Az idei év kezdetén már tettünk egy vérpezsdítő éjszakai kiruccanást a Coteries of New Yorkban, amely kiváló felvezetésként szolgált a végül erősen csúszó Bloodlines 2-höz, hiszen remekül megismertette a játékosokkal a hihetetlen gazdag Maszkabál világot – az azt jellemző kegyetlenséget, a klánokat, a hatalmi viszonyokat és persze a vérszívólét személyes borzalmait, beleértve a mindent felemésztő, folyamatosan bennünk lappangó Bestiát is. Aztán a valóságban egy járvány közbeszólt, a nagytesó nem jelenik meg idén, de nem maradhatunk kontent nélkül: a Shadows igyekszik csillapítani valamelyest az univerzum iránt érdeklődők “vérszomját”.
A játékot hajtó engine, a grafikai stílus, a menük kinézete és helye gyakorlatilag egy az egyben az elődre hajaz, azaz elviekben egy vele megegyező, visual novel kategóriájú címről beszélünk, a valóság azonban más: a Shadows a Coteries gyenge közepes szintjét sem üti meg a műfajban a játékmenet tekintetében, alig akad ugyanis jelentős döntési pont, miközben a történetnek nincsenek elágazásai, és egy csomó játékmenetbeli elem is a végső halál martalékává vált...
Ami nem változik az az, hogy éjszakákra bontva haladhatunk előre a történetben, itt is kapunk egy fix időpontot, ahová kifut a cselekmény, aztán a kalandunk véget is ér. Minden éjszaka választhatunk egy-három érdekesnek tűnő eseményt, amelyekre a város térképén bámészkodva bökhetünk, a főtörténethez viszont már erre sem lesz szükség – automatikusan, minden este kapunk egy sztorihoz kapcsolódó fix történést, amelynek részeseivé válunk. Így aztán még az az opció sem adatik meg, mint az elődben, hogy legalább tetszőleges sorrendben oldjunk meg feladatokat.
Akad valami, ami erősen szúrja a szemem egy Vampire: The Masquerade-játéknál: Éhség és Bestia szinte semmilyen szerepet nem játszanak a Shadows of New Yorkban, és amíg az előző játékban erősen koncentrálnunk kellett arra, hogy megfelelő időközönként magunkhoz vegyünk a vörös nedűből, itt ez teljesen kimarad, csakúgy, mint a választható főszereplő is. Jelen történetünk egyedüli hőse ugyanis Julia, egy oknyomozó újságíró, aki olyan mélyen belenyúlt egy kényes sztoriba, hogy az erősen visszaüt, és egészen pokoli fordulatot vesz az élete.
Miután minden tönkrement, a szakadék szélén és a vámpírlét kezdetén találja magát – méghozzá a Lasombra-klán ölelésében, és persze egyenesen New York élőholt hatalmasságainak markaiban. A Julia-féle vérszopóknak nincs tükörképük, homályosak vagy zajosak a képi felvételeken, a hangjuk recseg a telefonban – már ha egyáltalán működnek ezek a kütyük a közelükben. Főhősünk képességei ezúttal “kimerülnek” a szellemekkel való társalgásban (amelyek kvázi interakció nélkül megtörténnek), a hatékony meggyőzésben/hipnózisban, ami szintén fakóbbá teszi a végigjátszást a Coteries vámpírerőinek bevethetőségéhez képest.
Amit mondjuk újdonságnak nevezhetünk, az az, hogy bizonyos döntéseinknél különböző jellemvonásokkal ruház fel minket a Vampire, annak függvényében, hogyan álltunk egy megoldandó helyzethez. Ezek a vonások lesznek azok, amelyek alapján a program gondolkodik egy sort, aztán választ egyet előre a két elérhető befejezés közül, amely szerepel a Shadows of New Yorkban. Ez azt is jelenti, hogy a játék utolsó 10 percében passzív szemlélőként fogjuk továbbkattintgatni a dialógust (tényleg semmilyen beleszólásunk nincs), és végefőcím. Joggal kérdezhetnénk, hogy hiányzó funkciók és sekélyes játékmenet ellenére akkor tulajdonképpen mi marad egy olyan címből, aminek az előző verziójánál is hiányzott az összetettség.
Sajnálatos módon kevesebb, mint kellene. A Shadows of New Yorkot ugyanis a történet sem menti meg, legalábbis nem abban a formában, ahogyan tálalják, és ugyan jó World of Darkness módjára telepakolták kortárs referenciákkal és történésekkel a körítést (Bill Gates, Epstein-sztori, koronavírus), no meg egy rakat áthallás és aktuálpolitikai téma is akad, ez csak a világteremtésben segít. A döntések alacsony száma, és azok semmilyensége miatt leginkább csak passzív figyelőként vettem részt ebben a nyomozásban, amely szinte magától, interakció nélkül zajlott le… pedig mind a Coteriesből, mind a New York-i éjszakából, sőt a Vampire-világból érkeztek új, érdekes szereplők, akiket nem sikerült végül kiaknázni. A visszatérő karakterek és a velük való gyakoribb találkozás/beszélgetés sem mentik meg a Shadowst – amit így egyszerűen nehéz játéknak nevezni.
Amire nincs panaszom igazából, az az audiovizuális megvalósítás: felhasználói felületet tekintve szinte nem változott a UI, mert a fejlesztők megfogták az előző engine-t, és átszínezték a felületet (vérvörösről lilára), viszont kiemelném, hogy a rajzolt hátterek és karakterábrázolások-animációk legalább olyan ütősek, mint az előző anyagban, és az új soundtrack is kiválóan sikerült, bár kissé más stílusú. Jópofa volt látni a tesójátékból megismert karaktereket kissé alternatív módon ábrázolva, és más helyzetből zajlott a velük való beszélgetés, ami miatt egy ideig el is hittem, hogy ugyanannak a gonosz New Yorknak utcáit járom, mint januárban.
A Coteries minden hibájával együtt alapvetően szerethető volt, viszont a Shadows of New York egy lebutított imitációja csak elődjének, csekély beleszólással a cselekménybe, botladozó narratívával, amely semmit sem kezd az érdekes karakterekkel, és csak néha villant egyet. A hangulat és festmények remekek továbbra is, de sajnos ez kevés, ráadásul annyira nem kapcsolódik a Coterieshez, hogy kötelező vétel legyen - az új Vampire-játékot így jó szívvel nem tudom ajánlani, még azoknak sem, akiknek egyébként tetszett az előző rész. Ha egy bundle-ben hozzád vágják, vagy potom pénzért be tudod húzni, és nagyon-nagyon szereted a világot, talán akkor érdemes menni vele egy kört.
A Shadows of New York PC, PlayStation 4, Xbox One és Switch platformokon elérhető. Mi PC-n teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.