Dark Souls Remastered teszt

A játék 2011-ben alaposan felkavarta az akció-szerepjátékok állóvizét. Egy új műfaj alapkövét tette le, ami bár korábban is létezett, lévén a Demon Souls szellemi örököséről beszélünk, de a Dark Souls kapásból multiplatform címként jött a világra és a nyugati premier sem váratott olyan sokat magára, így instant klasszikus vált belőle. A From Software-t a panteonba repítette a Lordran földjén játszódó könyörtelen kaland, a rendező Hidetaka Miyazakit pedig félistenként kezdte tisztelni a rajongóbázis. Szűk hét évvel később ideje volt hát leporolni az eredetileg PS3-ra és Xbox 360-ra megjelent címet, hogy végre teljes képet kapjanak azok is, akik a második vagy a harmadik résszel kezdték az ismerkedést.

Kijavítani pedig volt mit bőven. Elég csak megemlíteni Blightown botrányosan silány framerate-jét, és úgy az egész játék gyér felbontású textúráit, míg a megbízhatatlan netkód manapság kisebb kereszteshadjáratot vonna maga után a játékosok részéről. Ezekkel nyilván kezdenie kellett valamit a felújított változatban a QLOQ csapatának. A lengyel brigád korábban sikeresen ültette át PC-re a Dragon’s Dogma: Dark Arisent, de ők feleltek a DmC: Devil May Cry- Definitive Editionért is. Az első és legfontosabb cél a 60 fps (Switchen 30 fps) elérése volt, mindezt 4K felbontás mellett Xbox One X-en és PS4 Prón. Az esetek 90 százalékában ez össze is jött – a Dark Souls elég különleges élményt nyújt ilyen stabil képfrissítés mellett.

Nem is a sebességtől húzódott mosolyra a szám, hanem attól, hogy mennyire jól állnak a játéknak a nagyfelbontású textúrák. Természetesen mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben megtartották a From Software legendás művészeti stílusát. A játékmenet sem változott túlzottan: a régi trükkök és taktikák ma is remekül működnek, igen, még azok a glitchek is kihasználhatók, melyek hét éve megkönnyítették a dolgunkat. A Bandai Namco nem akart feleslegesen a célkeresztbe kerülni, már az eredeti játék is pont ezek miatt az apró hibák miatt volt annyira szórakoztató.

Oké, egy új tábortűz bekerült a játékba Vamosnál, a katakombák kovácsánál, amitől hirtelen nem lesz könnyebb a Dark Souls, viszont így sokkal könnyebben fejleszthetjük magunkat és a cuccainkat a játék második felében. Egyébként most már minden bonfire-nél válthatunk a covenantok között. Igaz azonban, hogy bár a remaster remek alkalom lett volna Miyazaki által félkésznek hívott területek befejezésére – gondolok itt Lost Izalithre -, ezeket sajnos érintetlenül hagyták a srácok. Viszont legalább a Prepare to Die-kiadás bónusz régióit már tartalmazza a program, úgyhogy végső soron elégedettek lehetünk.

A motor tehát maradt a régiben, nem a nulláról írták újra a játékot, mint a Shadow of the Colossus esetében. Ennek ellenére minden öregecske effektet lecseréltek egy jobbra: a lángok sokkal élethűbben festenek, és a részecskeeffektek pedig még komorabb hangulattal vértezik fel a Dark Soulst. Lehet, hogy csak az én emlékeim koptak meg, de ezúttal mintha szaporábban vert volna a szívem néhány jelenetnél. A HUD élesebb, az irányítás pedig precíz, bár a folytatások 360 fokos kitérési rendszerét azért meghálálta volna a nagy öreg is.

Látványos javulás érhető tetten a kooperatív és a PvP módban is. A hálózati kód most már sokkal gyorsabb és stabilabb, a partnerkeresésért már a Bandai Namco saját szerverei felelnek. A Bloodborne óta bevált módszer, hogy jelszavakkal is megkereshetjük azt a személyt, akihez csatlakozni szeretnénk – ez a Dark Soulsban is dicsérendő dolog. Akkor sincs gond, ha a másik játékos egy távoli kontinensen van, egy gombnyomással eltüntethetjük a játékból azokat a jeleket, melyek nem a mi régiónkból származnak. Egy meccsben márnem csak négyen, hanem hatan is nyomulhatunk továbbá. Mint minden From Software alkotásban, itt is egy bizonyos varázstárgy birtokában érhető el a kooperatív móka, amit ezúttal nem a megszokott helyén szerezhetünk be.

Én azokat irigylem a leginkább, akik csak most fedezik fel Lordran kegyetlen világát. Látni szeretném azok arcát, akik elsőként csapnak össze a Capra Demonnal, vagy amikor Ornstein és Smough került terítékre. Könnybe lábad a szemed és megőszülsz, mire a hosszú órákon át érlelődő taktikád végre működni kezd, de a gyönyör, amely a bossok leterítése után eluralkodik rajtad, az semmi mással össze nem hasonlítható.

Egyedül a PC-seket érzem kicsit becsapva: a Remastered-kiadás nem sokkal nyújt többet, mint a rajongói modokkal és a DsFix-szel rendberakott Prepare to Die Edition. Oké, a PC-sek féláron juthatnak hozzá az új verzióhoz, de az csak egy leheletnyivel optimalizáltabb az eredeti változatnál. A modern videokártyák még erőteljesebb grafikát is simán mozgásra bírtak volna, nem véletlenül megy a hiszti a steames értékeléseknél.

A Dark Souls Remastered csupán a framerate rendberakását vállalta el, némi grafikai fejlesztés és apró finomítások mellett, aminek maradéktalanul eleget is tett. S noha még ennyi év távlatából is van mit a tejbe aprítania a játéknak, már nagyon kiütköznek a különbségek a műfaj régi (darabosabb) és a modern (csiszolt) mechanikái között. Ha felidéznéd a régi emlékeket, és online terveid is vannak vele, ne habozz a vásárlással, most már kifogástalan a coop és a PvP is. Viszont ha PC-n nyomulsz, nem sok extrát kapsz a pénzedért.

A Dark Souls Remastered PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg. A Nintendo Switch változat később várható, de még idén befut. Mi a Sony konzolján teszteltük, azon belül is a sztenderd modellen.