Subnautica: Below Zero teszt

Három évvel ezelőtt az Unknown Worlds leszállította a túlélőjátékok zsánerének egyik legizgalmasabb darabját a Subnautica képében. A már mindenféle kombinációban felfedezett felszín helyett a víz alá merültünk, hogy az eddig kevésbé kihasznált környezetben boldoguljunk – egyszerre küzdve a vissza-visszatérő oxigénhiánnyal és a mélység rémületes teremtményeivel. A Subnautica zseniálisan karolt fel már ismert elemeket, és helyezte őket egy olyan audiovizuális élménybe, ami csak tovább emelt a kiforrott mechanikákon.

Ha valami elsőre kiemelkedően sikerül, az magával hozza azt is, hogy folytatást kapásból nehezebb készíteni hozzá, hiszen a megugrandó léc is magasabban van. A fejlesztők először nem is rendes folytatásban gondolkoztak, hanem csak egy DLC-ben, amely a Subnauticának otthont adó 4546B bolygó sarkkörén játszódna, ezzel megbolondítva az eddigi formulát. A kiegészítő azonban végül túlnőtt magán, és a Subnautica: Below Zero teljes értékű játékként jelent meg.

A felütés azonban nem változott, a helyszín ismét a 4546B, pontosabban annak a fagyos Zéró Szektora. A Subnautica menekvést kereső hőse után új főszereplőt kapunk, aki ezúttal szándékosan érkezik a többnyire vízzel borított planétára. Robin Ayou azért jött, hogy megtudja, mi történt a nővérével, akinek a halálát az Alterra megavállalat gondatlanságnak álcázva próbálta meg titokban tartani. Ennyi máris előrevetít két jelentősebb változtatást az első játékhoz képest: egy izgalmasabb, kigondoltabb főhőst kapunk, valamint egy sokkal célirányosabb sztorit.

Robin története sokkal inkább kézen fogva vezeti a játékost, így biztos, hogy a játék minden fontosabb elemével találkozni fogunk, és a narratíva is egyértelműbb. A cselekménynek ugyan nincs közvetlen kapcsolata az első résszel, de tovább bővülnek majd ismereteink a bolygón eredetileg lakó Építészeket illetően, illetve néhány easter egg és áthallás is összeköti azt az előzménnyel. Ám míg történetmesélés szempontjából előrelépés a Below Zero, addig ez magával hozza a kisebb világ problémáját is: a térkép szűkebb, a tennivaló kevesebb és hamarabb is a végére érhetünk, mint a Subnauticának. Ha nem kószálunk túl sokat, közel húszórányi tartalommal kecsegtet a folytatás, amit még az sem tol ki jelentősebben, ha maximalisták vagyunk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne annyi izgalom a Below Zeróban, mint az elődjében, noha láthatóan máshová kerültek ezúttal a hangsúlyok a játékélmény megalkotása során. Ezúttal például kevésbé próbálják a frászt hozni ránk a fejlesztők – igaz, a hangdizájn még mindig rémületes (a jó értelemben), a mélyből érkező, éhes hangok távolról sem megnyugtatóak. A végtelen óceán már csak azért is kevésbé ijesztő, mert Robin jóval cserfesebb főhős az elődjénél, ráadásul a sztori folyamán egy társat is kap Al-An képében, a kettejük közötti kommunikáció pedig rendre megtöri a csendet.

Sokkal nagyobb teret kapott azonban a bázisépítés, a testre szabás, az általános barkácsolgatás. Könnyebben nyomon követhetjük az elkészítendő felszerelésekhez szükséges anyagokat, a legfőbb tengeri járművünk moduláris, de a bázist is sokkal inkább személyre szabhatjuk (színezhetjük, nevet adhatunk neki, kerülhet a tengerszint fölé és alá is), amire csak rásegítenek a vadonatúj, többfunkciós szobák. További jópofa apróság, hogy játékbéli otthonunk rádiójából a rajongók által írt dalok szólnak.

A játékmenet terén megannyi aspektus visszaköszön az első részből. Kezdetben itt is halakat hajkurászunk majd, hogy az éhségünket és a szomjunkat oltsuk, és centizgetjük az oxigéntartályunk tartalmát, hogy még összeszedjük azt az egy valamit a tengerfenékről, majd pánikolva kalimpálunk a felszín felé, remélve, hogy még épp időben elérjük. Gyűjtögetünk, hogy a túlélés alapjait megteremthessük, és morgunk, ha a homokban alig kiszúrható mészkőgöbökben nem az a nyersanyag van, amit már régóta kajtatunk. Közben pedig igyekszünk elkerülni, hogy valamelyik nálunk nagyobb (vagy kisebb, de halálosan agresszív) állat áldozataként végezzük.

Ahogy haladunk előre, egyre több és jobb felszereléshez férünk hozzá, így például a nagyobb tartályoknak köszönhetően idővel egyáltalán nem lesz majd probléma a levegőhiány. A kis motoros búváreszközünkkel gyorsabbak leszünk, a szkennerünkkel pedig azonosíthatjuk a nyersanyagokat és a még feloldandó tervrajzokhoz szükséges holmikat – az utóbbiakat gyakran a tengerimajmok közelében találjuk, akik épp annyira játékosak és segítőkészek, mint amennyire bosszantóak, mikor eloroznak tőlünk valamit. A bázis mellett a Teherhajó lesz még nagy segítségünkre: a Below Zero legnagyobb járművének moduljait kedvünk szerint alakíthatjuk, attól függően, hogy épp ágyat vagy lépegetőt szeretnénk magunkkal vinni egy-egy felfedezőútra. Cserébe viszont sem a Csikóhalat, sem a Küklopszot nem látjuk viszont a Subnauticából.

Az elődhöz képest legnagyobb változás a játékmenet tekintetében az, hogy ezúttal jelentős időt töltünk el a szárazföldön is – ami a Subnauticában marginális volt, itt fontos szerephez jut. A történet egy nagyobb része is ott játszódik, sőt még NPC-kkel is találkozhatunk majd, no meg néhány felszíni állatfajjal , amelyek közül (óceáni társaikhoz hasonlóan) nem mindegyik barátságos.

Odafent kalandozva nem az oxigén miatt kell aggódnunk, hanem a hőmérséklet miatt, elvégre a sarkkörön vagyunk. Amennyiben nem akarunk kihűlni, kénytelenek vagyunk időnként hőforrások közelébe bújni, vagy visszaugrani a víz alá, mert az is megvéd a fagytól. A szárazföldön a felfedezést olyan eszközök segítik, mint a pingling formájú kémdrónunk, illetve a Sarki Róka nevezetű hószán, amelynek az irányításán igazán finomíthattak volna a fejlesztők.

Az újdonság varázsa azonban idővel elmúlik, és hiába tartogat kihívásokat a felszín, mégsem nyújt olyan gördülékeny élményt, mint a már tökélyre fejlesztett víz alatti játék. Az egész valahogy, nem sokkal, de kissé ügyetlenebb, ötlettelenebb. Azt azonban ezúttal sem vitathatjuk el, hogy az Unknown Worlds nagyon ért a látványhoz, és ez a szárazföldi szegmensekre is igaz – sőt, ezúttal még különféle időjárási viszonyok is vannak, így esőben vagy hóviharban is lehet részünk. A valódi csoda persze ezúttal is az óceán mélyén vár minket.

Az első játékból ismerős, lankásabb-korallosabb szakaszok mellé kapunk vadonatúj régiókat, hőforrásokat és óriási kristálybarlangokat fedezhetünk fel, és az élővilág is új képviselőkkel gazdagodott. A már emlegetett tengerimajmokon túl találkozhatunk például titán lyukhalakkal, amelyek mozgó oxigénforrásként is üzemelnek (már ha legyűrjük a környékén éldegélő szimbiótát), és persze vadonatúj titánokat is utunkba vet a sors - bár nem mindegyik tör az életünkre, van, ami teljesen mozdulatlan. Ez is aláhúzza azt, hogy kevésbé a hátborzongató légkör, és sokkal inkább a felfedezés élménye áll a Below Zero középpontjában, a kíváncsiságot pedig végig sikeresen fenntartja, hiszen éjjel és nappal is más oldalát mutatja az óceán mélye.

Ahogy már írtam, a konkrétabb történet miatt a játéktér is kisebb lett, viszont ennek köszönhetően kevesebb a pusztaság is, mindig lesz élet körülöttünk. Szerencsére ez nem megy a szabadságunk rovására sem. Bátran úszkálhatunk, amerre nekünk tetszik, a játék nem kényszerít minket mindenképp a sztori követésére, bár néhány felszerelést csakis az előrehaladás során oldhatunk fel. Mivel a bázisunkat jobban testre szabhatjuk, sokkal inkább belevihetjük magunkat, a saját stílusunkat a Below Zeróba, és még ha a tartalom valamivel kevesebb is, mint a Subnauticában, változatlanul nagyszerű élmény alámerülni a 4546B világába.

Ahogy az első játékban, úgy itt is többféle játékmód áll rendelkezésünkre: a kőkemény túléléstől kezdve a sztorit teljesen nélkülöző kreatív módig terjed a skála, így senkinek sem kell attól tartania, hogy elérhetetlen marad számára a játék. Magyar fordítás is helyet kapott benne, amely a teszt megírásának pillanatában még kissé hiányos, főleg a lexikonok és a hangfelvételek terén felemásak a fordítások, de összességében nyelvi akadály sem áll a hazai játékosok útjában.

A Below Zero kétséget kizáróan felér a Subnauticához, azon túlnőnie azonban nem sikerül. A lényeges játékmechanikákat mind az elődtől örökölte (meglátszanak a DLC-s gyökerek), egetverő újdonságokat pedig nem tartogat, hiába lépünk ki ezúttal gyakrabban a felszínre. Az óceánmélyi játék változatlanul izgalmas és látványos, a szárazföldön azonban megbicsaklik a dolog, nem minden újítás működik igazán – a kihűlés-mechanika például súlytalannak érződik, szóval épp a „Below Zero” része nem szuperál rendesen. A cselekmény keretét adó történet összeszedettebb (ha többet szerettél volna megtudni a Subnautica univerzumáról, akkor kihagyhatatlan), de Robin és Al-An párosa is mókás, a kettejük évődése szuper kiegészítése az úszkálásnak.

Amit imádtunk a Subnauticában, annak nagy részét itt is megleljük: a víz alatti világ szemet gyönyörködtető, a hangdizájn kiváló, a 4546B ökoszisztémája valódinak és kellően idegennek érződik. Az első részben bejáratott elemek jól működnek, a túlélésért való küzdelem feszült, de sosem nyomasztó, amikor pedig elérjük a fejlettség megfelelő szintjét, már békében kalandozhatunk anélkül, hogy folyton az életünkért aggódnánk – persze csak addig, amíg nem találjuk magunkat egy leviatán rossz oldalán.

A Subnautica: Below Zero PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re és Switchre jelent meg - mi PC-n teszteltük.