A névválasztásból fakadó távolságtartás is jelzi, hogy a Liberation nem egyenesági folytatása a szériának, ami a feledhető harmadik rész és annak újrázása után érhető. Az új Disciples a mostani divatnak megfelelően egy szerepjáték-stratégia szerelemgyerek, főhősünk pedig egy nagyszájú zsoldoshölgy és társa Orion, aki egyfajta kalandor-tolvaj-zsivány-kém. Avyanna bőrében első missziónk egy magas rangú pap meggyilkolása, ami balul sikerül, magunkra haragítjuk a Birodalmat, és a halálközeli élmény ismeretlen mágikus erőt szabadít fel bennünk. A rejtélyes erő egy legendás helyre, Yllian ősidők óta elhagyatott városába repít minket. A játék világa viszont alapvetően változatlan, hiszen ugyanúgy Nevandaar földjére térünk vissza, mint már annyiszor, és a címben helyet kapott frakciók, valamint a nagyobb nevek, történések, istenségek is ismerősek lesznek. Az Élőholt Hordák, a démoni Kárhozottak Légiója mellett természetesen az emberek Birodalma és a tünde Klánok is visszatértek – a törpök büszke népét ezúttal viszont nem láthatjuk. Ez a bejáratott világ egyébként egy jól bejáratott fantasy-középút, inkább komorabb, sötétebb sztorielemekkel rendelkezik, ahol semmi sem fekete vagy fehér, ugyanakkor teret ad egy-két könnyedebb mellékmissziónak és karakternek is.
A túléléshez rá kell jönnünk, mi lehet Avy kapcsolata a misztikus várossal, és szövetségeseket keresnünk, hogy túléljük a ránk vadászó birodalmiakat. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy legyél ember, élőhalott, tünde vagy akár démon, végső soron ugyanúgy egy elnyomott vagy a különböző istenségek nevében. A mi feladatunk lesz elhozni minél több népnek a szabadságot (vagy éppen egy új szolgaságot), így aztán pajtásainkat az élőholtak, a démonok, a tündék vagy az üldözőnket belülről bomlasztó lázadók soraiból toborozzuk (némi meglepivel), akikhez személyesen indítunk expedíciót a világtérképen hozzájuk köthető területeken. Egy-egy ilyen térkép alapvető célja, hogy minél közelebbi barátságba kerüljünk velük, továbbá akad számos opcionális mellékküldetés is, amelyek során érdekes NPC-kkel, ritka loottal, kikutatható varázslatokkal, vagy egyedi, nevesített egységekkel találkozhatunk, így érdemes mindent felfedezni.
A frakciók meglátogatásának van egy fejlesztők által elképzelt sorrendje, amire a nehézségből meg az acsikból lehet következtetni, de valójában tetszőlegesen megválaszthatjuk a következő úticélunkat. Ez a fajta szabadság (de következménynélküliségnek is nevezhetném) végig jellemzi az anyagot: egyrészt nem kifejezetten nehéz játékkal állunk szemben, ami viszont teret ad, sőt ösztönöz egyfajta szórakoztató kísérletezést, mind a seregekkel, épületekkel, Avy skilljeivel vagy éppen karakterosztályával, aminek megint csak sok kombója lehet. Összességében ez erős plusz pont, hiszen nem von le túlzottan sokat az újrajátszhatóságból: legalább öt befejezést kapunk, illetve a legtöbb küldetést alsó hangon két megoldással is kipipálhatjuk.
Az már most szembetűnő, hogy a friss Disciples számos megoldásában szakít őseivel. Először is, a kalandtérképen való ténykedésünk immáron nincs körökre osztva, mindenféle mozgáspont nélkül átnyargalhatjuk a térképet balhét keresve, sőt leszállva hátasunkról bizonyos kazamatákat belülről is alaposabban szemügyre vehetünk és felfedezhetünk (kifoszthatunk) kompániánkkal. Ezzel szemben nincsenek várak vagy erődök, amiket elfoglalhatunk, nem érkezik be szigorúan egy játékbéli naponként nyersanyag vagy mana a kincstárunkba - egyedüli feladatunk Yllian városának menedzselése, és mindent itt viszünk véghez. Bármikor igézhetünk egy teleportkaput ingyen és bérmentve a fővárosunkba, hacsak nem egy tömlöc mélyén mászkálunk épp.
Nyersanyagaink egy bizonyos limitig folyamatosan gyűlnek, és megtekinthetők egy külön menüben, majd a maximális kivehető értéknél a játék emlékeztet minket a javak összeszedésére. Igen, jól látjátok, ez akaratlanul is egy mobiljátékokban látott megoldás, valódi hátrányunk cserébe nincs belőle a tetszőleges teleport miatt - felteszem, így próbálták az idő múlását jelezni a készítők, ha már a térkép nem körökre osztott. Még azzal is számolhattak, hogy az ember ezt elfelejti vagy kihagyja: egyszerűen annyi erőforrást találtam a játékban, hogy sohasem fogytam ki, akárhány egységet vehettem és fejleszthettem a nulláról, mindig maradt bőségesen. Yllian egyébként is egy remek hely: a négy frakció épületeiből már idekerülésünk után toborozhatunk zöldfülű egységeket, a piacteret és a kovácsműhelyt megépítve viszont zsoldosokat és felszerelést is vásárolhatunk, valamint tárgyainkat is tápolhatjuk.
Amennyiben javul a viszonyunk egy-egy fajjal, további épületeiket is felhúzhatjuk. Ha pedig kifogynánk az építési területből, a mágiának köszönhetően kitolhatjuk egy-egy felépített ingatlanunkat az anyagi síkról, felhúzhatunk egy másikat a helyére, és némi aranyat, nyersanyagot kicsengetve tetszőlegesen cserélgethetjük őket. Nem csak épületekből vásárolt egységekkel találkozunk, hanem ezek nevesített, hangyányit jobb statokkal rendelkező egyedi verzióit is behúzhatjuk egy-egy mellékküldetés során, illetve nem csak a seregünket, hanem a szűkebb értelemben vett partinkat is bővíthetjük egyedi társakkal. Ők nem csak beszélgetőpartnerek, vagy kiemelten fontosak a történetben, hanem kifejezetten táposak is, saját fegyvert is adhatunk a kezükbe, ráadásul a kalandtérképen is fel tudnak oldani olyan akadályokat, mint az utat elzáró jégkristályok vagy mérgező indák.
A velünk utazó sereg méretére alig van korlát, azonban egy-egy konkrét ütközetbe már csak bizonyos seregpontnyi egységet vihetünk, illetve két társunkat. Ez a limit függ a szintünkkel egybekötött hadvezetésképességünktől, az egységek pontbéli ára pedig a besorolásuktól. Ez sem túl szigorú azonban, hiszen minden harc előtt megvariálhatjuk, kiket viszünk a tényleges csatába, ezáltal a kihívásra szabva a csapatot. A térképeket bányák, nyersanyagok, tárgyakat rejtő kincsesládák, küldetésadó NPC-k és alkalmanként járőröző-mászkáló ellenséges csapatok tarkítják, akikkel viszont továbbra is körökre osztott mapokon vívhatunk meg. A Liberation egyik újítása a hasonszőrű játékok autoharcára emlékeztet: a csaták indításakor megjelenik a Conquer gomb, amellyel veszteség nélkül, azonnal, minden jutalmat és XP-t megszerezve legyőzzük az ellenséges sereget.
Nem kell megijedni azonban, hiszen küldetés és történeti csaták során ez az opció nem elérhető, csupán az esztelen grindolást hivatott csökkenteni. Mivel akad kiemelt harc dögivel, a Conquer gomb remek választás, ha nincs kedvünk belekóstolni a trashmobokba, csak gyorsan átszelnénk a mapot. A Liberation harcrendszerét még egy kicsit kiforratlannak érzem, de számos jópofa, újító szándékú ötletre leltem benne. Ilyen a “hátsó sor”, ahová három egységet rendelhetünk. Ilyenkor ők közvetlenül nem vesznek részt az ütközetben (így seregpontot sem foglalnak), hanem egységenként egyedi képességekkel támogatják az elöl csatározókat – folyamatos védővarázslatokkal, regenerációval, mérgezéssel, pajzzsal, debuffokkal, amelyek körönként egyszer, vagy az egész csata során aktívvá válnak.
A másik érdekes megoldást a hexarácson elhelyezett buffok és debuffok jelentik, amelyeket szándékosan vagy véletlenül is benyelhetünk, továbbá akadnak természeti katasztrófák vagy mágikus viharok is – ilyenkor felvillannak bizonyos hexák, amelyekről jobb, ha minél előbb elpucolunk. Harcosaink két akcióponttal rendelkeznek, ami alapértelmezettnek mondható szinte minden körökre osztott játéknál, azonban itt számít az AP-k színe is: a kék pontokat kizárólag mozgásra költhetjük, az aranyt mozgásra és támadásra, míg a piros akciópontok kizárólag támadásra használhatók fel.
Ez a rendszer sokat segít abban, hogy a különböző egységek mind funkcióban, mind erősségben elkülönüljenek egymástól – minél több az arany AP a seregben, annál flexibilisebbek és hatalmasabbak leszünk. Két igazán komoly problémát találtam a harcban: borzasztóan aprók és zsúfoltak a hexagon tarkította csataterek, a tereptárgyaktól függően pedig még kevesebb hely áll a rendelkezésre. Ez természetesen lehetne taktikus is, de inkább frusztrációt okoz, hiszen a legtöbb ütközet sajnos nem nyújt igazi kihívást a szakavatottaknak. Az animációk lassúsága csak hab a tortán, de erre legalább részben orvoslatot nyújt a gyorsítás, amely a bétában még nem szerepelt.
A végigjátszás során nem találkoztam számottevő hibával vagy igazi technikai döccenővel, amit egy újratöltés ne oldott volna meg, és a töltési idők is rendben vannak. Vizuális stílusát tekintve a játék sokban emlékeztet az elődökre, miközben rengeteg más inspirációforrást is észlel egy fantasy-játékokon edződött szem, a végeredményként kapott stílus viszont összességében működik: a belső terek és Yllian pompásan néznek ki, akárcsak az egységek nagy része, az animációkon azonban volna mit javítani. Ami viszont különösen kedves a szívemnek az a felhasználói felület, amely kifejezetten modernre sikeredett, a kategórián belül meglehetősen igényesen néz ki, a funkciójának megfelel, még ha erősen látszik is a PC-s verzión, hogy a játék konzolokon is játszható. Én valamiféle lexikont vagy enciklopédiát hiányoltam még a különböző egységekről és a fontosabb tudnivalókról, illetve a varázskönyvhöz sem ártana pár szűrő.
A Disciples: Liberation első ránézésre simán lehetne egy mobiljáték is (tolnám!), de az átlag mobilos címhez képest bőven több tartalmat és komplexitást találunk benne, a több tízórás végigjátszásról nem is beszélve. Mondanám, hogy végre érkezett egy remek folytatás a King’s Bountyhoz, csak hát ugye az másik franchise… Avyanna története minden kiforratlansága ellenére egy új ötleteket felmutató, könnyed, remek, addiktív, kísérletezést bátorító alkotás, jópofa történettel, sok mellékküldetéssel, döntésekkel, amik valamelyest számítanak is a végén. Aki egy ízig-vérig hardcore Disciples II-folytatást várt, azt sajnos el kell keserítsem, aki viszont hajlandó ezen túllépni, vagy csak lecsekkolna egy jól működő, jóárasított szerepjáték-stratégiát, annak bátran ajánlom a Liberationt, engem beszippantott!
A Disciples: Liberation PC, PS4, PS5, Xbox One és Series X/S platformokra jelent meg. Mi a PC-s verziót nyüstöltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.