Azt, hogy a DCL, vagyis a Drone Champions League csapatától egy hivatalos drónverseny-játékot kaptunk, valahogy úgy érdemes felfogni, mint a Codemasters hivatalos F1-játékait, vagy az EA Sports évről évre jelentkező FIFA-szériáját. Persze ezúttal van egy nem éppen elhanyagolható csavar a dologban; míg a korábbi sportjátékokban a szuper eredményeinkkel általában csak a barátainknak dicsekedhettünk el, és kisebb csodának számított, ha valaki a képességeinek köszönhetően esportkarrierbe kezdhetett, addig a DCL - The Game esetében teljesen más a helyzet. A DCL ígérete szerint ugyanis a játékban minden a versenyről fog szólni, a játékosok egyetlen kattintással kvalifikálhatják magukat a nemzetközi bajnokságokra, a legjobb pilóták pedig akár még az igazi futamokra is kijuthatnak. A kérdés csupán az, hogy a játék ehhez a nagyra törő álomhoz képes-e megfelelő alapokat szolgáltatni.
A drónszimulátorok nem túl népes felhozatalából talán két címet érdemes kiemelni az utóbbi évekből; az egyik a már korosodó The Drone Racing League Simulator, a másik pedig a Liftoff: FPV Drone Racing, amely látszólag a jövőben is közönségkedvenc marad. A Liftoff ugyanis sikeresebben ültette át a virtualitásba a kvadrokopteres szubkultúra jellegzetességeit; az amatőr bütykölgetés hangulatát, a rossz rádióvételtől sercegő analóg kamerás képeket, és a repülés önfeledt szabadságát. Ezzel szemben a DCL- The Game minden téren más élményt kínál.
A DCL szellemisége leginkább úgy foglalható össze, mint a tökéletes környezet a tökéletes géppel a tökéletes köridőért. A játékban szereplő drónok első pöccre indulnak, minden egyes apró mozdulatunkra hibátlanul válaszolnak, mindegyik motor egyformán teszi a dolgát, nem romlik el az akku, nem repülünk bele széllökésekbe, nem veszítjük el egyetlen pillanatra sem a jelet, nem remeg be egyszer sem a képernyő, nem látunk semmilyen közvetítési hibát… és sajnos nem is érezzük, hogy milyen egy kvadrokoptert igaziból irányítani.
A drónok világa a való életben is sikeresen beszippantott engem, és noha egy Walkera Rodeo 110 messze elmarad a világbajnok gépektől, de abba azért tökéletesen belekóstolhattam, hogy milyen érzés 70 km/h-val repkedni a kertben a fák lombkoronája és a zegzugos bokrok közt. Hát, nem olyan, mint amit a DCL-ben átélhetünk. Tesztalanyunkban a repülés egyszerűen túlságosan steril lett. Míg a való életben minden össze-vissza rezeg, ide-oda dobál a szél, és a motorok berezonálnak, addig a játékban semmi ilyent nem tapasztalunk.
Minderre pedig még rátesz egy lapáttal az, hogy nincsenek törésmodellek sem, így sokszor tényleg az az érzetünk támadhat, hogy egy árkád játékkal játszunk, mintsem egy vérbeli szimulátorral. Talán ahhoz lehetne hasonlítani a dolgot, mintha a valós repülések során nem az analóg FPV-kamerák felvételein keresztül irányítanánk a drónt, hanem a tetejére kötözött GoPróval, ami ugyan a hibátlan képet a digitális stabilizátorral még tökéletesebbé varázsolja, viszont a versenyzők számára fontos apró rezdüléseket elfedi.
A DCL kapcsán lényegében elmondható, hogy az alkotás játék mivoltját áldozták be a verseny érdekében. De akkor lássuk is, hogy miként festenek a futamok! Ha valaki látott már Red Bull Air Race közvetítést, akkor nem fogják komoly meglepetések érni. A drónok esetében nagyjából ugyanaz a felállás, csak szűkösebb helyeken, de ugyanúgy levegővel töltött bóják közt kell szlalomozgatnunk, kapukon átrepülnünk, és a lehető legjobb idővel a célba érnünk. Persze néha extrémebbre vehetjük a figurát, és szökőkutak, építkezési daruk, felhőkarcolók és parkolóházak közt száguldhatunk.
A játék legfontosabb tényezője az irányítás, mely kapcsán némileg felemás a helyzet. A korábbiakban leírtak szerint ugyanis a környezet szimulációja nem sikerült a legjobban, viszont a drónra ható gravitációs erők, és magának a járgánynak az irányítása teljesen rendben van - csak egyszerűen olyan, mintha légüres térben vezetnénk. Ez a free roam, vagyis szabadon repkedő gyakorlások során idegesítő lehet, ám a versenyek rohanó tempója alatt nincs időnk foglalkozni vele, így végső soron a játék jól teljesít ott, ahol az szükséges.
Kevés embert ismerek, aki nálam elvakultabb módon ragaszkodik az egér-billentyű kombinációhoz, viszont a DCL esetében még én is kénytelen voltam átpártolni egy PS4-kontrollerhez. Persze, aki teheti, annak igazi drónos távirányítóval érdemes belevágni a mókába. Ha mégis ragaszkodnánk a billentyűzethez, akkor az arcade irányítási opcióval kapunk egy olyan bizarr sémát, amivel a WASD és a nyilak segítségével végigrepülhetünk a pályán, de nem igazán lesz benne köszönet.
Az arcade módot ugyanis úgy oldották meg a fejlesztők, hogy a magasságot és a tengely körüli forgást a gép magától koordinálja, nekünk csak a sebességet, illetve a balra-jobbra kanyarodást kell felügyelnünk. Az már más kérdés, hogy sokszor nehéz kitalálni, hogy a gép mire gondolhat az adott pillanatban, és szinte garantált a légikatasztrófa bekövetkezése. Ha billentyűk helyett a kontrollert vesszük a kezünkbe, akkor kezdőként a GPS mód lehet a tökéletes választás, melynek lényege, hogy egy bizonyos foknál nem dönthetjük meg jobban a drónunkat, így az irányítás kevésbé érzékeny, illetve ha elengedjük az analóg kart, akkor magától egyenesbe áll a gépünk.
Az igazi profiknak viszont az acro mód dukál, melyben mindenféle megkötés nélkül úgy fordulunk és olyan szögbe döntjük be kvadrokopterünk, amilyenbe csak szeretnénk. A játék legélvezetesebb része a remekül belőtt tanulási görbe. Az első órát még úgy is végigbénáztam, hogy már bőven volt előzetes tapasztalatom, a második óra környékén már nagyjából végig tudtam repülni a legtöbb pályát, a negyedik óránál pedig már a hazai, pár perccel később pedig már a nemzetközi toplistát próbáltam ostromolni.
Apropó, ha már megemlítettem a hazai rekordokat; a játék állandóan frissíti a más pilóták által elért eredményeket, és minden egyes futam során mellénk teszi pár másik, velünk nagyjából egy szinten álló játékos járgányát, melyek szellemként száguldoznak mellettünk. Ha egy adott helyszínen jó időt futunk, azért rotorokat kapunk, melyek segítségével nyithatjuk meg az egyre nehezebb pályákat. A hivatalos DCL-es drónok mellett pehelysúlyú (ezek rendszerint lassabbak, de mozgékonyabbak a manőverek során) és nehézsúlyú (nagyobb sebességre képesek, ám a kanyarokban rendesen ki is lendülnek az ideális ívről) járgányokkal is kipróbálhatjuk magunkat.
Mondjuk a változatosság ennyiben ki is merül; papírforma szerint 64 drón van a játékban, ám ezek elsősorban csak skinek, vezetés közben a három kategórián belül semmilyen különbség nem érhető tetten. A pályákat sem vitték túlzásba a fejlesztők, a 24 pálya java ugyanazon a 8-9 helyszínen játszódik, csupán a nyomvonal az eltérő. Az mondjuk egy hatalmas pluszpont, hogy több pálya is a valós helyszíneknek megfelelően készült, szóval ugyanott repülhetünk, ahol valójában is megszervezik a versenyeket.
Látvány területén nincs különösebb okunk a panaszra, az Unreal Engine 4 teszi a dolgát, a sebesség és az őrült száguldás érzetét remekül visszaadja a játék, amihez tökéletesen passzolnak a mindenfelé cikázó foszforeszkáló színek. A pályadizájn is hibátlanul illeszkedik a képbe, a sípályák és várromok közti versenyzés párját ritkítóan fest. Ugyanakkor a távoli környezet kaphatott volna némileg igényesebb kidolgozást, a pályák határain túl a messzi távol sokszor a PS2-es korszakot idézi, de ez legalább verseny közben az összhatást nem befolyásolja semennyire sem.
Összességében nehéz dolgunk van a DCL - The Game értékelése során. A játék mindent feláldoz a verseny oltárán, és a futamok közben nem is teljesít rosszul az alkotás. Viszont így a hangsúly a szórakozásról eléggé átcsúszott a tanulásra. Mondjuk tényleg hatalmas élmény az, hogy 4-5 óra játék után olyan pályákon száguldunk az elvesztegetett ezredmásodpercek után, melyeknek az első órában még a legegyszerűbb kanyarjait sem tudtuk bevenni… Viszont az irányítás nem tűnik annyira meggyőzőnek, mint amennyire azt elvárnánk egy ilyen nagyra törő alkotástól. Ha ehhez még hozzá vesszük a szimulációs hiányosságokat, és az egyelőre igencsak visszafogott mennyiségű tartalmat, akkor bizony megkérdőjelezhető a 29,99 eurós ár. Szóval hivatalos DCL-licenc ide vagy oda, nem ez a játék lesz az, ami be fogja csődíteni a mainstream játékosokat a drónversenyek világába.
A DCL - The Game PlayStation 4-en, Xbox One-on és PC-n érhető el, mi utóbbin teszteltük egy i7-9700K, 16 GB RAM és egy GeForce 2060 RTX társaságában.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.