apríthatja soraikat. A Gunslinger dupla pisztollyal pontosan és gyorsan lő, a Sharpshootert pedig nem kell ecsetelnem nagyon, elvégre ő a csapat mesterlövésze. A SWAT-nak nincs párja tűzgyorsaságban, MP5-jével egy szempillantást alatt kifektetheti a zedeket.

A Berserker sok HP-val bír, így tankként ideális, és persze a támogató osztályok sem hiányozhatnak. A Support Perk például elbarikádozhatja a folyosókat és az ajtókat, a Field Medic gyógyíthat, a Firebug lángba boríthatja a hordákat, míg a Demolition gránátokat és dinamitokat dobálhat. Ha nem tudsz köztük dönteni, akkor sincs baj. A Survalist lényegében a többi kaszt mixeléséből áll, idővel szinte minden képességet elsajátíthat, igaz, nem olyan hatékonyan, mint a többiek.

A fejlődési rendszerrel minden ötödik szinten speciális bónuszokra tesznek szert karaktereink, melyek minden kasztnál eltérőek - ilyenkor kétféle passzív képesség közül választhatunk. Van, amikor a tulajdonságaink javulnak, máskor pedig a fegyverkezelés fejlődik. A Gunslingernél például dönthetünk a revolverek visszarúgásának mérséklése, vagy a gyorsabb mozgás között; a Medicnél pedig az egészségünk növelése vagy a nagyobb sebzésellenállás között – és ez még csak az első ötödik szint volt! A szintezés szerencsére átlátható és logikus, és mivel nincs hatalmas skillfa, gyorsan dönthetünk a kétféle opció között. A specializációt nem is kell túlbonyolítani egy ilyen stílusú játékban, ráadásul a változások tényleg érezhetők. Ne ijedj meg, a szavatossággal nincs gond, a tíz kaszt kimaxolása így is rengeteg idődet felemészti majd.

Megannyi élvezetes pillanattal örvendeztetett meg a játék. A sorozatban már megszokott, hogy a fegyverek működése nem éppen árkádos. Alapból még a célkereszt sincs bekapcsolva, visszarúgásuk nagy, tűzgyorsaságuk is autentikusnak hat. Hiába vannak egy kategóriában, az az AR-15, a SCAR és az AK-47 között is komoly különbségek vannak, de én hamar megtaláltam a kedvencemet a szovjet csodában. A sci-fi beütés miatt kézbe vehetünk egzotikusabb mordályokat is, köztük egy mikrohullámú fegyvert, ami egyetlen lövéssel kipukkantja a mezei élőholtakat.

A közelharci alkalmatosságokat sem kell nélkülöznünk a játékból. Szinte adja magát a gyalogsági ásóval és katanával való szeletelés, de a rendszert nagyon leegyszerűsítették. Akadnak könnyű, de gyors, illetve nehéz, de lassú támadások – mindkettőnél megadhatjuk a csapás irányát is. Az esetek többségében ez működik is, de amikor körülvesznek a rusnyaságok, a kaszabolás nem mindig kifizetődő. Nagyon hangulatos, amikor a feszesebb pillanatokban az idő belassul, a kép monokrómmá válik, látványosan repkednek a belsőségek szerteszét és ömlik a vér. Mondjuk a látvány ezzel együtt is kopottas kicsit. A játék az Unreal Engine 3 erősen módosított változatára épül, de legalább közepes gépeken is simán hozza a 60 fps-t.

A Killing Floor 2 bizony kemény játék. Ha nem éppen profi társaságot verbuválunk össze, már a normál nehézségi szintbe is beletörhet a bicskánk a negyedik vagy ötödik hullám tájékán. Az igazi móka viszont a hard szinten vár ránk, ahol az ellenfelek szívósabbak, gyorsabbak és okosabbak. A zedek összetétele is folyamatosan változik. A mezei zombik és a pókszerű lények csak a gyorsaságuk miatt veszélyesek, a Gorefast például hatalmas pengével ugrik a torkunknak, a Siren már a sikolyával megzavarhatja a játékost, ám a nagyfiúk mellett ők is eltörpülnek. A Scrake brutális láncfűrésszel szabdalja fel a csapatunkat, ha közel engedjük, míg a Fleshpound két, karjára erősített darálóval teszi ugyanezt. Ha utóbbit túl sokáig hagyjuk életben, egyre agresszívebb és kitartóbb lesz. A készítők fantáziája kellőképpen beteg, jó volt látni, hogy nem csak sablonzombikban gondolkodnak.

A PvP azért érdekes, mert a zedeket is hús-vér játékosok irányítják - sajnos ez a játékmód még komoly egyensúlyproblémákkal küzd. Legyünk bármilyen profik is fertőzöttként, egy közepes kvalitású emberi társaság ellen nem sok esélyünk lesz. Reméljük, a Tripwire hamarosan megoldja a problémákat, és ez a mód is felnő a Survival mellé - bár még az sem teljesen tökéletes. Ott is elképzelhető, hogy olyan leosztást ad a játék, amivel nem tudunk mit kezdeni, a korábbi taktika nem működik, mert a mesterséges intelligencia pofátlanul csal, és mire reagálnánk rá valahogy, már vége is a meccsnek. Van még mit kijavítania a fejlesztőknek, na.

Minden hibájával együtt a Killing Floor 2 szerethető. Tökéletes alternatívája lehet más zombis kooperatív shooternek, szépen felmondta a leckét. A kihívás lehengerlő, folyamatosan a halál szélén táncolunk, a zedek pedig változatosak, elborultak és néha már túlságosan is okosak. Ne tévesszen meg senkit az ádáz akció és a túltolt erőszak, a megjelenéskor még korántsem tökéletes a játék, és míg a Survival jó úton halad, a PvP jelen formájában felejtős. A Tripwire eddig sem siette el a dolgokat, nagy szerencséje, hogy a játéknak odaadó és szorgalmas közössége van!

A Killing Floor 2 PC-re és PlayStation 4-re jelent meg - mi a számítógépes változatot teszteltük. A tesztkonfig: Intel Core i5-3570K, 8 GB RAM, GeForce GTX 660.