South Park: Snow Day! teszt

  • Írta: zoenn
  • 2024. április 3.
Link másolása
Értékelés 5.0
Egy szokatlanul nagy havazás megbénítja mindenki kedvenc városát, az iskola hószünetet rendel el, így Cartmanék szabadidejükben kedvenc szerepjátékuknak hódolhatnak, azaz péppé verik a többi gyereket az utcákon. Ebből pedig mi sem maradhatunk ki!

Az elmúlt évtizedek South Park adaptációi rendre rossz csillagzat alatt születtek, pedig a frencsájz alapján készült már gokart-játék és lövölde is, ám eddig csak két valamirevaló cím érdemelte meg a dicsfényt. Az Obsidian szakértelme kellett ahhoz, hogy a The Stick of Truth és a The Fractured But Whole jogosan írja be magát a körökre osztott RPG-k panteonjába, mindezt a sajátos polgárpukkasztó humorral nyakon öntve és a saját műfaját kifigurázva. A kicsiny Question Gamesre hárult a nagy feladat, hogy a sorozat első 3D-s darabjával tömje be a rajongók száját - kérdés, hogy volt-e szükség egyáltalán? A stúdió eddigi legismertebb címe a 2018-as The Blackout Club volt, ahol szintén a kooperatív élmények kerültek középpontba, a Snow Day! viszont nem éppen a higgadt taktikázásra gyúr rá, sokkal inkább az agyatlan hentelésre, némi roguelike és kártyajátékos elemmel megspékelve. Sajnos, az eredmény pedig fájóan jellegtelen lett.

Még azt sem mondhatnám, hogy nagyon megerőltették volna magukat a srácok. Oké, a sztorit a sorozat két atyja, Trey Parker és Matt Stone dobta össze, de az inkább a rosszabbul sikerült South Park-epizódok minőségét hozza, vagy annál is kevesebbet. Olyan érzésem volt, mintha az alkotók csak szükségből, a kávészünetükben gyorsan felskiccelték volna fel a történetet egy fánkmaszatos szalvétára. Az alapfelállás annyi, hogy a coloradói városkát az elmúlt évek legnagyobb hóvihara vágta el a külvilágtól, és hiába a sok halálos áldozat, Cartmant csak az érdekli, hogy az elrendelt hószünetben összeboronálhatja haverjait és eldurvult hócsatákat vívjon a rivális gyerekekkel.

Ehhez asszisztálunk mi, az új gyerek, aki már letette a névjegyét a korábbi két South Park-játékban, és nem is felejtették el: hőstetteit még mindig emlegetik a környék porbafingói. Igazából az egész hóbelevanc csak azért van, hogy legyen ok bunyóra, és módszeresen, utcáról utcára meghódítsuk a várost. Sajna nem lépünk túl a fingós, alpári beszólásokon, nyoma sincs annak a kifinomult, végletekig elmenő vicceknek és témáknak, amelyek a sorozat korábbi évadjait jellemezték. Elfáradtak Parkerék? Közel 30 évad után már nem csodálkozom rajta!

A rövid oktatórész után túl nagy meglepetés nem is ér bennünket, a játékmenet dióhéjban tényleg annyi, amit ott elmagyaráznak Timmyék, és a tartalom sem valami sok, amit az 5-6 óra alatt végigtolható kampány tovább tetéz. Bevallottan live service címről van szó, mikrotranzakciókkal megvásárolható kozmetikai cuccokkal, de az új küldetésekre és pályákra nagyon nagy szükség lenne, mert amit a THQ Nordic jelenleg kínál - még ha csak nyomott áron, 30 euróért -, az csak a váz. Ám az alapok sem valami élvezetesek, aki már játszott hasonszőrű kooperatív játékkal, rögtön feltűnik, hogy mennyire fapados az egész.

Ott van mindjárt a harc, ami fájóan primitív, mint azok a poénok, amik bekerültek a játékba. Először is, kisebb arénákban folynak az összecsapások, ahová szűk utcákon juthatunk el, majd miután levertünk mindenkit és beszéltünk valakivel, máris megyünk tovább. Durván csőjáték az egész, ami idejétmúlt és mostanság már kínos megoldás. Az ellenfelekkel való harcok során gyakorlatilag csak az akciógombot kell püfölni, és ide-oda szaladgálni, néhányszor elsütni a különleges képességeinket, aztán ennyi. Totál véletlenszerű és kiszámíthatatlan az egész, és mivel harcból áll szinte az egész játék, megbocsáthatatlan, hogy nem lockolhatjuk az ellenfeleket, össze-vissza csapkodunk abban reménykedve, hogy eltaláljuk őket. Nem jó érzés az egész, a karakterek mintha lebegnének a föld felett, a támadásoknak nincs súlya és ereje, az izgalom hiányzik.

Az elsüthető kunsztok közül csak néhány használható igazán, például a gigafing, amivel elsodorhatjuk az ellenfelet, vagy épp nagyokat ugorhatunk; de a lézeres látás és az óriássá alakulás sem valami nagy durranás. A megidézhető hógolyóvetők, sajtos pufit eregető gyógyító totemek már izgalmasabbak, ám sokszor eszünkbe sem jut bevetni őket. Mászkálunk az olykor fájóan hideg hóbuckák között, időnként az ellenfelek hullámaival küzdünk. Oké, a Bullshit-kártyákkal némileg megváltozhatnak a küldetések szabályai, amikor mondjuk tésztafélékre cseréljük le az össze közelharci fegyvert, ami csak elsőre érdekes, később már inkább bosszantó.

Minden küldetés előtt Cartman háza mögötti udvaron, a Kupa Keepben gyülekeznek a mieink, amely egyfajta hubként szolgál, itt cserélhetjük ruhatárunkat és fegyvereinket, majd egy térképen kiválaszthatjuk, merre folytatódjon a butácska kaland. Érezhetően a kooperatív élmények felé terelnek minket, de őszintén szólva, egyetlen steames haverom idegeit sem szerettem volna ilyen gyermeteg játékkal próbára tenni, maradtak a tehát a botok. Mint már említettem, a kampány kényelmes tempóban egy délután alatt letudható, bár a második küldetés után megnyílik egy bármikor előhozható hordamód Henrietta jóvoltából, ami némi jutalommal kecsegtet, ha tényleg nem tudnánk mit kezdeni magunkkal, vagy mindenképp ki akarnánk próbálni a buildünket az éles bevetés előtt.

Első ránézésre a gyerekrajzokkal kipingált kártyák gyűjtögetése némi taktikai ízt csempészne a játékmenetbe, de erről szó sincs. Ritkaság szerint többféle aktív és passzív bónuszt adó lapot különböztet meg a játék, de gyakorlatilag mindegy, milyen kártyával indulunk harcba, a végeredményt alig befolyásolja. Mert bőven elég ha a támadásgombot csapkodjuk, majd a küldetések végén jön egy bossharc - rendszerint egy fifikásabb felnőtt ellen -, de néhány próbálkozás után, ők is könnyűszerrel leverhetőek. Még úgy is, hogy halvány lila dunsztom sem volt arról, hogy milyen lapokkal indítottam a küldetést.

Az egyik fontos anyag a Dark Matter, amely állandó előnyöket biztosít, a másik a WC-papír, ami a fejlesztésekhez kell, míg a PP az új kozmetikai cuccok megszerzéséhez szükséges, de mint mondtam, nem vitt rá a lélek, hogy egyenként pepecseljek, vagy a stílusomnak megfelelő leosztást vigyek magammal. Még szerencse, hogy az öt misszió egyenként egy óra alatt letudható, közben szépen nyílnak meg a közelharci és távolsági fegyverek - ezekből 3-3 van a Snow Day!-ben, ami bizony édeskevés. Ugyan pakolhatunk rájuk két plusz módosítót, meg ugye ott vannak a Bullshit-kártyák is - papíron cserélgetni és kísérleteznünk kéne velük, de egyszerűen nincs olyan kombináció, ami után elismerően csettintettem volna. Nem mondom, hogy nem csináltak belőlem jó párszor hóangyalkát az ellenfelek, a nehézség inkább hullámzó, mint kemény - akkor meg minek mélyedjen bele az ember?

A Snow Day! egyetlen egy aspektusába nem tudtam belekötni, az pedig a látvány. Jó érzés volt bejárni South Park ikonikus helyszíneit, de ezekből nagyon kevés van a játékban, hiszen a harc a lakóházak körüli tereken és utcákon zajlik főleg. Hiányoztak a rejtett utalások a pályákról, amik fájóan kicsik és statikusak. A szinkron is a sorozatban megszokott színvonalat képviseli, de a beszólások sokszor ismétlődnek és az egysorosok sem ütnek úgy, mint kéne. És ez igaz a játék egészére is: felszínes, kimunkálatlan és repetitív, nincs igazi mélysége a harcnak, ami pont, hogy a lényege lenne az egésznek. Mindezek tetejébe a tartalom is foghíjas, és kár, hogy hiába is hoznának be új missziókat és pályarészeket később, az alapok túl gyengék ahhoz, hogy ebből több hónapra elegendő szórakozás legyen. Lépjünk inkább tovább.

A South Park: Snow Day! PC-re, Xbox Series X/S-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switchre jelent meg. Mi számítógépen teszteltük.

2.
2.
Ooorky
#1: Előző két rész nem?

Első 2 South Park játék valami förtelmes volt (South Park Rally-tól mai napig kiver a víz...), pont beleillik ez is.
1.
1.
Anti crytek
Az első két rész után ez akkora csalódás, hogy még én se fogom megvenni...
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...