A Highland Song teszt

Az inkle csapata, ez a kis angliai stúdió már több apró játékot is a háta mögött tudhat. Legnépszerűbb programjaik közé tartozik az 80 days, Jules Verne nyomán, az Overboard! és a Heaven’s Vault. Mindegyik játékukban közös a törekvés az egyedi művészeti megvalósításra, és a narratíva iránt való elkötelezettség - legyen az kötött, vagy a játékos által meghatározott. Legújabb programjuk is ezen elvek alapján készült, A Highland Song igyekszik a maga visszafogott mivoltában is valami egyedit letenni az asztalra, mint vizuális, mint tartalmi szempontból.

A Highland Song, ahogy nevéből is kitűnik, a Skót-felvidéken játszódik. Itt vesszük fel Moira, a tizenöt éves lány szerepét, akivel alig egy-két perccel a kezdés után már el is szökünk otthonról. Ez nem is csoda, hiszen a skót hegységek peremén álló magányos ház már semmi újat nem, tartogat a számunkra. Helyette nekileselkedünk, hogy elérjük a tengert - ahol még Moria sose járt - és meglátogassuk Hamish bácsikánkat, aki a világítótorony őre és akivel eddig csak levelezésen keresztül tartottuk a kapcsolatot. A játék egészében pedig ezt az utazást fogjuk megtenni.

A játékmenet gyakorlatilag egy hegymászós túlélőjáték bőven megszórva narratív elemekkel. Azért a túlélést nem kell túl szigorúan venni. Habár van egy életcsíkunk, ami igen, le tud csökkenni nullára, akkor sem halunk meg igazán, hanem alig pár lépéssel odébb újraéledünk és Moira megjegyzi, hogy itt most nagyon óvatosan kell mozognia. Emellett időjárási kondíciókra kell odafigyelnünk, hiszen akár esik, akár a szél fúj, akkor kimerültség esetén lecsökken az életünk. De ez akkor is megtörténhet, ha egyszerűen túl sokáig vagyunk kitéve az elemeknek. (Legalább is azt hiszem. Be kell vallanom, az életvesztés szabályát egyáltalán nem sikerült átlátnom a játékidő végére sem.) Éppen ezért gyakran meg kell állnunk különböző minőségű búvóhelyeken, hogy az életünk visszatöltődjön és hogy megvárjuk a rossz idő végét. Ennek csak egyetlen hátulütője van, az idő múlása.

Bácsikánk ugyanis arra kért meg minket, hogy a Beltare ünnepére látogassuk meg őt. Arra pedig mindössze öt napunk lesz, hogy a felvidék hegycsúcsait leküzdve odaérjünk időben. Előre szólok, késhetünk, nem veszítjük el a játékot, ha nem érünk oda az ünnepre, de egyértelmű, hogy ekkor nem a tökéletes befejezést kapjuk. Ez pedig nyilván arra fog ösztönözni minket, hogy a lehető legrövidebb utat találjuk meg. Ehhez pedig térképdarabokat kell találnunk a vidéken, amik egy-egy hegycsúcshoz képest jelzik, hogy hol vághatjuk le az utat. Igen ám, de ezek a térképfecnik alaposan el vannak rejtve, így mire megtaláljuk őket és megmásszuk az adott csúcsot, hogy belőhessük a rövidebb út helyét, addigra jócskán fel is használtunk abból az időből, amit később velük nyerhetünk. Tehát az egész keresgélés és rövidítés mechanikáját mintha nem gondolták volna át a fejlesztők, az időnk észszerű beosztása szinte lehetetlen.

Pedig még ösztönözni is akarnak minket arra, hogy felfedezzünk, hiszen rengeteg történeti elem akad elrejtve a hegyek között. Gyűjthetünk apró tárgyakat is, kvázi szemetet, amit minden esetben megkérdez a program, hogy el akarjuk-e tenni a hátizsákunkba. Ez persze fölösleges, hiszen végtelen helyünk van a hátizsákunkban, persze, hogy el akarjuk tenni, ez az interakció teljesen értelmetlen időhúzásnak fog érződni már a második felszedhető tárgynál. Azért is fogunk elpakolni mindent, mert útközben találkozhatunk idegenekkel, akikkel cseveghetünk egy keveset és adhatunk nekik valamit ajándékba. Ha a megfelelő tárgyat kapják tőlünk, akkor azt örömmel fogadják és egy egy-két mondatos extra narratívát kapunk tőlük. Csak nagy kár, hogy mindegyikük csupa unalom.

A játék narratívájával elég sok gond akad. Egyfelől ezek az idegenek érdektelenek, szinte semmit sem adnak hozzá tartalmilag az élményhez. Emellett Moira is gyakran emlékezik vissza a múltra, de élete annyira üres és semmitmondó, hogy először csak kellemetlenül megsajnáltam, majd teljesen elveszettem az érdeklődést iránta. Néha Hamish bácsi régi leveleire is emlékezünk, ő a vidék múltjáról, skót néphagyományokról mesél ilyenkor. Ezek még úgy ahogy érdekesek lennének, de olyan kevés információ hangzik el, hogy az emberben egyszerűen hiányérzet fog kialakulni ezen a téren.

Az állóképeken láthatjátok, hogy a játék világa meglehetősen unalmas és egyszínű. Végtelennek tűnő barna pacákat kapunk, amit olykor-olykor megtörnek a romok és barlangok, de már rövid időn belül kényelmetlen érzés lesz bejárni a világot. Főleg akkor, mikor egy nagyobb hegy előtt vagyunk kénytelenek elsétálni és sokáig csak egy foltos, egyszínű falat látunk magunk előtt. A monotonitást ritmusjátékok akarják megtörni. Ilyenkor Moria egy szarvas társaságában el kezd futni, és az akadályokat nekünk kell a megfelelő ritmusban átugrani a megfelelő gombok lenyomásával. Ez az első néhány alaklomnál még felettébb szórakoztató, csak aztán elkezdődnek ismétlődni a zeneszámok - amik modern skót népdaloknak tűnnek - és az egészre ugyan olyan hamar ráununk mint a felfedezésre.

A Highland Song három-négy óráját úgy tervezték meg, hogy többször is újrajátszható legyen, hiszen nem mindegy, hogy a kétdimenziós utak során balra vagy jobbra indulunk, hogy mit találunk a földön és elhagyott épületekben, hogy melyik hegycsúcsokat másszuk meg, és hogy odaérünk-e egyáltalán a tengerhez időben vagy sem. Ezzel csak az a bökkenő, hogy a játékélmény messze nincs úgy felépítve, hogy ösztönözzön minket az újrajátszásra. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok kompatibilis ezzel a programmal, de nekem úgy tűnik, hogy ha nem vagy a nagyon szigorú időbeosztás híve a játékokban és nem rajongsz a számtalan újrapróbálkozásért, akkor nem is fogsz nagy örömöt lelni ebben a játékban. De ha igaz is rád ez utóbbi kettő, akkor is meg kell küzdened az unalmas narratívával és az egyszínű látványvilággal. Kár érte, hiszen Skócia néphagyományait érdekes lett volna felfedezni.

A Highland Song megjelent PC-re és Nintendo Switch-re. Mi PC-n teszteltük.