Sonic Forces teszt

A Sonic-sorozat aranyszabálya, hogy a klasszikus játékmenetet megidéző részek általában remekül sikerülnek, míg az újító szándékkal felvértezett, teljesen 3D-s folytatások rendszerint eltűnnek a süllyesztőben. Vajon mi lehet ennek az oka? A játékipar modern trendjei állnak szemben a tradicionális, letisztult élménnyel – lehet sejteni, hogy melyik oldal kerül ki győztesen. Persze a Sega úgy gondolja, hogy a Sonic the Hedgehog is egy olyan frencsájz, amely folyamatosan formálódik az évek során, de míg Mario kalandjai a hagyományok megtartásával képesek újszerűnek tűnni, addig a derék sündisznónak hálátlan szerep jut. Az augusztusban megjelent Sonic Mania a 2D-s élményt maxolta ki, egyfajta szerelmeslevél volt a nosztalgiára ácsingózóknak. A Sonic Forces azonban a másik véglet, az igazi új generációs kaland, rengeteg szereplővel, változatos képességekkel és pofás látvánnyal. Olyan ígéretek ezek, amiket már számtalanszor hallottunk a japánoktól.

A játék hajlamos túlzásokba esni, mármint a rossz értelemben véve. Nagyon örültem volna annak, ha szépen sutba dobják Sonic baráti társaságát, és megint egy olyan kalandot kapunk, amiben csak a főszereplőt irányítjuk. De nem. A Sega húzott egy merészet: megalkothatjuk saját karakterünket, aki Sonickal közösen megmenti a világot – nem mintha a többi haver, Tails meg Amy ne lenne idegesítően aranyos. Adva van hétféle állat (kutya, macska, madár, sündisznó, medve, nyúl és farkas), akinek az arcát, testalkatát, ruháit és fő képességét mi határozhatjuk meg. Minden állatfajnak saját tulajdonsága van, a macska megtarthat egy gyűrűt, miután ütközött valamivel, sünnel játszva pedig több időnk lesz az elszórt gyűrűk összeszedésére. A testreszabhatóság jó dolog, ám hiába a rengeteg, folyamatosan megnyíló ruhadarab, egyetlen egyszer sem tudtam igazán vagány karaktert készíteni, minduntalan túl esetlennek tűnt szegény.

A történetre nem sok szót érdemes fecsérelni, lévén feleslegesen eltúlzott és gyermeteg blődség az egész. Tipikusan azért vetették papírra, hogy valami összekösse a pályákat, amivel nem is lenne baj, ha legalább vicces lenne. A lényeg annyi, hogy a minden hájjal megkent Dr. Eggman és talpnyalói, Chaos, Metal Sonic és Shadow the Hedgehog foglyul ejtették Sonicot, és bezárták a roppant beszédes nevű Death Eggbe. Most, hogy nemezise nem tud kárt tenni benne, Eggman robot seregének élén leigázhatja a világot. Nem számolt azonban a sündisznó barátaival, köztük a játékos karakterével, aki csatlakozik az ellenállókhoz, kiszabadítják Sonicot, s ha már ott vannak, megmentik a bolygót. A helyzet nem lesz érdekesebb később sem, kiszámítható, erőltetett és unalmas. Persze a gyerekek lehet, hogy élvezni fogják, én próbáltam, nem sikerült.

A játék lényegében klasszikus és modern részekből épül fel, összesen 40 pályát kapunk. Nem mind elérhető, lesznek opcionálisan megnyitható szakaszok is. Mielőtt dörzsölnéd a tenyeredet az impozáns szám láttán, vedd figyelembe, hogy maximum 5 perc alatt mindegyik helyszín abszolválható. A klasszikus 2,5D-s részek hűen idézik a régi játékokat, azok nem is árulnak zsákbamacskát. Elképesztő tempóban, oldalnézetben haladunk előre, támadunk vagy éppen kitérünk az ellenfelek elől, hurkokon száguldunk végig a lehető legtöbb gyűrűt összeszedve. Kicsit fájó, hogy az ugrás magasságába és a levegőben való irányváltásba csekély beleszólásunk van, az irányítás sokkal precízebb is lehetne. Platformjátékként nem elég összeszedettek ezek a fejezetek, a kissé suta és egyhangú design pedig erre is rányomja a bélyegét, noha a készítők igyekeztek valami akcióval is feldobni a háttereket.

A modern szakaszokon hatalmas lebegő platformokon lendülünk át, ahol számos ellenségbe botlunk, és ahogy az akcióból több lesz, Sonic és avatárunk arzenálja is kibővül. Csúszkálhatunk, elrugaszkodhatunk a falakról, de még dupla ugrásunk is lesz. A képességeink aszerint változnak, hogy milyen állatkát indítottunk a játék elején, ám ha csak gyorsaságra vágysz, akkor nyugodtan válaszd Sonicot, mert abban ő verhetetlen. Kellő lendület hiányában az avatárok kilőhető horgot használnak a helyváltoztatáshoz, így a távoli platformokat is el tudják érni.

Avatárjainkat fegyverekkel, úgynevezett Wisponokkal is felszerelhetjük, lángszóróval, villámokkal, vagy épp egy hatalmas fúrófejjel tizedelhetjük a robotokat, netán egy olyan kütyüvel, amely egy mini-feketelyukat idéz meg. A mordályok hatótávolsága rövid, használatukhoz wispeket kell gyűjteni, de ennyi, a Sonicból egyhamar nem lesz lövöldözős játék.

Jópofa dolog, hogy egy időre kibérelhetjük más játékosok karaktereit is, így adott szinten többféle hőst is bevethetünk. Erre szükség is van, hiszen biztosan nem fogjuk újra letolni a kampányt egy teljesen új karaktert indítva, annyira azért nem markánsak a különbségek. A pályavégi jutalmak sem hajtottak előre, az új kozmetikai elemek hidegen hagytak, az új kunsztok többsége pedig nem fogja a feje tetejére állítani a játékmenetet, a jól betanult mozdulatokkal és támadásokkal is bőven elleszünk. Néhányszor Sonic és az avatárunk közösen indul bevetésre, felváltva támadhatunk velük, de itt tűnik fel leginkább, hogy mennyire nincsenek egy súlycsoportban.

Összességében elég látványosak az újkori pályák, kellő változatosságot nyújtanak a múltidézés mellett, ráadásul a hangulatuk is eléggé sötét, utalva arra, hogy közeleg a világvége. Ha nyitott szemmel járunk, alternatív útvonalakat is találhatunk, ha pedig kicsit lassítanak a tempón, még némi felfedezésre is jut idő, titkokkal teli zegzugokat is felkereshetünk. Sajnos ez a ritkább eset, a másik véglet az, hogy egy kötött hullámvasúton futunk végig, ahol csak az akadályokat kell kerülgetni. A bossharcoknál legalább felmérhetjük a lehetőségeinket, a cél az, hogy rájöjjünk fedezékbe vonulás és a támadás ritmusára. Szinte mindegyik ilyen összecsapás egy kaptafára épül, nem szorult a készítőkbe kellő fantázia.

Ötletekből nincs hiány, de a Sonic Forces mégsem tud koherens élményt nyújtani, de nem csak azért mert az egyik pálya jó, a másik meg rossz. Az automatikus célzást sem tudtam tolerálni, a kamerakezelés sok esetben elég zavaró, úgy tűnhet, hogy a fejlesztők direkt limitálják az irányítási lehetőségeket, ami egy akció-platformer esetében felér egy harakirivel. Vagy csak nekem tűnt úgy, hogy nem egyszer túl gyorsan történik minden, és nincs időm felfogni, hogy mi történik a képernyőn? A játék nem a leghosszabb, 5-6 óra alatt teljesíthető, tartalmilag tehát bőkezűbb is lehetne. Oké, megpróbálhatunk újra nekifutni a pályáknak a lehető legjobb S-besorolásért, de ahhoz tényleg csak a vérbeli rajongóknak lesz türelmük.

Kedves Sega, ez a játék sajnos félrement! Hiába csillog-villog a környezet - főleg a futurisztikus, neonfényes szakaszok -, és hiába ütős a hangzásvilág, egyszerűen kevés ahhoz, hogy korszakalkotó darab váljon a játékból. Érezhető, hogy a Sonic Teamet a jó szándék vezérelte, megpróbált újoncokat is megszólítani, de a saját karakterekben egyszerűen nincs annyi szufla, mint a szépkorú sündisznóban. Ha a japánok kicsit visszavettek volna az ambíciókból, kevésbé csapongó designra és acélosabb irányításra koncentráltak volna, talán más véleményen lennék. Amit kaptunk, az is fájónak rövid és erőtlen, de most semmiképpen nem éri meg beruházni rá, talán egy leárazás után pár euróért. Még szerencse, hogy idén kaptunk egy Sonic Maniát, amivel egyáltalán nem lőhetsz mellé.

A Sonic Forces PC-re, Xbox One-ra, PlayStation 4-re és Nintendo Switch-re jelent meg. Mi a Sony konzolján teszteltük.