Rise of the Ronin teszt

A Team Ninja játékával kapcsolatban egy kardinális kérdésem volt, amire az előzetesek és interjúk alkalmával sehol sem hangzott el konkrét válasz. Vajon milyen játék is lesz a Rise of the Ronin: egy nyílt világú Nioh? Egy soulslike Ghost of Tsushima? Egy történelmi Sekiro? A játék végigjátszását követően elmondhatom, hogy lényegében egyik sem, ám mégis mindegyikre hasonlít egy kicsit a Team Ninja legújabb alkotása.

Kezdjük ott, hogy a Rise of the Ronin nem igazán soulslike, sokkal inkább mondanám rá, hogy soulslite. Persze, a kötelező stílusjegyek itt is megvannak, mint a checkpointok, ahol halálunk után feltámadunk, a részben respawnoló ellenfelek, a halálunkkor az előző szintlépés óta szerzett valamennyi tapasztalatpontunkat elvesztése, és az igazán izzasztó, mégis végtelenül élvezetes harc. Ez utóbbi főleg normál nehézségi fokozaton igaz, ugyanis a Rise of the Ronin három nehézségi szintet is kínál. A vérprofiknak minimum a Dusk nevű, közepes nehézség való, de a Nioh-veteránokat lehet, hogy csak a Twilight fogja igazán kielégíteni. Mindenki másnak ott a Dawn, ami remek belépőt nyújt a műfajjal ismerkedőknek. A nehézségi fokozatok közti különbség a kapott és osztott sebzés mértékében érezhető, illetve abban, hogy mennyire elnéző a játék a reflexeinket illetően. A nyílt játéktér minden régiója saját szinttel rendelkezik, ami meghatározza a benne található ellenfelek szintjét is, így egy kis farmolással könnyen leküzdhetővé válhat minden akadály. Sajnos ez könnyen a kihívás rovására is mehet, akár még a magasabb nehézségi fokozaton is.

Maga a harc a fejlesztők korábbi címeinek mintájára egyszerre könnyen felfogható, mégis pár óra után olyan mélységeket kap, hogy hálát fogunk adni az in-game kézikönyvnek, mert különben könnyen elveszhetünk a rengeteg részlet közt. Támadni a négyzettel, kitérni a körrel tudunk, védekezni pedig az L1-gyel. Ezek a manőverek mind Ki-t fogyasztanak, ami ugyan gyorsan újratermelődik, de ha egyszer elfogy, akkor pár másodpercig védtelenek vagyunk. A biztonságos megoldások mellett elérhető még a hárítás is a háromszög lenyomásával, ami ugyan nem fogyasztja a Ki-t, viszont ha elvétjük az időzítést, akkor bizony arccal vesszük majd le az ellenfél kardcsapását. Ha ügyesen hárítunk, akkor kibillenthetjük ellenfelünket, és akár egy kritikus támadást is bevihetünk (az alap ellenfeleknél ez akár egy hárítás után elérhető és azonnali halált jelenthet, bossoknál nem ritkán egy komplett kombósorozatot kell kivédenünk).

Számos fegyvernemet sajátíthatunk el harc útján, aminél egyébként külön tetszett, hogy nem csak az általunk, de az ellenség által használt fegyverekre is igaz ez. A Nioh-hoz hasonlóan minden fegyverhez több harcstílus is jár, amelyek egymással pro-kontra viszonyban állnak, mint egy szamurájos kő-papír-olló. Mivel az ellenfelek is sokfajta fegyvert és stílust használnak, rákényszerít minket a játék, hogy harc közben ne csak a két fegyverünk közt váltsunk valós időben, de a harcstílusaink között is. És akkor még nem is beszéltünk a másodlagos lőfegyverekről, ami lehet csendes íj vagy gyorstüzelő revolver is, esetleg pontos karabély vagy hibrid harcmodorra tervezett bajonettel felszerelt muskéta. A revolver volt az egyik kedvencem, mivel egy jól időzített lövéssel is háríthatjuk az ellenfél támadását - à la Bloodborn.

Vitán felül a harc a Rise of the Ronin legerősebb pontja, rendkívül élvezetes elkenni egy olyan főellenség száját, aki előtte egy órán át szívatott minket, mire kitanultuk az összes lehetséges támadását és azok időzítését. Amikor pedig a játék vége felé már a nagyobb csatákban sorra vágjuk le a közkatonákat, akkor tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint a korszak legerősebb harcosa. És talán ez lesz az a tulajdonsága is a játéknak, ami miatt egy igen széles réteget tud majd megszólítani. A többféle nehézség révén lényegében kétféle élményt is képes nyújtani a játék: egyszerre játszhatunk vele kalandjátékként, de akár kő kemény soulslike-ként is.

A fejlesztők első nyílt világú játékában tartalomból nem lesz hiány. Az egyes régiókban számos gyűjteni valót találhatunk. Macskákat foghatunk össze pénzért és szentélyeknél imádkozhatunk skillpontért, de felszámolhatunk banditatáborokat loot reményében, kincsesládákat fosztogathatunk jobb fegyverek és vértek reményében, de fotózhatjuk a japán tájat is, és természetesen mellékküldetéseket is találhatunk itt. A szökevények levadászása a legizgalmasabb nyílt világú feladat, mivel ezek gyakorlatilag minibossok, és az egyedi, ritka fegyvereken felül tőlük tanulhatunk el új harcstílusokat is. A felfedezésért és a harcért karmát kapunk, amit a checkpointként használt klánzászlónál válthatunk be skillpontokra, ezért is érdemes rendszeresen meglátogatni ezeket a helyeket.

A nyílt világ mit sem érne, ha nem lenne szórakoztató annak bejárása. A már-már snassz gyalogszer mellett természetesen lovagolhatunk is, sőt harcolhatunk is a nyeregből. Kapunk egy kampót, amivel az erre kijelölt helyeken felkapaszkodhatunk, sőt egyes magaslatokat csak ezzel az eszközzel fogunk tudni elérni. Érdemes elsajátítani kampónk használatát, mivel a harc közben is fontos szerepet kap, amikor robbanó hordókat vagy rozsdás kardokat vághatunk hozzá az ellenségekhez. A siklószárnyak talán kevésbé hangsúlyosak, mint ahogyan azt a trailekben láttuk, minden esetre jó néhány alkalommal könnyítették meg a dolgomat a magaslatokról való lejutás során.

A Team Ninja ezúttal a történetre és a történetvezetésre is nagy hangsúlyt fektetett, és sikerült egy izgalmas sztorit összehozniuk, még ha az ütemezése néhol kissé hektikus is. A 19. század közepén a Nyugat kereskedelmi okokból kikötőinek kinyitását akarja kikényszeríteni Japántól, a sógunátus hatalma pedig meginog a nagyúri elégedetlenség miatt. Mi a hatalom megdöntésére kiképzett fiatal orgyilkos duó egyik tagja vagyunk, és egy balul elsült akció miatt társunkat hátrahagyva kényszerülünk menekülni, ám kudarcunknak klánunk issza meg a levét. Egyedül vágunk neki a nagyvilágnak egy pletyka alapján, miszerint társunk még életben lehet. Így keveredünk bele Jokohamában a sógunátus és a vele szemben álló erők viszályába, járjuk meg Edot, a mai Tokiót, sőt az akkori fővárost, Kiotót is felfedezhetjük. Utunk során rengeteg valós történelmi figurával futunk majd össze, akik NPC-ként nem csak küldetéseket adnak majd nekünk, hanem akár egyes küldetések során magunkkal is vihetjük őket társként.

A történetvezetés egyik fontos mechanikája, hogy a különböző karakterek melléküldetései extra és spéci skillpontokon felül a velük való kapcsolatunkat is erősítik. Ez a „szociális háló” fogja befolyásolni, hogy adott helyzetekben milyen döntéseket hozhatunk, ami vagy kis mértékben, vagy akár kifejezetten markánsan befolyásolja a történelmi események alakulását. Ez papíron nagyon jól hangzik, igazi RPG-s megoldás, és részben működik is, hisz ha úgy döntünk, hogy végig a sógunátus oldalán harcolunk, akár a valós történelmi tényektől drasztikusan eltérő végeredményt is kaphatunk. Bár vannak döntések, amelyek a nagy egész szempontjából nem számítanak, számos alkalommal szembesülünk igazán nehéz választásokkal.

A tesztet azon kérdéses résszel kezdtem, amire nem találtam egyértelmű választ az előzetesekben, meglepő volt látni, hogy mi minden mást sem reklámozott a Team Ninja. Például azt, hogy két karaktert is teljes mértékben személyre szabhatunk a játék elején. Én kapva kaptam is az alkalmon, én egy női főhőst készítettem magamnak miért is ne alapon, azonban kissé csalódott voltam, hogy minden megszólítás és hivatkozás alkalmával a semlegesnek szánt they/them névmással illettek. Mivel a japán nyelv névmások terén különbséges tesz férfi és nő között, ezért az egyetlen magyarázat az, hogy ezzel próbálták fokozni a sejtelmességet, karakterünk meghatározhatatlanságát. Őszintén szólva inkább erőltetettnek, sőt már-már lustának hatott a dolog.

Arról sem esett szó, hogy nem egy nagy nyílt térképet kapunk, hanem három, valamivel kisebbet. Persze, később lehetőségünk lesz visszatérni az előző régiókba, de így máris kevésbé lenyűgöző a játéktér mérete. Szintén nem reklámozták agyon, de végig olyan érzésem volt a történet során, hogy hiába tőlem várják a döntést egy-egy kardinális kérdésben, hiába az én tetteim befolyásolják a történet alakulását, én csak a legfontosabb mellékszereplő vagyok a sok történelmi figura között. A játék felénél konkrétan az volt a gyanúm, hogy Szakamoto Rjóma a valódi főszereplő, a dolgon pedig nem segített, hogy karakterünk alig szólal meg játék közben, talán két kezemen meg tudom számolni, amikor átvezetőn kívül beszéltünk.

Talán nem árulok el nagy titkot, de nem kompromisszummentes élmény a Rise of the Ronin. Jó pár olyan elemre, ami miatt ajánlani tudom a játékot, jut egy, ami miatt csak a számat húzom. Az egyik szembetűnő, az a látvány. A karakterek ugyan szépek, ám a környezet pedig hiába tűnik részletgazdagnak, valahogy mégis félkésznek hat. Az animációk harc közben nagyon jól néznek ki, és már-már animéket megidézően látványosak, azonban az arcanimációk csak az átvezetőkben festenek jól, játék közben olyan, mintha csak szegény NPC-k szemét és száját animálták volna meg, az arcuk többi része statikusnak hat. A grafikai részletességre építő módban, kikapcsolt fps lock-kal közel 60 fps-t hoz a játék, de ez harc közben simán lemegy 30 környékére (mondjuk így is megsüvegelendő, hogy felfedezés közben egyszerre tudja a grafikai részletességet és a képfrissítési számokat hozni). Sokszor opció a lopakodás is, igaz, elég fapados a rendszer, viszont működik. Kár, hogy ez főleg annak tudható be, hogy az ellenfeleink bántóan buták, és süketek is. Hiába mehetünk küldetésekre egyedül vagy két társsal, és hiába kapunk ilyenkor változatos környezetet és terepviszonyokat, a feladat kivétel nélkül mindig ugyan az: menj végig a pályán, ölj meg mindenkit és győzd le a végén a bosst. Azt nem rovom fel negatívumként, hogy a játék Yakuza-s értelemben véve enyhén japán, egyszerűen csak érdemes vele számolni. Az egyik boss-szal 5 percen át csépeltük egymást kardokkal, többször markolatig döftem belé az ódacsimat, hogy aztán a harc végén egy párbeszéd során szó szerint felpukkadjon a válaszomon és távozzon.

Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a teszt során még egy megjelenés előtti verzióhoz volt szerencsém, és érkezik egy day-one patch a játékhoz. A javítócsomag pontos tartalma ugyan nem ismert, viszont érinteni fogja majd a harc kiegyensúlyozottságát, a pályadizájnt, illetve véglegesíti a játék nyelvi támogatását is. Számos, a fejlesztők által ismert bugot fog majd orvosolni a patch (mondjuk én csak egyet láttam, amikor beakadt a lovam a léckerítésbe), és a teljesítmény optimalizációján is javítanak majd. Ha nem kuszálják össze a javítással a játékot, akkor az számos általam felsorolt negatívumot érvénytelenné tesz majd, ami mindenképpen jó hír. Érdekesség, hogy sem technikai oldalról, sem dizájn szempontjából nem található semmi, ami indokolná a platform exkluzivitást, így talán több mint elképzelhető, hogy idővel a Rise of the Ronin is megkapja a majd a maga PC-s portját!

A felsorolt kellemetlenségek azonban senki se szegjék kedvét, lévén csupa olyan dologról van szó, ami ténylegesen javítható. A játékmenet magja, a lényeg, sziklaszilárd. Minden hibája ellenére annak, aki egy izgalmas harcokkal teli játékra vágyik, esetleg a Nioh játékmenetét szeretné nyílt világú körítésben újraélni, bátran merem ajánlani a Rise of the Ronint, ahogy azoknak is, akik a Bakumatsu-periódus regényes újragondolására kíváncsiak. Vannak egyértelmű gyengeségei a játéknak, persze, viszont erősségei is, szerencsére a játékélmény szempontjából utóbbiak számosabbak és hangsúlyosabbak. Minden itt van ahhoz, hogy egy veterán játékos is egy-két kontrollert a falhoz verjen, ugyanakkor kezdő, felemelkedő vándorharcosoknak is ténylegesen bátran ajánlható kapudrog a souslike játékok világába.

A Rise of the Ronin 2024. március 22-én jelenik meg PlayStation 5-re.