Fehér póló, farmer és egy pár piros tornacsuka alkotja Serious „Sam” Stone mindenét, s persze egy jó nagy mordály, mellyel biztosítja maga körül a levegőt – lássuk, a mester miként állja meg helyét a konkrét második részben…
Mostanában állandóan szívjuk a fogunkat, hogy újra és újra második világháborús, vietnami és különféle sci-fi FPS-sek jelennek meg: újítás már alig van, eredeti ötlet meg pláne. Körülbelül ugyanez a szituáció lépett fel 2001-ben is (sőt, szerintem azóta nem is változott túl sokat a helyzet :(): egyre csak Half-Life koppintások, illetve arra „hasonlító" játékok kerültek a boltok polcaira, mígnem egy horvát fejlesztőcsapat - nevezetesen a Croteam - ki nem dobta FPS-sét, a Serious Sam: The First Encounter-t. Véleményem szerint nem is az érdekes, hogy a játék sikerén felbuzdulva a srácok készítettek egy folytatást Second Encounter alcímmel, valamint egy Xboxos átiratot, hanem maga a gamma témája meglepő. Egyszerű, mégis olyannyira jó játékélményt nyújtó játékstílus ez, melyről nem is gondoltuk volna, hogy tud ez klassz is lenni. A játék célja, hogy egy adott területen minél több pontért cserébe folyamatosan öljünk, öljünk, és persze öljünk – rengeteg pálya, rengeteg fegyver és sok-sok különböző ellenfél. Számomra e stílusban született még egy etalon, mégpedig a People Can Fly Studios Painkillere, mely remek grafikájával és fizikájával, továbbá csúcs fegyverei, és pörgős játékmenete miatt örökre belopta magát a szívembe. Mielőtt megemlíteném a Moorhuhn-t is (fogjatok le, fogjatok le!) gyorsan felvázolom miről is szól jelen cikkünk: hogy, hogy miről?! A Serious Sam igazi második részéről!
E hosszabb bevezető után lessük meg, milyen körítést kapott a játék egyjátékos kampánya, vagyis nézzük miként alakul a történet, melyet egyelőre – ha lehet - Oscar-díjra nem jelölnénk. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy medál, mely egyensúlyban tartotta az univerzumot, de csak tartotta, lévén öt darabra törték, s a részeket öt különböző – valamilyen szinten elnyomott – planétára vitték. Feladatunk egyszerű: ellenségek ezrein keresztül hentelve magunkat, gyűjtsük össze a darabkákat, majd szépen győzzük le a háttérben végig munkálkodó Mentalt, azaz minden dolognak irányítóját, kitervelőjét, felelősét, stb. A történettel nekem nem is az volt a problémám, hogy immáron ikszedszerre mentjük meg a világot, hanem hogy a sztori végig lapos és ugyanolyan marad – szinte előre ki tudunk találni minden fejleményt, a vérbeli forgatókönyvírók fordulatai pedig teljesen hiányoznak a játékból. A sztori révén a játék hét fő fejezetre osztható, ezen fejezetek pedig több mint negyven pályát karolnak fel.
A hét fő fejezet tulajdonképpen hét különböző játékkörnyezetet foglal magában: lesz itt trópusi majmok bolygója, hatalmas erdő (melyben egyébként úgy laknak az őslakosok, mint a wookie-k a Kashyyykon), futurisztikus metropolisz, kínai város, de az egyéb érdekességek mellett még egy mesevilágban is megfordulunk majd. Említettem, hogy mi volt a Serious Sam első részeinek célja, s ez nem változott semmit sem az új részben – a hangsúly ismét a végtelen hentelésen lesz. A játék rendszere egyszerűen van felépítve: időnként lezárul egy terület, majd szinte végtelennek tűnő mennyiségben áramlanak be a különféle ellenfelek e territóriumra. Legfőbb feladatunk a túlélés, illetve az ellenünk harcolók likvidálása, a fejezetek végén pedig a főgonoszok kigáncsolása lesz. Akad néhol olyan tennivalónk is, mikor egy-egy fontos kulcsot kell összegyűjtenünk a továbbjutáshoz, továbbá bizonyos tárgyakból összegyűjteni egy kötött mennyiséget – ám ezek egészen ritkák. A játékmenetet hivatottak még színesíteni a különböző – úgymond – platformról platformra ugrálós részek. Ezek többnyire nem túlzottan nyerték el a tetszésem, hiszen néhol egészen idegesítők, pláne ha ilyenkor még néhány zombi vagy ork is szakad a nyakunkba.
Orkok? Zombik? Igen, most a SS2 ellenfeleiről fogok regélni pár sor erejéig. :) A játékban rengeteg típusú ellenfél van: van, aki inkább a háttérből támad lassan, de nagyokat ; akad, aki egyből rád tör, így lélegzetvételnyi időd sincs reagálni időnként – több repülő ellenfél is van, nos ők fogják igazán próbára tenni a célzó képességünket. Mint azt InGen kolléga is leírta előzetesében, a sima ellenfelek három kategóriára oszthatóak: szerepelnek kicsi, nagyobb és még nagyobb ellenfelek. :) Néhány ellenfél visszatért a korábbi Sam játékokból, így például ordítva befutott (szó szerint) a Kamikaze, fején egy bombával, de visszatért közénk a Harpy vagy a Kleer is. Az új ellenlábasok közül kapásból kiemelem nagy kedvencemet, a T-Mechet: ez egy szinte teljesen gépesített T-Rex, mely békésen lődözgeti ránk a rakétákat, ha esetleg arra járunk. Marcel, a bohóc vicces gyerek: szeret minket fejbe somni kedvenc sütijével, a robbanótortával. A SS2 amerikai focisai méltán kerültek bele a játékba: ha ezek bedurvulnak, akkor kő kövön nem marad, emellé még a labdáikat is szívesen passzolják le nekünk úgy, hogy még véletlenül se tudjuk elkapni. Az ízelítőnek szánt példák alapján tán érződik is a SS2 betegesen humoros stílusa. A főellenségek külön kategóriába sorolhatóak: ők minden fejezet végén feltűnnek, általában csak valamilyen eszközzel (pl. egy járművel) tudjuk ezeket legyőzni, egy kissé összetettebb feladat formájában. Elhihetitek, a bossok lélegzetelállítóan nagyok, így pl. Kwongo, az óriásmajom eleve akkora, hogy a Star Wars egyik csillagrombolóját simán megenné reggelire (na jó, annyira nem, de majdnem :P).
Persze okosan teheti fel a kérdést a tisztelt olvasó, hogy e gonosz lényeket mivel intézzük el? A játékban összesen tizenöt fegyver van, s valljuk be, hogy a legjobbakat sikerült összeválogatniuk a srácoknak. Visszatérnek az olyan klasszikus fegyverek, mint a dupla colt, vagy a rakétavető, azonban ne feledkezzünk meg a nagyon jól használható minigunról és a plazmafegyverről sem. Mégis az új fegyverek durvábbak, mint eddig – igaz, valamilyen szinten használatuk is korlátoltabb, lévén kevesebb van belőlük a pályán elszórva, mint pl. a shoti töltényből. Az egyik ilyen Klodovik, a békésnek tűnő, de mégis veszélyes papagáj. Kilövése után, e madárka – akár egy hőkövető rakéta – célba vesz egy ellenfelet és a nyakára akasztott bombának köszönhetően békésen robban egyet. A Serious Bomb igazi tömegfegyver: túl sok ellenfél esetén robbantunk egyet, s az egész képernyőt bevakító villanás után csak holttesteket találunk majd a pályán (vagyis találnánk, ha azok nem tűnnének el kapásból…). A SS2 fontos újítása a járművek bevezetése – általában ezekkel fogjuk a főellenségeket eltenni láb alól. Ilyenek lesznek a különböző siklók és a Serious Ball is, mellyel folyamatosan gurulva letarolhatjuk az összes ellenfelet.
A pályákat végigküzdve pontozza a játék teljesítményünket, s így pontokat kapunk minden megölt ellenfélért, illetve plusz élet begyűjtésért (ilyet tízezer pontonként kaphatunk, vagy felvehetünk egyfajta power-upot is), továbbá többek között a pálya gyors lejátszásáért. A pályán felvehetünk különböző extra képességeket, így a Serious Score-t és a Serious Damage-t – míg előbbivel több pontot tudunk szerezni egy bizonyos ideig, addig utóbbival a sebzésünk fog nőni. A pontgyűjtésnek szerintem leginkább a kooperatív módban van szerepe, hiszen a többjátékos módot az SS2-ben szintén csak ez a játékmód fogja képviselni. Míg PC-n akár 16-an, addig Boxon 4-en tolhatjuk együtt az egyjátékos mód pályáit – a pontozás fogja eldönteni, hogy ki mennyivel járult hozzá egy-egy „misszió" sikerességéért.
Sajnos az a nagy bajom a játékkal, hogy ezúttal az egyjátékos mód túlzottan monoton és unalmas lett. Tán a Co-op mód javít a játékélményen egy kissé, s a vásárló nem lesz annyira csalódott, de ez kevés. Nem gond az, hogy végig lövöldözni kell, hiszen a játék abszurd humora az előző részekben gondoskodott róla, hogy ne unjuk halálra magunkat. Jelentem, ez a viccesség néha itt is megvan, de néha a csalódottságtól nem volt kedvem nevetni a játékon (pedig tényleg vannak jó poénok!)… Mert csalódtam a második részben: előbb-utóbb minden ellenfelet kiismertem, s később egyre több olyan dolog tűnt fel a játékban, ami már korábban szerepelt. Ezek mellett a játék borzasztóan bugos: az ellenfelek ha nem férnek el valamilyen tereptárgytól, akkor lazán a tetejére kerülnek, mindenféle mászási folyamat nélkül. Bár megújult a grafika, s a Serious Engine 2 egyáltalán nem rossz, de mégsem egy Doom 3 vagy Source motor – mentségére legyen mondva, hogy az engine fizikai része nagyon jól meg lett írva! (Csupán mellékes információként jegyzem meg, hogy mesterséges intelligenciáról nem is beszélhetünk…)
Így összegezvén gondolataimat azt kell mondjam, hogy többet vártam a Croteamtől. Bár sokan sejtették az E3 demó alapján, hogy ennek nem lesz jó a vége: félelmeik sajnos beigazolódtak. A játék egy idő múlva (körülbelül 10 perc játék után) elképesztően monotonná és unalmassá válik, az ugrálós részek külön idegesítettek, hiszen az ilyen nem illik egy hentelős játékba szerintem. Aki a játék végén megtekinti a készítők stáblistáját, az alatta futó renderelt filmecskéből illetve a végső „To Be Contiuned" feliratból kikövetkeztethetjük, hogy fog még valami készülni a Croteam konyhájában – csak győzzük kivárni a végét…
E hosszabb bevezető után lessük meg, milyen körítést kapott a játék egyjátékos kampánya, vagyis nézzük miként alakul a történet, melyet egyelőre – ha lehet - Oscar-díjra nem jelölnénk. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy medál, mely egyensúlyban tartotta az univerzumot, de csak tartotta, lévén öt darabra törték, s a részeket öt különböző – valamilyen szinten elnyomott – planétára vitték. Feladatunk egyszerű: ellenségek ezrein keresztül hentelve magunkat, gyűjtsük össze a darabkákat, majd szépen győzzük le a háttérben végig munkálkodó Mentalt, azaz minden dolognak irányítóját, kitervelőjét, felelősét, stb. A történettel nekem nem is az volt a problémám, hogy immáron ikszedszerre mentjük meg a világot, hanem hogy a sztori végig lapos és ugyanolyan marad – szinte előre ki tudunk találni minden fejleményt, a vérbeli forgatókönyvírók fordulatai pedig teljesen hiányoznak a játékból. A sztori révén a játék hét fő fejezetre osztható, ezen fejezetek pedig több mint negyven pályát karolnak fel.
A hét fő fejezet tulajdonképpen hét különböző játékkörnyezetet foglal magában: lesz itt trópusi majmok bolygója, hatalmas erdő (melyben egyébként úgy laknak az őslakosok, mint a wookie-k a Kashyyykon), futurisztikus metropolisz, kínai város, de az egyéb érdekességek mellett még egy mesevilágban is megfordulunk majd. Említettem, hogy mi volt a Serious Sam első részeinek célja, s ez nem változott semmit sem az új részben – a hangsúly ismét a végtelen hentelésen lesz. A játék rendszere egyszerűen van felépítve: időnként lezárul egy terület, majd szinte végtelennek tűnő mennyiségben áramlanak be a különféle ellenfelek e territóriumra. Legfőbb feladatunk a túlélés, illetve az ellenünk harcolók likvidálása, a fejezetek végén pedig a főgonoszok kigáncsolása lesz. Akad néhol olyan tennivalónk is, mikor egy-egy fontos kulcsot kell összegyűjtenünk a továbbjutáshoz, továbbá bizonyos tárgyakból összegyűjteni egy kötött mennyiséget – ám ezek egészen ritkák. A játékmenetet hivatottak még színesíteni a különböző – úgymond – platformról platformra ugrálós részek. Ezek többnyire nem túlzottan nyerték el a tetszésem, hiszen néhol egészen idegesítők, pláne ha ilyenkor még néhány zombi vagy ork is szakad a nyakunkba.
Orkok? Zombik? Igen, most a SS2 ellenfeleiről fogok regélni pár sor erejéig. :) A játékban rengeteg típusú ellenfél van: van, aki inkább a háttérből támad lassan, de nagyokat ; akad, aki egyből rád tör, így lélegzetvételnyi időd sincs reagálni időnként – több repülő ellenfél is van, nos ők fogják igazán próbára tenni a célzó képességünket. Mint azt InGen kolléga is leírta előzetesében, a sima ellenfelek három kategóriára oszthatóak: szerepelnek kicsi, nagyobb és még nagyobb ellenfelek. :) Néhány ellenfél visszatért a korábbi Sam játékokból, így például ordítva befutott (szó szerint) a Kamikaze, fején egy bombával, de visszatért közénk a Harpy vagy a Kleer is. Az új ellenlábasok közül kapásból kiemelem nagy kedvencemet, a T-Mechet: ez egy szinte teljesen gépesített T-Rex, mely békésen lődözgeti ránk a rakétákat, ha esetleg arra járunk. Marcel, a bohóc vicces gyerek: szeret minket fejbe somni kedvenc sütijével, a robbanótortával. A SS2 amerikai focisai méltán kerültek bele a játékba: ha ezek bedurvulnak, akkor kő kövön nem marad, emellé még a labdáikat is szívesen passzolják le nekünk úgy, hogy még véletlenül se tudjuk elkapni. Az ízelítőnek szánt példák alapján tán érződik is a SS2 betegesen humoros stílusa. A főellenségek külön kategóriába sorolhatóak: ők minden fejezet végén feltűnnek, általában csak valamilyen eszközzel (pl. egy járművel) tudjuk ezeket legyőzni, egy kissé összetettebb feladat formájában. Elhihetitek, a bossok lélegzetelállítóan nagyok, így pl. Kwongo, az óriásmajom eleve akkora, hogy a Star Wars egyik csillagrombolóját simán megenné reggelire (na jó, annyira nem, de majdnem :P).
Persze okosan teheti fel a kérdést a tisztelt olvasó, hogy e gonosz lényeket mivel intézzük el? A játékban összesen tizenöt fegyver van, s valljuk be, hogy a legjobbakat sikerült összeválogatniuk a srácoknak. Visszatérnek az olyan klasszikus fegyverek, mint a dupla colt, vagy a rakétavető, azonban ne feledkezzünk meg a nagyon jól használható minigunról és a plazmafegyverről sem. Mégis az új fegyverek durvábbak, mint eddig – igaz, valamilyen szinten használatuk is korlátoltabb, lévén kevesebb van belőlük a pályán elszórva, mint pl. a shoti töltényből. Az egyik ilyen Klodovik, a békésnek tűnő, de mégis veszélyes papagáj. Kilövése után, e madárka – akár egy hőkövető rakéta – célba vesz egy ellenfelet és a nyakára akasztott bombának köszönhetően békésen robban egyet. A Serious Bomb igazi tömegfegyver: túl sok ellenfél esetén robbantunk egyet, s az egész képernyőt bevakító villanás után csak holttesteket találunk majd a pályán (vagyis találnánk, ha azok nem tűnnének el kapásból…). A SS2 fontos újítása a járművek bevezetése – általában ezekkel fogjuk a főellenségeket eltenni láb alól. Ilyenek lesznek a különböző siklók és a Serious Ball is, mellyel folyamatosan gurulva letarolhatjuk az összes ellenfelet.
A pályákat végigküzdve pontozza a játék teljesítményünket, s így pontokat kapunk minden megölt ellenfélért, illetve plusz élet begyűjtésért (ilyet tízezer pontonként kaphatunk, vagy felvehetünk egyfajta power-upot is), továbbá többek között a pálya gyors lejátszásáért. A pályán felvehetünk különböző extra képességeket, így a Serious Score-t és a Serious Damage-t – míg előbbivel több pontot tudunk szerezni egy bizonyos ideig, addig utóbbival a sebzésünk fog nőni. A pontgyűjtésnek szerintem leginkább a kooperatív módban van szerepe, hiszen a többjátékos módot az SS2-ben szintén csak ez a játékmód fogja képviselni. Míg PC-n akár 16-an, addig Boxon 4-en tolhatjuk együtt az egyjátékos mód pályáit – a pontozás fogja eldönteni, hogy ki mennyivel járult hozzá egy-egy „misszió" sikerességéért.
Sajnos az a nagy bajom a játékkal, hogy ezúttal az egyjátékos mód túlzottan monoton és unalmas lett. Tán a Co-op mód javít a játékélményen egy kissé, s a vásárló nem lesz annyira csalódott, de ez kevés. Nem gond az, hogy végig lövöldözni kell, hiszen a játék abszurd humora az előző részekben gondoskodott róla, hogy ne unjuk halálra magunkat. Jelentem, ez a viccesség néha itt is megvan, de néha a csalódottságtól nem volt kedvem nevetni a játékon (pedig tényleg vannak jó poénok!)… Mert csalódtam a második részben: előbb-utóbb minden ellenfelet kiismertem, s később egyre több olyan dolog tűnt fel a játékban, ami már korábban szerepelt. Ezek mellett a játék borzasztóan bugos: az ellenfelek ha nem férnek el valamilyen tereptárgytól, akkor lazán a tetejére kerülnek, mindenféle mászási folyamat nélkül. Bár megújult a grafika, s a Serious Engine 2 egyáltalán nem rossz, de mégsem egy Doom 3 vagy Source motor – mentségére legyen mondva, hogy az engine fizikai része nagyon jól meg lett írva! (Csupán mellékes információként jegyzem meg, hogy mesterséges intelligenciáról nem is beszélhetünk…)
Így összegezvén gondolataimat azt kell mondjam, hogy többet vártam a Croteamtől. Bár sokan sejtették az E3 demó alapján, hogy ennek nem lesz jó a vége: félelmeik sajnos beigazolódtak. A játék egy idő múlva (körülbelül 10 perc játék után) elképesztően monotonná és unalmassá válik, az ugrálós részek külön idegesítettek, hiszen az ilyen nem illik egy hentelős játékba szerintem. Aki a játék végén megtekinti a készítők stáblistáját, az alatta futó renderelt filmecskéből illetve a végső „To Be Contiuned" feliratból kikövetkeztethetjük, hogy fog még valami készülni a Croteam konyhájában – csak győzzük kivárni a végét…
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.